Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
o 1981. június 14., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy kultusz teremtése Rendhagyónak szánom ezt az írást, több okon is annak. Mint ahogyan KOHÁN is rendhagyó jelenség volt! Az „őstehetségek” sorából, egyszervolt jelenség! „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer...”, indul a mese (e sztereotip mondattal), s mégis várjuk a varázslatos folytatást! Mert valahogyan így kezdhetnénk Kohán, a művész életútjának meséjét is. Elindult — most a legidősebb fiú — szerencsét próbálni; az ismeretlenségből az ismertség felé... de sokára érkezett a „fény”-be, az ismertségbe; talán kissé késett is?! így fogom fel, jelenségként azt a művészi pályát, melyet a mindössze 56 éves mester befutott. Bár idekívánkozik (de nem engedem a sablont — fénycsóvaként — érvényesülni) valami magasztos határozó, de legyen: megismételhetetlen jelenségként! Gyermekkorát alig idézhetjük, még keveset tudunk ezekről az évekről. Családjával is „ismerkednünk” kell. Fel fedeztetése valamiként összekapcsolódott a kor divatjával. Mert divat volt az őstehetségek felfedezése. Támogatni egy korán felismert zsenit (ha ezeket őstehetségnek is nevezték), gesztus volt, nemes, „úri” gesztus. Talán morzsák a mindig „terített” asztalról. Noha méltánylást, figyelmet érdemlő „morzsák” ezek. Méltánylandók, dicsérendők, mert ezt is csak a nemesebbek tették. A mecénás sze- renkörében is csak a nemesek! De elég lehet ahhoz (az effajta indíttatás), hogy egy életen át hurcolja magában a „segítség” ütötte sebeket az érzékeny (mondhatjuk, kogy művész) lélek. Kohán elindult valahová, s a magyar művészet tág horizontján lelt, nem, kiharcolt magának egy tenyérnyi helyet! S mint sokaknak, neki is nehéz volt az indulás. De a kibontakozás (a folytatás) is az maradt! Művészsors az övé, a (megpróbáltatások, a megkínoztatások) mélységek világából induló sors! Lázadás és megalázkodás! Felfelé ívelés és vissza- hullás! Formátlan érzések hurcolása — talán. S a mámor, amely keretbe foghatta az alkotás egészét! Mert másként az ÉLET nehezen elviselhető számára. Barátok és ellenségek! Társaság és társtalanság! Az élet bőségét ajándékozó asszonyok, és a’kenyér télén szegénység! Felvetődhet bennünk a kíváncsiskodó kérdés: „A Gyuláról indult (indított) művész ifjú mit vitt, mik vihetett (talán cipelhetett) magával?” Milyen az indíttatása a Gyulavári után újra gyulaivá lett családi körből? Emlegessük fel az apa (a kézműves édesapák) sokszor megírt „tiltakozás”-át gyermeke „haszontalan” pályája miatt? Vagy az édesanyák mindig megbocsátó, a folyvást visszaváró szerete- tét? Mert benne különös módon találkozhatott a kézműves és paraszt ősök hagyományos életszemlélete, tradicionális világképe. De folytassuk tovább a gondolatot! Mit vihetett magával útravalóul a két világháború közötti évek Gyulájából? Bár dolgozott itt Szamossy Elek, Munkácsy Mihálynak is köze van e városhoz, de volt egy Gyulay Lászlója is, e kisvárosnak elsősorban mégsem a képzőművészeti tradíciói jelenthettek vonzóerőt! Milyen volt e kis alföldi város szellemi atmoszférája ezekben az évtizedekben? Mi tudott átmenteni a századvég pezsgő (Mogyóróssy János, Gön- döcs Benedek és mások) világából? Tudjuk, eredményesen dolgozott a városi könyvtár, a városi múzeum. Űj tudósgeneráció nőtt fel: Scherer Ferenc, Implom József és mások. S eközben megszületett ezen évtizedek egyik legigényesebb (máig kézikönyvként használatos) történeti mongoráfiája, Gyula története (1938). Ügy tűnik, hogy a város szellemiségét bizonyos történeti érdeklődés hatotta át (talán a vár, talán a földesúri család otthona, talán megyeszékhelyvolta?). Véletlen-e az, hogy e korszakban egyetlen köztéri szobrot sem állítottak Gyulán? De létezett egy másik Gyula is, amely ekkorra vértanúkat is felmutathatott (Belez- nay Sándor, Dundler Károly, Grünfeld Jakab, Oláh Tódor). Gyulára a munkásszervezkedések, a szociális elégedetlenségek épp oly jellemzőek, mint a környék (s az Alföld) más településeire. Mit ismert (mit ismerhetett) meg az iparostanonc- ként iddított Kohán ebből a bonyolult, ellentmondásos kisvárosi társadalomból? Mennyire érzékelte a belső ellentéteket; mennyire volt érzelmileg is kiszolgáltatottja a kisvárosi társadalom ellentmondásainak? Mit cipelt magával, talán kényszerű „örökség”-ként e kisvárosi világból? Az örökség, úgy tűnik, a szülővárossá előlépett (ez sem ismeretlen a magyar művelődéstörténetben) Gyulától ugyanolyan ellentmondásos kell legyen, mint maga a város társadalma. Mennyi az érzelmi kötődés Gyulához, ahol immár apja után fiútestvérei is becsületes (!), kézműves munkával keresett kenyérhez jutottak? Bizonyára szédületes távlatként hathatott a fiatal művésznövendéknek e kisváros után Budapest! Vajon csak ismereteket nyújtott? Vagy önbizalmát is növelte ? Magabiztosságot, avagy gőgöt is szippantott a nagyvárosi levegővel? S jött Párizs! Hogyan jutott el Kohán a klasszikus zenéhez? Különösen pedig Beethovenhez? Milyen „színek”-bői állott össze egyénisége? Mennyi művészetében az alföldi ember, az alföldi táj analízise; hogyan jön létre majd az átfogó, nagy szintézise? Ügy tűnik, ha ily módon gondosabb „leltár”-t készítünk magunk, s még inkább a társadalom (tudom nagy szó ez!) számára, akkor fel kell fedeznünk az életművet, annak gazdag tartalmát, e piktúra „zamat”-át; de az egész művészi pályát is értelmező, magyarázó antroposzférát is! Felvetődik bennünk a kétkedés, hogy az Erkel Ferenc Múzeum (és más intézmények is) milyen sáfára a szokatlanul bőséges örökségnek? Ismerjük-e eléggé Ko- hánt ahhoz, hogy méltóan tisztelhessük őt? Mit tettünk, s még inkább, mit tehetünk azért, hogy többen, egyre többen megismerjék Kohánt, Kohán művészetét? Az embert és az alkotót. S mégis szeressék ezáltal a magyar művészet érdekes, egyedi, sajátosan alföldi jelenségét! Mennyi feladat vár ránk! Kellene már (nagyon kellene) egy Kohán-monográfia! Jó lenne (de jó lenne!) egy szerény köntösű „Kohán Füzetek” sorozat! Ezért született a Kohán Múzeum Baráti Köre is, rendszerezni törekvéseinket! Sokirányú gyűjtő, népszerűsítő munkánk közben nagyon jó partnernek bizonyult a város; méltó örökö/ként áldozott már is Kohán művészetének oltárán. Nekünk Kohán nem önmagáért fontos, avagy a ko- háni életmű körül szervezett kultusz sem, hanem azért, ami ebből okszerűen következik: e magas szintű művészi önmegvalósítás (önmegvalósulás) számára nemcsak egyéni, hanem közösségi, nemcsak szülőföldi, hanem egyetemes utóéletéhez, művészi hatásának kiteljesedéséhez lehetőségeket keresni s biztosítani — célunk! Dr. Bencsik János Könyv Boldizsár Istvánról A múlt századvégen egy kis csapat: Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János és ,Iványi Grünwald Béla szakított a hivatalos és hagyományos műtermi festészettel, majd egy vidéki kisvárosban, Nagybányán művésztelepet alapított. Az orosházi kiskereskedő fia, Boldizsár István még nem lehetett közöttük, hisz ekkortájt született, de húszéves korától mint a Budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója, később külföldi tanulmányútjairól hazajárogatva sok nyarát Nagybányán töltötte. Azóta jelen van művészeti életünkben, ö az egyetlen élő kapocs az iskola- alapítók és a ma között. Könyvkiadásunk régi adósságot törlesztett, mikor a Mai magyar művészet sorozatban megjelentette a Boldizsár István életéről és munkásságáról készült 23 rézkarccal és 16 színes képpel illusztrált kis monográfiáját. Az értékelő-elemző tanulmány írója, Bodnár Éva jó ismerője Boldizsár István hatalmas életművének, így tárgyilagos magabiztossággal hozza közelebb a festő emberi és művészi nagyságát. Boldizsár a harmincas évek elején már megtalálta önmagát, friss, élénk, üde színvilága, napsugaras képei mind a nagybányai tájtól, természettől, az ott tanultaktól eredez- tethetőek. Társaival együtt nagy művészi felelősséget vállalt magára, mikor festészetében továbbviszi ezt az örökséget. Ezért igen elmélyült stúdiumokat folytatott. A szabad ég alatt való festés jó alkalmat adott neki a levegő és fényjelenségek hatásának sokszínű ábrázolására. Célja mindig az volt, hogy művészetével szebbé tegye világunkat. Boldizsár István pályája nem lezárt. Az ötvenes- hatvanas években a nagybányai tájra emlékeztető Ba- laton-felvidék lett kedvenc tartózkodási helye, az utóbbi évtizedben a Mindszent környéki tanyavilág festője lett. Piktúrájában a legjobb nagybányai hagyományokat ötvözi a nagy alföldi realisták téma- és színvilágával. Legutóbb 1974-ben az orosházi Petőfi Művelődési Központban láthattuk közel hatvan mesteri rézkarcát, 1979 áprilisa óta pedig csodálhatjuk 36 olajképét. A művész ugyanis szülővárosában, Orosházán, az Október 6. utca 39. szám alatt — a városi tanács által biztosított épületben — nagy értékű ajándékával alapította meg a városi képtárat. Kár, hogy az itt található Boldi- zsár-festményekbői nincs egy sem a könyvben (a szövegben említenek néhányat, mint fő művet), legalább a Kisfaludy Strobl Zsigmond-portré a kötetbe kerülhetett volna. Ne legyünk azonban telhetetlenek: a sorozatban nemrég megjelent könyvek még 48 oldalasak voltak, a terjedelmi lehetőségek az utóbbi időben 64 laposra tágultak. A 4100-as példányszám minden valószínűség szerint kevésnek bizonyul majd, ezért bizakodunk. Bizakodunk abban, hogy talán nem is a nagyon távoli jövőben kézbevehetünk egy újabb, és reprezentatívabb Boldizsár István-albumot, hogy még több kiemelkedő művével ismerkedhessünk meg. (Képzőművészeti Alap Kiadó, 1981.) Koszorús Oszkár Benke László: Barbár csillagon Ezen a barbár csillagon az élet közügy. M egtarthatom ? A hiányt reménnyel pótolhatom? De mi a remény? Téren és időn átvérző képzelet? S mi a jövő? Világűrben forgó sírhalom? — Bocsássatok meg egymásnak, emberek! Antalfy István: Megint A bomlott nyírfa rám legyint. Itt van megint. Itt van megint! Nem kérdés ez. Nem felelet. Cseréljünk néha szerepet: kinek fájok? Ki fáj nekem? A félelem ... a félelem ... Amit még meghagyott; napjaim... számlálatlanok. Szúdy Géza: Sűrűdő titok Egyre szorongatóbb Körülöttem a Csend Belépólyál Bezáruló Fülem A tücskök hangja és éjszaka Fátyolos neszkoncertje már csak Emlékeim közt éled Ezzel egészül ki a lét ha Valaminek hiánya mint Kenyéré és vízé Riadalmas szerelemé Barlangosán Fölém borul De belül Ügy lesz minden hangosabb Ahogy ott kívül egyre Némább S fénylőbb a szív is Mit napja besugárzott Ahogy ránő az Alkonyat Egyre messzebb vetődöm Tulajdon mélyeimbe Kiáltott valaki? Mind szorosabban őrzöm Sűrűdő Titkomat Vollmuth Frigyes: Régi kép Vollmuth Frigyes: Illusztráció
