Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
1981. augusztus 16., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A közép-európai Gál Sándor Egy novellas és egy riportkötet ürügyén A legkézenfekvőbb leime egy József Attila-idézettel kezdeni ezt a recenziót — mondjuk a Dunánál című versből. Arra a már-már közhellyé koptatot sorára gondolunk, amelyben (szándékosan „fordítjuk” le prózára) a múlt bevallásáról szól, mint parancsról és követelményről. Mert aligha van még egy magyarul író költő, írástudó, aki ennyire, halálosan komolyan venné ezt a lelkiismereti parancsot, mint éppen Gál Sándor. Félve és vonakodva írjuk le (mert ez is közhely), hogy sajátos helyzetben van a Kassán élő szerző. Ez a sajátos helyzet abból a kettősségből fakad, amit az anyanyelve és az állampolgársága jelent. Az a kifejezés, hogy csehszlovákiai magyar író, már nem elég pontos, mert ténynek tény ugyan, de túlságosan behatárolja, le is szűkíti Gál Sándor helyét a mai magyar irodalomban. Helyesebbnek tűnik, ha a már Németh László javasolta jelzős összetételt, a közép-európaiságot emlegetjük vele kapcsolatban, mert ez fejezi ki azt, hogy a szerző nemzeti- kisebbség tagjaként, két kultúra határán, de egyazon történelem tudatos megfogalmazójaként, továbbgondolójaként alkot. Ez a tudatosság egyszerre jelent programot, írói ars poeticát és erkölcsi tartást. Az Illyés-i koncepció vállalását, amely szerint az igazi hazafiság az mindig nemzetet (nemzetiséget) védő, szemben a más nemzetek érdekeit, önérzetét sértő sovinizmussal. Gál Sándor eddigi pályafutása, művei tökéletes egységben szolgálják ezt a koncepciót. Mégis érdemes külön, műfajonként is szemügyre venni a termést. A Liliomos kürtök-ben az újságíró, a riporter jelentkezik. Bizonyítva ezzel, hogy ihletett író tollán még a napi újságírói penzumok is mintegy megemelkednek, kvalitásos darabokat produkálnak. Három ciklusba tagolta a kötetet. Az elsőben (s ebben található a címadó írás is) a szemünk előtt tovatűnő múltat, illetve annak még fellelhető rekvizitumait: a néprajzot (hagyományokat és tárgyakat is) tapogatja le. Nem ismeretlen ez a törekvése, hiszen nincsen társak nélkül. Elég legyen itt mondjuk Csoóri Sándor, Tornai József vagy Ratkó József nevére utalni. A rohamosan átalakuló, urbanizáló faluból az öregek kihalásával kikopnak a hajdan még valós funkciót betöltő tárgyak és hagyományok, s ez még akkor is fájdalmas nosztalgiákat ébreszt, ha belátjuk a változás szükségszerűségét, feltartózhatatldh törvényszerűségét. A fonó, a lakodalmi szokások (Este a fonóban, Görgői lakodalom), pásztorok, vízi emberek emlékei már csak csonka nyomaiban lelhetők fel Szlovákiában is, itthon is. Gál Sándor joggal és okkal nyomozza ezekben azt a múltat, amely visszavonhatatlanul tovatűnt, de amelyeknek értéke^ szinte a 24. órában össze kell gyűjteni, meg kell menteni. Minden riportját, mintegy refrénnel fejezi be. A másik ciklus (Smink nélkül) színészportrékat tartalmaz. Ezek érdekességét és izgalmát a csehszlovákiai magyar színjátszás konkrétumai adják meg. A szó szoros értelmében „tájoló” színház(ak) ez(ek), ami egyszerre jelent missziót és a mi színészeinknél lényegesen mostohább sorsot. Nincs tévé, rádiós szereplési lehetőség, állandóan úton vannak „Thália ekhós szekerén”, mert egy-egy helységben legfeljebb két előadást adnak. Hogy ez mennyire kimerítő és idegőrlő, azt csak azok tudják, akik csinálják. De csinálják, mert (megint egy lejáratott szó) elkötelezettek, s ez mindenképpen tiszteletet parancsol. A harmadik ciklus (Volt egyszer egy osztály) már valamiféle átmenetet jelent a publicisztika, a novella és a líra között. Az érettségi után 15 évvel útnak ered az író, és felkutatja hajdani osztálytársait. Az ötlet egyszerre zseniális és banális, ugyanakkor ,nagyon is jellemző Gál Sándorra. Mert miről ír-* jpn az író, ha nem éppen arról, amit a legjobban ismer: saját ifjúságáról, kortársairól? Igen, de van egy kiszámíthatatlan, mindent mozgásban tartó komponens: az Idő. 15 év eléggé sok ahhoz, hogy tetten érhető legyen a változás (a hajdani kamaszok közben jócskán felnőtté értek), de még áttekinthető. Zseniális és banális az ötlet — mondottuk —, mert ez: a-felnőtté válás az ember életének egyik legszomorúbb, ugyanakkor a legszebb szakasza. Itt, ekkor találkozik az egyéni vágy, ambíció és a világ ellenállása. Ekkor derül ki, hogy ténylegesen mennyit is ér az iskola. Valóban az életre, „A” pályára készítette fel az ifjakat, vagy szikes, köves talajra szórta a magvakat. Nos, Gál Sándor osztálya „jól vizsgázott” ugyan, ezek a miniportrék mégis tele vannak (különben nagyon is érthető) fájdalmas nosztalgiával, a „kiűzettünk a paradicsomból” szomorúságával. Az élet nem majális még akkor sem, ha sikeres. Ám, hogy mit tekintünk sikernek. azt igen kockázatos megítélni. Nem vállalkozik erre Gál Sándor sem. Csupán elkattint egy képzeletbeli blendét, exponál egy pillanatképet, hozzáretusálva á múlt emlékképeit is. Nos, ha van kulcsszó, amellyel Gál Sándor prózáját .jellemezhetnénk, akkor ez a már említett nosztalgia. Novelláink hősein kitörölhetetlen nyomot hagy a háború. az 1947-es kitelepítés, egyszóval a történelem és a nemzetiségi lét. Érthető, hogy ezek az emlékek fájdalmasak. A háború meggyötörte egész Európát, de itt Közép-Európában talán még a szükségesnél is lassabban gyógyulnak a sebek. Gál Sándor nem vádol, csupán emlékezik, ébren tartja az emlékezetünket. Számtalan novelláját idézhetnénk, de elég legyen itt csupán az Első osztályú magány önéletrajzi fogantatásé történetére utalni. A motívum (az utazásé a térben és az időben) itt sem új. Gál Sándor prózája — ellentétben a lírájával — minden tekin- * tetten hagyományosnak mondható. Legfeljebb a lírai töltés, az expresszív erejű leírások és a borongós alaphang árulkodnak a költőről. Mint ahogyan már az Első osztályú magány puszta címe is. Az író utazik valahová (hogy hová, nem derül ki, de mindegy is), s a kényelmes vasúti kocsiban az elsuhanó táj minduntalan a múltat, a gyermekkorát, s háborút, s az azt követő kitelepítés képeit idézik elő. A feszültséget szinte az elvi-' selhetetlenségig fokozza az olvasóban is az a tudat, hogy ezek az élmények lényegében megfoghatatlanok, s a sebeket ki-ki maga hordozza, haláláig. Ilyen gyermekkor és ifjúság után egyálta’- lán nem meglepő, hogy minden novellája tragikus hangvételű. Hősei nem úgy nem találják a helyüket, mint a mi „kószáló”, „hobó” stb. novelláinknak, regényeinknek a figurái a hatvanas években. Ezek a fiatal és nem fiatalok nem keresik a helyüket a világban, hanem egyszerűen nincs helyük, s ez lényeges különbség. Valahol ott lenni, s mégsem teljes értékűen jelen lenni vagy elviselhetetlen agresz- szivitást ' vagy szorongást idéz elő. Gál Sándor mértéktartóan és jó ízléssel .a hősök magánéletében mutatja be ezt az érzést. Mintha nem is lenne közélet. Ezeket a magányos férfiakat például nem szeretik a nők, mert vagy nem értenek a nyelvükön, vagy mert eleve nem tudják áttörni magányuk burkát. Tépelődésük, vívódásuk ezért meddő és önpusztító. Egyszerűen nem birtokolják saját létüket, s ez már önmagában is tragikus. A Tróger Haver címadó hőse rákos és megcsalja felesége, a Kavicshegyekben meg — útban a szerelme felé — ráömlik a nedves kavics az elakadt autóra (senki se áll meg, nem segít kihúzni a kocsit a kátyúból), a Kősivatag öregedő férfi hőse rádöbben, hogy impotens, a Bontásban a fiú szájon vágja az idős apját, mert számon kérte, hogy az unokák miért nem beszélik a nagyanyjuk nyelvét is. Ám a legtragikusabb mind között a kötet záró írása: Családi krónika. Éppen, mert ebben fogalmazza meg a legpontosabban, a legfájdalmasabb lírával Gál Sándor a személyiségvesztést. Stefan Szűcsöt is kitelepítették 1947-ben. Kisgyerek volt még, s . az idegenben (az anyja korán meghalt, az apja intézetbe adta) elfelejtette anyanyelvét. Az íróval való találkozás és az apjától örökölt Bibliában olvasható családi krónika közös „megfejtése” döbbenti rá a hiányra, amelyet addig is érzett, de megfogalmazni nem tudott. S ez nem más, mint az indentitás, a történelemtudat hiánya, a család, az ősök^ a szülőföld ismeretéé, amely nélkül (bármilyen konszolidált körülmények között éljen is) csak csonka, torzult, féloldalas lehet a személyiség. Ezzel, mintegy a számunkra is hasznosítható tanulsággal hajthatja be az olvasó a könyvet, ám Gál Sándor keményen fegyelmezett szomorúsága sokáig fogva tartja. Mint minden igazán jelentős író, akinek komoly mondandója és világa van. (Madách Könyvkiadó, 1979. Bratislava és a Szép- irodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.) Horpácsi Sándor Fülöp Erzsébet: Töprengő Endrődi Szabó Ernő: Ulyszes midőn odébb sziklás part sodródó árboccsonk vitorladarabok öbölsima vízen lebegő sirálysikoly éj Nauszikaá-éj jüstfelhő-ég és» föld! Pénelopé! ki fejti föl pilláimról a tenger sójának kristály -álmodását ’Pákolitz István: Anzix DILEMMA Gazdája agyusztálja, ahol éri, de szobormozdulatlan áll az öszvér. Eldöntendő, hogy végül is mit példáz: bölcs türelmet, vagy buta makacsságot? ARANYCSANAK A hölgy, aki ajkával érintette hajdan e remekívű poharat, oly szép lehetett, mint csinos utóda, a csanak-csodáló cukorfalat. SÖTÉT Fekete csibe kapirgál Fekete kánya keringél Fekete orkánszél uszul Fekete felhő dombéroz RONGYRAZO Idétlen istenátka, riszáló vakbolond! Szegény anyád, ha látna, lekenne két pofont. KARSZT A domboldalban teng-leng a juhnyáj, a pásztor szokásból se furulyái; szegénylázáros, kifakult gyöpön szöcskebukfenc a maradék öröm. BOLGARKERT Dagad a borsó, paprika, uborka, padlizsán hízik s kákabélű spárga. (Neseff Nesa, a paksi bolgárkertész, — álmomban — órjás tökjeit kínálja.) Fülöp Erzsébet: Az öröm Korin Géza: Gyula, Jókai .utca 4 Elmúlnak lassan, kik életük megélték, emlékezetükben halványul a mérték — íme, csöndre int a porral lepett szoba: két század omladékán fátyolos szem vigyáz. Se gyermek, se rokon: emlékek homálya, reszkető kezekből kikéklö erezet, lassan nyíló zár, rozsdás kulcsnak ágya őrzi az időt, koptatja magát. Itt élnek együtt a mállóit melegben könyvek és kardok és sisakos csodák. Az idő tavaszt kint hiába lenget, bent sötét csomókban lóg a pusztulás\ Bencze József: Megáldott rozskalász Fogassöfényű reggel, kerge szelek a fákon, ' jaj, az én legszebb tulipánom le ne taroljátok, fagyossörényű szelek, jaj, le ne taroljátok. Szalmagyűrűs asszony, anyám, kéveágyon a mezőn szült, mint a megáldott rozskalász, mire megért, meg is őszült.
