Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
1981. augusztus 2., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Csizmadia Margit kerámiái Orosházán A meghívóban, mely Csizmadia Margit keramikus- művész orosházi kiállítására invitál, az életéről, megküzdőit éveiről, a sikerekről is ír, olyan természetes egyszerűséggel, ahogyan csak az írhat, aki tudja: azért él, hogy alkosson, hogy örömöt szerezzen az embereknek. „Orosházán születtem, 1925. augusztus 10-én. parasztcsalád gyermeke vagyok. Karán kezdtem rajzolni, anyaggal játszani csak úgy ösztönösen... Kerámiával a hódmezővásárhelyi gölöncsérek által ismerkedtem meg, akik kocsival hordták tanyáról tanyára áruikat terményért, tojásért cserébe. Gyönyörű nagy tálakat (akkor abban mosogattunk). szilkéket, köcsögöket árultak. Néhány még ma is megvan, nagy becsben áll és díszíti pesti lakásomat... Az életré útravalót az orosházi iskolában tanítóimtól kaptam, meg a szépséges természettől, mely születésem első percétől körülvett. Tanáraim segítségével 1946-ban jutottam fel Budapestre, felvételi vizsgát tettem a Képzőművészeti Főiskolán, ahol az orosházi születésű Boldizsár István volt a mesterem. Aztán az élet a művészetnek más területére sodort, dolgoztam mint grafikus, műszaki rajzoló, restaurátor. 1962-ben kaptam a megtisztelő feladatot, hogy egy kis manufaktúrát- szervezzek Hi- degkúton. Megszerveztem, azóta is tervezője vagyok. Az első zsűri elnöke Gorka Géza volt, akire ma is hálával gondolok, és tanítványának vallom magam.” A kiállítás, az orosházi művelődési ház koncerttermében, lenyűgöző látvány. Majdnem háromszáz kerámia: padlóvázák, képek, virágtartók, tálak és tányérok nehezen leírható forma- és színpompája hívja a belépőt örömteli sétára. Kitűnő a tárgyak elrendezése: egyegy csoportba az összeillők, egymásra rímelők kerültek, miközben olyanná válik a felülről, sok apró fényforrással megvilágított terem, mint valami mesevilág. Aki nem volt ott, aki nem látta, tarthatja túlzásnak az elismerést, mely az Orosházára hazaérkező Csizmadia Margit alkotásait dicséri, aki viszont ott volt, és tanúja az élménynek, az olyasmit érezhetett, mint a monori tanyán lakó Erdős Tóth Sándor, az önéletíró paraszt- ember, az elmúlt paraszti élet hű kutatója és gyűjtője. amikor ezt írta a kiállítás emlékkönyvébe: „Szépet szeretni halk imádság”. Ahogyan Erdős Tóth Sándort ismerem, ez azt jelenti, hogy megélni a természet szépségeit, ahogyan az orosházi tanyákról elindult Csizmadia Margit is megéli, a legszebb, a legnemesebb érzések közül való. Csizmadia Margit szereti és érti az ősi formákat, visz- szahozza kerámiáin a régi, vásárhelyi ornamentikát és az orosházi tanyákon használt eszközök színeit, virágait, díszítő motívumait, a velük kapcsolatos emlékeit. A rendezők és a kiállító figyelmessége, hogy bemutatnak a tárlaton néhány régebbi darabot is, az első kerámiák közül, melyek Hideg- kúton készültek, és a legújabbakat, a megragadó faliképeket, melyeken lehet-e más, mint az orosházi kertek virága? Nagyon szépek a görög-római hangulatot idéző klasszikus vonalú vázák, mintegy bizonyítva: a szívében-lelkében művésztől egyetlen nép, egyetlen világ formakultúrája sem távoli, újra álmodja és újra alkotja azokat. A rendezők — az orosházi Petőfi Művelődési Központ és az Orosházi Üveggyár művelődési bizottsága — jól tették, hogy meghívták Csizmadia Margitot, hiszen legutóbb tizenkét éve. 1969-ben mutatkozott be szülővárosában, amely — a példa a bizonyság — nem felejti és számon tartja őt. Az e helyről indult művészt, aki — ahogyan ezt is a meghívóból olvashatjuk — a figyelemre így válaszol: „Ha életem során térben távol is kerültem Orosházától, lélekben sohasem szakadtam el, mindig örömmel teszek eleget hívásának”. Vallomásnak beillő sorok. Sass Ervin Hunya Márta : Első szerelem Talán éppen hazafelé tartasz egy sáros utcán (gondolom, még a kultúrházban dolgozol), otthon pedig biztosan asszony és gyerek, — azt hiszem, másként nem is lehet. Szóval hazafelé tartasz, igen későre jár — kiálló kockakő, megbotolsz: hosszúkás árnyékod eléd esik, váratlanul mellédsurran egy régi dal, egy másik árny, s már együtt lépkedünk a múltban, úgy este tíz után. (Az első „felnőtt”-éjszakám!) Kezem ballonom zsebében nyirkosán remeg. Hallgatunk: a könnyed hang még neked se’ megy, nem kérdezed: mire gondol kegyed, #gy tengerparti fürdőhelyre tán, hol a sok ember közt elveszhet velem... és semmi ilyen nem jut eszedbe, s jobb is, mert ha igen, hát nagyon megbotránkozom. Mert bizony alig tizenötévesen ez az esti séta is nagy élmény nekem, ha meg a búcsúra gondolok, egyenesen elönt a félelem. De nem: inkább a szárnyalás: egy dal lebeg bennem, száll, repes belül, megül minden kis zugban, s már ottmarad kimozdíthatatlan: ez a dal már mindig te leszel, mindig ez az est lesz, ahogy szótlanul lépkedünk. A dal szédít, felemel, átkarol. A testem fölösleges kölönc: a lábam mereven rakom, s úgy lóbálom karom, mint egy idegen tárgyat. A másik (a felőled eső) zsebemből még mindig nem került elő. Ha nerri volna torkomon görcs, gombóc, sőt görgeteg, elmondanám neked, hogy a mi osztályunk borzasztó sok krétát fogyaszt, azzal dobáljuk szünetben a srácokat. Persze ezt úgyis tudod, meg azt is talán, hogy minden kréta egy titkos vallomás. Már tévedhetetlenül kitanultuk a krétadobáló céllövészetet. Nem könnyű ám kiszámítani, melyik az alkalmas pillanat: most! potty ... krétazuhanás ... és: talált! ... meg ilyenek. Eljátsszuk az egész szünetet. De nem mesélem el, mint ahogy te sem, miben fogadtál Garamvölgyivel. S egyszerre (bármilyen lassan megyünk) néhány lépés és kapunk előtt leszünk ... Ébredés ... a séta véget ért... és olyat kérdezel, mit, ha megteszel, az a kamaszlány talán talán felrepül, de így, így persze más, így illő a tiltakozás. S aztán estre est és napra nap. Ritka szavaink senkiföldjére hullanak. És estre est és napra nap ... másik évben látlak még a Tisza-híd alatt... és estre est, napra nap: már csak a dal és egy állókép maradt velem: ahogy a kapuban, tizenötévesen. * Olvasnivaló Három képzőművészeti kötet Murádin Jenő kolozsvári művészeti író megalkotta, s a bukaresti Kriterion Kiadó ismert képzőművészeti sorozatának szép formájában megjelentette a világszerte ismert kolozsvári fametsző grafikusművész, Gy. Szabó Béla monográfiáját. A 75. születésnapját a múlt augusztusban megült fáradhatatlan mester igencsak a legtermékenyebb a világon ma élő magyar metszőművészek között; monográfusa 1260 nyilvántartott metszetét említi könyvében. A gyulafehérvári születésű Szabó Béla Budapesten tanulta ki a gépészmérnöki szakmát, majd — Kós Károly biztatásával, s az ő szavával élve — „rámászott a fára”, vagyis fametszéssel kezdett foglalkozni, s első eredményei után a kolozsvári műpártolók lehetővé tették, hogy a pesti főiskolán Varga Nándor Lajosnál vendéghallgatóként három éven át ismerkedhessék a grafi- kusság titkaival. Első metszetfüzetében (Liber mi- serorum) a kapitalista társadalomban megnyomorított szegény emberek élete kapott fényt a fekete-fehér lapokon, ám a Korunk 1935- ös, kétbalkezes kritikája elriasztotta az érzékeny lelkű, visszahúzódó, csendes esz- mélkedésre hajlamos művészt a harcos társadalmi mondanivalóktól, s ekkor fordult végérvényesen a természet örök-szép titkaihoz, s alkotta meg ezekről a munkássága zömét alkotó fametszet világát. Pontosság és a fény uralma, a lényeget hangsúlyozó komponálás és a természeten át- sugárzó humánum jellemzik metszeteit, nemkülönben az utazásai során előszeretettel használt, pasztellel írt képeit is. Az elmúlt évtizedben immár nagy mappákban jelentették meg metszeteit, ám a mexikói útikönyve például — több tucat pasztell- íe kíséretével — élményadó irodalmi mű is. Művészetét a moszkvai akadémikusok éppúgy elismerték, mint a kínai fametsző nagymesterek. a mexikói forradalmár festő Siqueiros éppúgy méltányolta, mint a nyugat-európai műértők. Murádin könyvéből megtudjuk; a mester ma is szigorú munkarendben él. minden áldott nap végzi munkáját; van olyan dúca, melyen kétezer vésővonás számlálható meg. Az életmű azt sugallja: a tálentum mellé művészi alázat, a munka tisztelete is nélkülözhetetlen. Bíró Lajos festőművész, aki hosszú éveken át vezette a debreceni képzőművészeti szabad iskolát, s számos alkotóművészt nevelt az amatőrökből, megírta Képzőművészet Debrecen' ben 1945—1956 című gazdag tartalmú tanulmányát, történészre jellemző alapos levéltári kutatásokra támaszkodva. Bíró Lajos — helyesen — abból indult ki, hogy Debrecen képzőművészeti élete nem a felszabadulással indult, a hazai viszonyokhoz mérten előtte is eleven művészeti közélet folyt ott. Az 1901-ben alakult „Debreceni Képzőművészek Műpártoló Egyesülete” mellett a harmincas évektől alig tíz taggal, de országos visszhanggal itt működött a debreceni Ady Társaság képzőművészeti szakosztálya, mely a hazai korszerű képzőművészeti törekvésekkel rokonszenvezett, s azokhoz is soroltatott. E két közösség a felszabadulás után pár évig életben volt ugyan, de már 1945-ben jelentkezett egy új igényű szervezet. Toroczkai Oszvald festőművész, aki különben a Tanácsköztársaság idején szakszervezeti funkcionárius volt, s az 1945-ben megalakított képzőművészek szabad szervezete vidéki osztályát vezette, már az év őszén sürgette a debrecenieket szabad szervezeti csoport megalakítására. Bíró Lajos kifejti, hogy ebben a szervezetben művészek és dilettánsok egyaránt helyet kaptak, elvégre a szakszervezet sem tisztázta, kiknek is a szakszervezete, de kiemeli a szerző: a szabad szervezet tagjai kollektiven részt vettek a képzőművészeti szabad iskola működtetésében, rendszeresítették a városban a kiállításokat, sokat tettek a képzőművészeti ismeretterjesztésben. A Művészeti Dolgozók Szak- szervezetének (MÜDOSZ) 1950-es megalakításával megszüntették a szabad szervezet működését, s csak jó év múltán alakult meg a képzőművészek szövetségének helyi fiókja. Az 1950— 56 közötti művészeti állapotokra jellemzésül két idézet elégséges a bő adattárból. 1952 decemberében a megyei népművelési osztály munkaterve ezt írta elő a munka- csoportnak : „Képzőművész- csoportunkat meg kell bízni, hogy művészi kivitelű plakátokat készítsen, amelyek szemléletesen mutatják be például azt a termelőcsoportot, amelyik jó munkát végez állattenyésztési vonalon.” (79. old.). A másik a jövedelmi viszonyokra világít rá: „1949 decemberétől 1953 decemberéig Debrecenben, képzőművészeti kiállításon állami vásárlás nem történt!” Ezekben a nehéz esztendőkben csak olyan erős egyéniségek tudták művészi alkotótehetségüket értékteremtésre fordítani, mint Holló László, részben Félegyházi László. Kemény szembenézés Bíró Lajos tanulmánya kulturális félmúltunkkal, még ha egy város képzőművészete vonatkozásában is. Sz. Kürti Katalin debreceni művészettörténész, a Déri Múzeum igazgatóhelyettese, kiben különben „földit” tisztelhetünk, hiszen Békésen született, Medgyessy Ferenc születésének centenáriumára értékes monográfiát írt századunk legjobb magyar szobrászáról — ahogy Rippl-Rónai, Ferenczy Béni aposztrofálta -a mestert — Medgyessy Ferenc és Debrecen címmel. Ami ritkaság honunkban: a cívis -város pontosan időzítve, az Alföldi Nyomda pedig szokott derék munkájával, asztalunkra is tette a könyvet. Már több dolgozatát ismerjük Sz. Kürti Katalinnak a debreceni származású mesterről, ez a munkája — jóllehet a szobrásznak szülővárosához való kapcsolódása történetét tűzte maga elé feladatul — Medgyessy művészi küzdelmeit, ezeknek eseménykrónikáját, főként a művész számtalan egyéni, meghitt kommentárját, vélekedését, elvi és alkotói megjegyzését felhasználva, életteli portrét tudott róla alkotni. Amit Debrecen adott azzal, hogy egyik legjobb „propagáto- rát”, Sz. Kürti Katalint bízta meg ennek a munkának elvégzésével, meg azzal, hogy megjelentette, méltó külsővel és Vencsellei István fotóművész avatott felvételeivel, továbbá hogy Medgyessy életművének jelentékeny gyűjteményével dicsekedhet immár a város; mindez méltó betetőzése, valóra váltása azoknak az álmoknak, szép terveknek, melyekről az előbb ismertetett Bíró Lajos-tanulmány adott számot az 1945—48-as évekből. E sorok írója ott volt azokban a hónapokban a debreceni városházán, amikor a Petőfi-szobor körüli gondok és remények okozták az izgalmakat, tudatában van annak, hogy Medgyessy- nek szülővárosával be sok zsörtölődése, neheztelése, bánata adódott; bőségesen ismerteti ezeket a monográfia is, de bizonyos benne, a mai Debrecenre azt mondaná a mester: „Csak jó város ez”. Sajnos, nagy művészünk nem érhette meg, hogy szülővárosa a valóban szocialista Debrecen legyen, a művészetek „nyájas hajléka”. Varga Imre
