Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
«inwraw 1981. július 12,, vasárnap Egy magyar Amerikában Nehéz szabadulni a nem éppen eredeti szójátéktól, hogy Gyalog László (a gyomai szövetkezeti Körösmenti néptáncegyüttes koreográfusa) nem sokra ment volna, ha valóban gyalog indul világot látni. Mert hogy világot látott, éppen a táncnak, s nem gyaloglásának köszönhető. Arról nem beszélve, hányfelé járt már. Ha összeadnánk a kilométereket, még egy aggastyán évei sem lennének elegendők gyalog megtenni őket. De ne cifrázzuk-tovább, hiszen nem is róla, hanem legutóbbi útjáról, a szerzett élményekről beszélgettünk a minap. — Az amerikai világfesztiválon, 1976-ban tagja voltam a magyar delegációnak. Jártunk többek között Cleve- landban, s ott ismerkedtem meg azzal a magyar tánccsoporttal, amelynek most a vendégszeretetét élvezhettem. Hogyan is foglalhatnám össze mindazt a sok élményt, ami május 16. és június 23. között, ott tartózkodásom ideje alatt történt velem? Talán azzal kezdem, családtag voltam közöttük. Mindig másnál szálltam meg, mert úgy hiszem, így volt igazságos. Egyébként az ő közösségük egész más, mint az itt megszokott öntevékeny művészeti csoportoké. És mesél, kifogyhatatlanul. Elmondja, hogy a 30—40 főt számláló magyar társaság maga tartja fenn önmagát. A ruhára, az utazásokra, s a koreográfusok díjára egyaránt „maguk dobják össze” a pénzt. Nem tartoznak semmiféle intézményhez, így nem kis energiába kerül egyáltalán próbateremhez jutniuk. — Vasárnap délelőttönként másfél óráért 25 dollárt fizettek az egyik helyen. Később elhatároztuk, új helyet keresünk. Így aztán hol egy garázst, hol egy pincét neveztünk ki próbateremnek. A leginkább bevált hely, veszi elő a kint készült fényképeket, egy templom pincéje volt. Igaz, gyér a képek világítása, ám az összejövetelek forró hangulata, az igyekezet, így is jól látszik a táncosok vonásain. Gyalog László készséggel folytatja elbeszélését a csoportról: — Nagyon összetartó kis társaság. Fél 7-kor kezdődtek a próbák — ha volt hely, akár nap mint nap — melyekre az sem volt probléma, ha egy-egy gyereket is elhoztak. Sőt! Sarokba tették a járókát, bele a babát, s aki kicsit felszabadult, lekötötte a gyereket, míg a szülők táncoltak. A kismamák? A kilenc hónap alatt sem válnak el a többiektől, eljárnak a próbákra. És mindenkinek van valami megbízatása. Ki a propagandát, ki a szakmai Vezetést, ki meg a gazdasági feladatokat tartja a kezében. A clevelandi tánccsoport tagjainak nagy része második generációs magyar. Másfél, két évtizedes repertoárjukra igencsak ráfért egy kis csiszolgatás, először is ebben segített Gyalog László. Aztán nekiláttak az igazi tanulásnak ... — Előbb egy széki koreográfiát, aztán eredeti anyagból dunántúli ugróst és kalotaszegi legényest tanítottam. Könnyen elsajátították a mezőségi koreográfiát is ... Persze, ilyenkor felmerül a kérdés, hogyan jutnak a jelmezekhez. Nos, maguk varrják, miután egy eredeti ruhát minden oldalról lefotóznak ... De térjünk vissza Gyalog László kint töltött idejére. — Nem volt nehéz velük. Igaz, kisebb létszámú társaság a clevelandi, mint a jelenlegi legnagyobb, a kanadai, torontói Kodály együttes, ám több közöttük a tehetséges táncos. Egyébként a clevelandi 800 személyes színházban a Kodály együttessel egy közös, kétórás műsort adtunk. A televízió egy interjút készített a siker láttán, mert az nem maradt el. Az előadás után egyre jöttek a levelek, gyerekek jelentkeztek táncolni. Szeptemberben vagy 40-en kezdik el a próbákat... Mit tagadjam, jól esett ez a kedvező visszhang. A Karikázóban, egy amerikai magyar táncújságban is megjelent egy tudósítás az előadásról. Még sok mindenről szó esik. Hogy a magyarságuk, s a tánc, a mozgás szeretete, ami összetartja ezt a társasé-, got. Az idősek pedig szívesörömest „megveszik” e műsorokat. Gyűjteni már nemigen lehet közöttük, ám ha az óhazából —■ mint most is — érkezik valaki, az újonnan tanult táncokat továbbadják más együtteseknek, s a fiatalabbaknak egyaránt. — Barátokat hagytam ott — mondja végül Gyalog László. — De már tervezgettük, hogy nem búcsúzunk végleg .Akár több párt is szívesen fogadnak, mondták, csak menjünk, s vigyük ami számukra a legnagyobb ajándék: táncainkat. Nagy Ágnes Múzeum titokban? A pesti telefonkönyvben Múzeumok címszó alatt hiába keressük az Ügyvédi Múzeumot, a gyűjtemény szombat—vasárnap zárva, csak hétközben látható. Nem csoda, hogy kevesen ismerik ezt a gyűjteményt, amely a Művelődési Minisztérium szomszédságában, a Budapesti Ügyvédi Kamara helyiségében található. Dr. Gayer Gyula ügyvéd tájékoztatott bennünket a múzeumról. A múzeum állandó kiállításának első tablói a Martinovics-per vádlottjai közt szereplő ügyvédek, jogászok életútját mutatják be. A leggazdagabb anyag öz Pál pesti ügyvédről gyűlt össze, akit a perben halálra ítéltek és kivégeztek. Egyebek közt olvashatók itt a vádiratra tett észrevételei, Kazinczyhoz irt levele, egy ismeretlen szerző verse, amelyet az ügyész öz Pálnak tulajdonított, és felhasznált ellene. Kevésbé ismert tény, hogy a magyar jakobinusok védőügyvédéi között Madách Imre nagybátyjának, Madách Sándornak a neve is szerepel. Kossuth Lajos ügyvédi tevékenységét is bemutatja a kiállítás. A későbbi korok jeles ügyvédei, jogászai közül olyan ismert személyiségekkel találkozhatunk a kiállítás anyagában, mint Eötvös Károly, a7 1883-as tiszaesz- lári per vádlottainak védője, Landler Jenő, aki munkásmozgalmi pályafutását a perbe fogott vasutasok védőiéként kezdte, Ries István, a magyar munkásmozgalom neves alakja, a fel- szabadulást követő évek igazság- 'ügyminisztere. Ladányi Ármin, akire most, születésének 100. évfordulóján önálló kiállításon emlékeznek, valamint az Országos Munkásjogvédő Iroda és a Hor- thy-korszak kommunista pereinek bátor védőügyvédéi. Vámbéry Rusztem, a neves ügyvéd és publicista arcképe mellett József Attila sorai tűnnek szembe: „Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza, se kézzel, se szóval...” A vers mellett ajánlás: ,,V. R.-nek szeretettel.” A költőt ugyanis, mint ismeretes 1924-ben perbe fogták istenkáromlásért Lázadó Krisztus című verse miatt, s védője Vámbéry Rusztem volt. Ez az alig ismert múzeum meg- érdemelnté, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon, többen látogassák. Kiss György Mihály Mi hát az ember? Beszélgetés Jókai Annával i» Általában elmondják róla, hogy változatos életpályát futott be. Ennek oka az, hogy érettségi után nem mehetett mindjárt egyetemre, az ötvenes évek viszonyai így közvetlenül befolyásolták személyes sorsát. Mint többször nyilatkozta, épp ezért vált emberi és írói természete olyanná, hogy kezdettől előbb vette észre az élet ellentmondásait, mint azt, ami már megoldódott. — Tíz-tizenhat éves koromban váltam íróvá — mondja erről —, amit ugyanis sem otthon, a családban, sem az iskolában nem mondhattam el, azt megírtam. Lételememmé vált az írás, legkedvesebb szórakozásommá; egy mosolygó leánygyermek védekezése volt ez a világgal szemben! Ha leírtam valamely gondolatomat, megúsztam a pofont, de a környezetemnek is jobb volt így. Tizennyolc éves koromban viszont már éreztem, ez a befelé fordulás veszedelmes is lehet. Túl érett vagy inkább koravén voltam, féltem, ha sokáig kilógok az emberek közül, esetleg ki is rekesztem magam közülük. Akkor elhatároztam; vagy élni fogok vagy írni! — Miért döntött az élet mellett? — Ügy véltem, nincs bennem erős tehetség, amellett vágyam volt úgy élni, mint mások. Ezért nagyon fiatalon férjhez mentem, és csakugyan, egyszeriben olyan lett az életem, mint annyi más fiatalé: két gyermekem született, albérletben éltünk ... Az íróságot jó időre el is felejtettem. Igen, csaknem nyomorogtam. Adminisztrátor, anyagkönyvelő, népművelő, majd főkönyvelő voltam. Afféle fekete báránynak számító kisember, aki a helyzetével eléggé összeegyeztethetetlenül roppant kényes volt arra, hogy van véleménye. Keservesen, de megtanultam, ha valamit nem mondhatok ki, mélyen hallgassak, ám a véleményemben ne inogjak meg. A magánéletemben is ez volt a legnehezebb. Amit ezzel a helyzetemmel nyertem: széles szeletét ismertem meg az életnek! — Végül mégis tanár lett, ma már ön a Tanárnő a Magyar Televízió Mindenki iskolájában. Irodalmat oktat egy egész országnak. — 1956-ban bejutottam az egyetemre, 1961-ben megkaptam a diplomámat. Budapest egyik peremkerületében, általános iskolában kezdtem tanítani, olyan gyerekeket, akiknek a családi körülménye nem volt különb, mint a szociális foglalkoztatóban dolgozóké, akiknek főkönyvelőjük voltam. A szociális foglalkoztatóban elmebetegek és öregek, csökkent képességű emberek serégét ismertem meg. Népművelőként tapasztaltam, mily sok a munkánkban a formális elem. Anyagkönyvelőként a rubrikák ördögiségére döbbentem rá. Családban éltem, nehézségek közepette... Ekkor alakult ki az az alapállásom, ami máig, íróként is jellemző rám. Azt kezdtem kérdezni: „Mi hát az ember?” És tudtam: a választ nem a fajta kitenyésztett példányainál kell keresni. Hiszen ha azt kérdezzük, milyen kutyának lenni a földön, nem az ölebtől kezdünk érdeklődni, hanem a korcs kutyáktól, a hűséges házőrzőktől, a segítőkész pásztorkutyáktól, akik esetleg éheznek, de dolgoznak, s mivel dolgoznak, olykor tévednek. — 1968-ban robbanásszerűen tört be az irodalomba. — Első regényem, a 4447 című éppen az általános iskolában tanárként szerzett tapasztalataimból született. Rádöbbentem: a kelet-európai ember — nyilván törvényszerűen és hasznosan — egyelőre többet foglalkozik azzal, hogyan vetkőzzön ki a társadalmi nyomorúságból, mint azzal, hogyan fejlesztheti belső emberi, lelki-szellemi erőit. A 4447 a gyerekek családi hátteréről szól, egy léthelyzetről. Szokatlan volt a téma és a leányregényekre emlékeztető mosolygás mögötti kemény, objektív, férfiasán kemény világ. A regénnyel egy időben jelent meg Kötél nélkül címmel egy novelláskötetem is. Hatásukról annyit: egycsapásra „ledolgoztam” a kései indulás hátrányát. — Hogyan reagál arra, ha azt mondom: nőíró? — Tiltakozom ellene. Nem vállalom. Természetesen, mivel nő vagyok, kötelességem a női lét sajátosságait is elemeznem, annál is inkább, mert jellegzetesen női sorsot éltem, míg íróvá nem váltam. Az író azonban, ha megérdemli, hogy így nevezzék, a nemek fölött fogalmaz. Emberként. Figyelje meg, minden férfiíróban van bizonyos feminin vonás, ugyanígy egy nőíróban kell legyen bizonyos, alkotás közben megmutatkozó maszkulin jelleg. — Űj novelláskötete, A panasz, megjelenése után szinte rögtön elfogyott a könyvesboltokból. Számított erre a sikerre? — őszintén szólva, nem. Az 1972-ben megjelent Napok című könyvemmel egy bennem jelentkező új írói/ igénynek tettem eleget, hogy a valóság tényeinek felmutatása mellett elvontabb, gondolati közegben is hódítsak. Korábban az írás számomra akár a széttekintés egy völgyben. Aprólékosan megnéztem összes fényét, árnyékát, kiszögellését. Ezzel a művemmel átmeneti szakasz kezdődött, elindultam felfelé. Jelenleg a kapta tón állok, onnan nézek vissza és körbe ... Más az optika, a látószög. A panasz leírása az emelkedőn született, nem gondoltam, hogy olvasóim ilyen magától értetődően követnek ide. Bár talán nem is hiszi, hiszen egy állítólag népszerű író mondja: soha nem írtam a népszerűségért. Az író öntörvényű ember. Más kérdés, hogy szerencsésnek tarthatom magam az olvasók érdeklődése miatt, és mert soha nem csonkították meg írásaimat. Magamra figyelek és a világra. Felnőtt a magyar nemzet annyira, hogy rábízzuk az olvasóra, mit fogad el egy könyvből, és mit nem. A pillanatnyi politikai aktualitásokra az írónak nem szükséges feltétlenül figyelnie, hiszen az általános világhelyzet amúgyis erkölcse, filozófiája szerint kötelezi el. Különben is: az író tárgya az ember! Korunk, társadalmunk legnagyobb gondja is az ember: mit kezdjen önmagával, lényének azzal a felével, amely nem nyer feloldást a termelésben, amelyik felteszi magában: jöttem, elmegyek... Ma kinek gyónunk? Ki hallgat meg bennünket? És ki segít rajtunk? Ez az irodalom elsőrendű elkötelezettsége. Tapasztaltam: egyetlen odahajló mondattal, egyetlen segítő gondolattal is köny- nyebb élni! Rendszerint elmondják rólam, hogy írásaim nem szűkölködnek társadalomkritikában. Ennek ellenére állítom, hogy a társadalom mindent nem oldhat meg. Nincs olyan társadalom, amely az ember katartikus tisztulását magára vállalhatja. Az egyik novellámban írtam: hogy mehet előre az egész, ha a rész boldogtalan? A rész boldogsága rajtunk, írókon is múlik. Gulay István Nyelvművelés, avagy a nyelv művelése Állítólag századunk egyik jelentős fizikusa-filozófusa, Weizsäcker jelentette ki: „Igaz, hogy a természet előbb volt, mint az ember, de az ember előbb volt, mint a természettudomány” — vagyis a tudományt az ember hozta létre, az emberi tapasztalatokon alapszik és nem más, mint a valóságról (természetről, társadalomról, emberről) felismert törvény- szerűségek összessége. Semmit „nem talál ki”, nem találhat ki, ami nincs meg a valóságban, s az általa fogalmazott igazságok közül a körülményekhez alkalmazkodó ember a létért való küzdelem évezredeiben' ösztönösen még nagyon sokat felhasznált. A világért sem' vagyok a tudomány tudatosító szerepe ellen! Ám, mint a fenti példa is mutatja, — gyakran éppen az igazán nagy tudósok hangsúlyozzák —, a tudomány semmiképpen nem tolakodhat az ember és a dolgok közé, célja nem az, hogy az embert elbizonytala- nítsa, hanem hogy segítse, bátorítsa, ösztöneit tudatosítsa. Miért írom le ezeket? Bárczi Géza, a XX. század egyik nagy — talán legnagyobb — nyelvésze volt. Egy 1975-ben vele készült riportban fontosnak tartotta kimondani”... az embert írás közben a gondolatai foglalkoztatják, és nem a grammatikai szabályok”. Azt hiszem, hozzátehetem: ez az élőbeszédre is vonatkozik. A lapok beszámoltak arról az örömteljes hírről, hogy megjelent a Nyelvművelő Kézikönyv I. kötete. Értékelői azonban általában elfelejtették hangsúlyozni, hogy a helyes jó szabályok is az életből, vagyis a helyesen és jól beszélő emberek nyelvéről teremtődnek, olyanokéból, akik esetleg úgy beszélték szépen és jól anyáiktól, apáiktól örökölt nyelvet, hogy nem is tudták: a nyelv szabályokba is foglalható. „Nem ismerek magamnál nagyobbat, neiji ismerek magamnál kisebbet” — Petőfi Sándor szavai ezek, s mi most annak megvalósításán fáradozunk', hogy ezt mindenki *így gondolja. A jelenleg elénk tornyosuló nehézségek megoldásának talán a technikai modernizálásnál is fontosabb feltétele a demokrácia erősítése és az általános műveltség emelése. Ennek pedig legfontosabb eszköze a nyelv. Mi a nyelv? A nyelv testet öltött gondolat. Próbáljuk meg. kezdjünk el beszélni! Ám ne a nyelvre figyeljünk, ne a szavakat keresgéljük, hanem kezdjünk el gondolkozni, s észre serr vesszük, közeledni kezdenek hozzánk a szavak. Gondoljunk szépet, színeset, sokfélét — s tódulni kezdenek felénk, s tolonganak körülöttünk a szebbnél szebb szavak. Gondolkozzunk világosan, szabatosan — világos és szabatos lesz a nyelvünk Törekedjen az ember gondolatait pontosan, helyeser megfogalmazni —, s pontot és helyes lesz a beszéde. Dí így van a más gondolataivá is. Nem kell félni senkiétől Az ember természetes, józar ésszel mindent képes megér teni, csak nyelvén adjál elő” — írta Arany János Kérdezni kell. Addig kérdezni, amíg a másik úgy nerr fogalmaz, hogy értsem, ami akar! Aztán — sajnos — olyan is van, hogy valak „beszél, beszél, de nen mond semmit” — ott nincs is mit érteni. A nyelvművelés fontos, í Nyelvművelő hasznos könyv de a nyelvet művelheti jó az is, aki nem bibliákén forgatja naponként e súlyrí is tekintélyes könyvet, ha nem aki „csak” akkor szól ha igazság közlésére hasz nálja a szót, s Nagy László val vallja: „Bánnom a szó val: odaadás és felelősség”. Kállai Észté: A Ballet Eolklorico de Mexico együttes a napokban „Táncképek Mexikóból” címmel mutatta be műsorát a Budai Parkszínpadon (Fotó- KSi
