Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
o 1981. augusztus .20., csütörtök NÉPÚJSÁG Megnyílt az Alföld Szálló Orosházán Ha az orosháziak körében rögtönzött közvélemény-kutatást tartanánk arról: minek örülnek a legjobban lakóhelyükön, bizonyára a többség a tegnap, augusztus 19-én felavatott Alföld Szállóra és vendéglátóipari kombinátra szavazna. Az Orosháza és Vidéke ÁFÉSZ 4 ezer négyzetméteres, 100 millió forintba kerülő üzlete a legkorszerűbb építési elvek szerint készült, differenciált fogyasztói igényeket elégít ki. Megtalálható itt a III. osztályú önkiszolgáló étterem és gyorsbüfé, az I. osztályú presszó és bár, valamint a II. osztályú hagyományos étterem. Az asztaloknál egyszerre 520-an foglalhatnak helyet, az étterem és a presszó teraszán pedig 120 vendéget szolgálnak ki. Az 1600 adagos konyha a legmodernebb felszerelésekkel van ellátva. Már eddig 1200-an jelentkeztek közétkeztetésre. A rendezvények közül kiemelkedik szeptemberben a bányásznapi ünnepség, amelyre 1500 vendéget várnak. A 42 szobás, 84 ágyas és 30 pótágyas szállodai szobákat 3 csillagos kategóriába sorolták. Az utazási irodákkal közösen színes programokat szerveznek. Lehetőség lesz gyógykezeléssel egybekötött üdülésre Gyopárosfür- dön. kirándulásra, üzemlátogatásra, lovastúrára, a Darvas-ház megtekintésére és bekapcsolódnak a gyulai várjátékok. illetve a szegedi szabadtéri játékok szervezésébe. A szálloda augusztus 21- én fogadja az első IBUSZ- csoportot. A vendéglátóipari kombinát egységei ebben az évben, havonta 1,7 millió forintos forgalmat érnek el, amelyből az ételeladás több mint íéimillió forintot tesz ki. Az Alföld Szállót és a hozzá tartozó vendéglátóipari üzleteket szerdán délelőtt Mihály András, a városi tanács elnöke adta át. Az eseményen ott volt dr. Szilvasán Pál, a SZÖVOSZ elnök- helyettese. —seres— A szálloda egyik lakosztálya Fotó: Martin Gábor Dumitrás Mihály otthonában Kék csíkos pólóingben fogad: a minap érkezett Bulgáriából. Nem a 'tengerpartról, eszperantista barátainál vendégeskedett valahol Trákiá- ban ... „Húsz éves már ez a kapcsolat'’, meséli, és invitál befelé a Hajnal utcai ház első emeleti lakásába, alig pár tucat lépésre a járási hivataltól, ahol majdnem két évtizedig dolgozott. Körülöttünk a város, Orosháza. Miközben, csak úgy köny- nyedén, felröppentünk egy- egy volt emléket, a beszélgetés komolyabbá lesz, mert Dumitrás Mihály komolyan beszél akkor is, ha mosolyog, ha humorizál, ha egyáltalán: az életet hozza szóba. Most különösen és jelesen, hetven- ötödik születésnapja után néhány héttel, és azután, hogy magas kitüntetésben részesült: birtokosa lett a Szocialista Magyarországért Érdemrendnek. Jogos volna ilyen alkalmakkor hosszasan szólni az életútról, az egykori és nem is olyan régi harcokról, főleg, ha elgondoljuk, hogy ez a már agyonkoptatott szó, hogy „harc", mennyivel többet takar, rnint ahogyan megszoktuk mostanában. Mert az életben minden harc: harc az élet folyamatossága, harc a jobbért való akarás, a neki- feszülés, a gondolat — minden. A trák síkság, a Bulgáriát átszelő Balkán-hegység vonulatainak lenyűgöző látványa még nagyon friss lehet az emlékezetében, talán ettől van, hogy vendéglátóm kedélye, hangulata különösképpen derűs. „Állandó vallatásnak vagyunk kitéve, hunyorít a szemével, a mi generációnk a kérdések kereszttüzében áll: hogyan látjuk, miként látjuk a dolgokat? Mit lehet erre mondani? Szerintem a^t, hogy szerencsés volt a helyzetünk, nekünk történelmet kellett faragnunk, akár akartuk, akár nem. Igen?" Ezek az „igen"-ek rendre visszatérnek, mintegy jelzései: amit most mondok, azt nagyon fontosnak tartom. Így aztán tálcán kínálkozik a beszélgetés rendszerezése, és még arra is van idő, hogy megjegyezzem magamban: Dumitrás Mihály igazán jó interjúalany. Á kérdések szinte a válaszaiból adódnak, válaszai megteremtik, előcsalogatják az újabb kérdéseket. Ilyen például az, hogy mi volt a nehezebb? Az illegalitás, a friss szabadság, vagy később, történelmünk nem egy fordulója, „nagy kanyarodása", hogy világosan beszéljünk. „Mind nehéz volt. Negyvennégy előtt a helytállás, amikor személyes példával hitet kellett ébreszteni, meg- tartani az emberek sokaságában; negyvennégy után a szinte kötelező puritánság, amikor a vezető új életet hirdetett, és úgy is kellett élnie, ahogyan erről az új életről beszélt. Máig hiszem, hogy ezeknek az éveknek az erkölcsisége az a nagy erő, ami előbbre vitte az ügyünket, ami az új világ megteremtéséhez nélkülözhetetlen volt.” Jó magyar sört iszunk, a bulgáriai napok után a hazaérkezettnek is igencsak ízlik. De ez csak egy pillanat, máris megfogalmazódik az újabb kérdés: hetvenöt évesen, most, 1981-ben, ha azt mondjuk közösség, közélet, mit mond erre Dumitrás Mihály? „Valamikor nekünk a »mi« volt a kiindulópont. A kötelező szemlélet. Igen? De az, hogy »kötelező«, önként vállalt magatartást jelentett. Nézd, régen, negyvennégy előtt a mozgalomban meghatározóak voltak az érzelmi erők. Aztán, amikor megadatott a lehetőség újat teremteni, az értelem is szerepet kapott, egyre nagyobb szerepet. A tudatosság, az elhatározottság, a dolgok felmérése. Igen; az érzelmek mintha háttérbe szorultak volna egy időben. Az viszont nem volt jó.” És ma ? „Tudod-e, mit eszünk? Há- romfélit: kenyeret, héját, bélit! Jó lesz?” — Gyerekkoromban így tréfálkozott az asztalnál a számunkra mindig kedves, vendég, egyik rokonunk. F. Imre bácsi. Ke- nvérszelő mozdulatában benne volt kaszát suhintó kezének lendülete, s alakjára máig úgy emlékszem, amint erősen hajol a búzatáblában, mintha húzná mindig előre a finom pengéjű kasza. Hajolni kell a sütőteknő fölé is. ha a gazdasszony a kenyértésztát kovászolja, dagasztja. Gyöngyöző homlokkal egyenesedik föl a teknő mellől Sándor Istvánná, Orsi néni, amikor férje a csa- nádapácai takaros kis ház konyhájába tessékel bennünket. — Régen nyolcán éltünk egy háztartásban, akkor mindig négy szakajtó lisztből sütöttem — igazítja meg babos kendőjét a fiatalos, gyors mozgású háziasszony. Most már kevesebb kell. hiszen kettesben, maradtunk, a fiunk is rég megnősült. Orsi néni az édesanyjától tanulta a kenyérsütés tudományág Tizenöt évesen állt először a dagasztóteknő mellé. s igen elkeseredett, mert a szakajtás nem valami jól sikeredett. Hogyne kesergett volna: a legnagyobb meg- szólásnak számított, ha egy eladósorba kerülő lányról azt- beszélték, hogy még kenyeret sem tud sütni. No, ő aztán úgy beletanult, hogy máig nem hagyta abba. Havonta kétszer-háromszor süt, az aztán elég egész hónapban. — Nem lenne egyszerűbb. ;i nnyebb megvenni a kenyérboltban? Orsi néni a fejét ingatja: — Ez nem szárad, egy hét múlva is friss, foszlós. — Ha friss, szeretjük a boltit is — szól vissza a konyhaajtóból ‘ a házigazda, aki már a fűteni való szár- ízikért indul. — Finom az. is, de harmadnapra megkér- gesedik. A lakásban békésen megfér egymással a lambériás előszoba, tapétás két szoba, a radiátorok, a kék csempés fürdőszoba, és a meszelt konyha, a kemencével. Az öreg búbosnak támaszkodik most a sütőteknő, benne a kenyértészta. — Ennyi lisztet hol lehet szerezni? Elnézően nevetnek a kérdésen. — Hát az üzletben, zsákodat. Ötven kiló van egy zsákban. Na. lássunk a sza- kajtáshoz, mert elkel a tészta! — áll fel a háziasszony. Gondosan kezet mos. aztán szemmel nagyjából háromfelé osztja a tésztát. Egyhar- madát leszabja, fürgén gömbölyíti, ahogyan ő mondja. „Ma? A legnagyobb öröm és elégtétel számomra az élet mai valósága. Álmaink, vágyaink megvalósultak, megvalósulnak. Amit mi egykor szinte apostoli módon hirdettünk, a hihetetlennek tűnő emberi jövőt, az most itt van. Valóságosan is, meg a lehetősége is. Aztán némelyikünknek olyan öröm is jutott, hogy a saját falujában »próféta« lehetett. Pedig minden időszak szinte tálcán kínálta azt, hogy valaki ellovagolja magát. Hogy túllicitáljon. A mértéktartásnak is volt azonban törvénye. Én ezt igyekeztem követni a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében, és ötvenhat után is, amikor a parasztokkal raktuk egymásra a szót, mi a jobb, merre menjenek?... Mi az, hogy prófétaság? Szimpla titok: úgy élni, hogy az egyben helytállás legyen a hitet valló jövőért, hogy más ember baját mindig a magunkénak érezzük. Ennyi az egész. Igen?! Hát ezért van a vezető? Nem?!” Kis csend, hallgatás. Nincs kérdésem. De tudom, hogy kérdés nélkül is jönnek még a válaszok. „Mi így éltünk. Ez volt a vallásunk, a hitünk." És most? Kérdezem mégis. „Nincs unalmas óra. Foglalkoztat az irodalom, eszpe- rantistákkal levelezek a világ minden tájára, barátaim között egykori jugoszláv partizánok, vietnami katonák, szovjet, bolgár, német munkások serege. Aztán, ha befejezek egy-egy levelet, sétálni megyek. Az utcára, ahol ismerősökkel, barátokkal, elvtársakkal találkozom. Tudod, én mint vezető azt tartottam: nem az íróasztal mellett van a hivatalom, hanem kint, az emberek között ... Ez így alakult, ez velem jött Valahonnan, ez a lényegem. Az élet legnagyobb ajándéka, ha az emberek megajándékoztak a bizalmukkal. Szép az autó, a víkendház, miért ne, ezért összeszedi a tésztát, s már teszi is a kockás szakajtóruhával bélelt szakajtókosárba. — Még egy kenyér lesz — osztja kétfelé a teknőben maradt tésztát — a többit meg újra megfelezem két kis cipónak. A házhoz ragasztott, udvarra nyíló, kis nyárikonyha- féléből fűti már a kemencét a házigazda. „Jó is lesz” — állapítja meg, amikor a szénvonó nyomán szikrázik a kemence alja. Orsi néni a szakajtóból a sütőlapátra fordítja a tésztát, késsel felvágja — így lesz szép magas —, aztán betolja, s ügyes mozdulattal rántja ki a kenyér alól a lapátot. Végre helyére kerül, kicsit még előrebillentve a nehéz elő- te is. Orsi néni keresztet vet. aztán a kemenceajtó elé rázza a lisztet a szakajtóruhákból. — így szokás — mentege- tődzik —. és még azt is harcoltunk, a szebb, értelmesebb életért; de a legnagyobb kincsed az emberek bizalma.” Az eltávozott öccs, Darvas József is velünk van végül. „Kár, hogy olyan hamar elment, nagy szükség lenne rá az irodalmi életben. Valahogy nem érzem most azt a kirobbanást, ami a harmincas években induló írókat jellemezte. Darvast és társait. Itt lenne a nagy lehetősség : művészi eszközökkel megrajzolni egy nép felemelkedését A vidám, kék csíkos tengerészpólóing ezeket a nagy és igaz szavakat is oldja kissé, és Dumitrás Mihály is hunyorít, ahogyan csak ő szokott, csak ő tud, míg végül annyi marad hátra, hogy gratuláljak a kitüntetéséhez, és minden jót kívánjak. „Gyere fel máskor is, ha erre jársz", nyitja az ajtót,, és újra csak rámhunyorít, ahogy visszanézek a lépcsőfordulóból. Sass Ervin mondjuk, hogy sülj áldott, pirulj áldott, nem vagy már az ágy alatt. Volt még egy pár ilyen szokás, dagasztás- kor például nem lehetett inni, nehogy vízízű legyen a kenyér. Na persze megtörtént. hogy ittam, mégse lett az rosszabb semmivel. Míg sül a kenyér, bőven jut idő a beszélgetésre, a cipónak ugyanis egy, a kenyérnek pedig két óra is kell. Akkor aztán ..megmosdatják", vagyis nedves ruhával megtörölgetik, ettől kapja a fényét. — Régen finom korpából, kenyértésztából élesztővel és egy kis komlóval párt készítettünk. kiszárítottuk, és azt használtuk a sütéskor — meséli a háziasszony, aki szemmel láthatóan nyugod- tabb. mióta bevetette a kenyeret —. de már nem kapok komlót, hát jó az élesztő is. Most ezt a két kenyeret. két cipót nyolc kiló lisztből sütöm. Este szoktunk kovászolni. hajnalban meg dagasztani, hogy reggelre kisüljön a friss kenyér. — Nehéz munka! — Régen volt csak igazán nehéz, mikor hajnalban először tüzet kellett gyújtani, a kútból vizet húzni, azt megmelegíteni, és csak aztán kezdtük a dagasztást. Már akinek egyáltalán volt miből sütni. Tisztelte-becsülte. is mindenki a kenyeret. — És manapság? — Hát. más világ van. könnven jutni hozzá, nem kell érte kínlódni. Persze, mérges az ember, ha azt látja, hogy pocsékolják. De azért csak jobban van ez így. ugve?. . . Tóth Ibolya Fotó: Fazekas László
