Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
1981. május 31., vasárnap SZÜLŐFÖLDÜNK M: városi forgalom zsúfoltságára, egyes, utcáink elhanyagolt, rendezetlen állapotára gondolva, az emberben jogosan fogalmazódik meg a következő kérdés: miért van az, hogy a megyeszékhelyen alig akad olyan sétálásra, pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas hely, mint a Széchenyi-liget? Egy akkora településnek, mint Békéscsaba, több ilyen nyugodt, és csendes környezetre lenne szüksége. Némi vigaszul szolgálhatnak azonban az újonnan épült lakónegyedek körül kialakított szép zöldterületek. A Panoráma sorozatban megjelent Magyarország című útikönyv ezt írja: „A Gyulai úttól északra (szintén a Körös-csatorna partján) terül el Békéscsaba legnagyobb parkja, a Széchenyi- liget. Sétányai között a táncos-zenés ligeti sörkert nyújt felüdülést.” Arról, hogy pontosan 85 évvel ezelőtt itt avatták fel — a színügyi bizottság erkölcsi-anyagi támogatásával — a nyári színkör épületét, viszont egy másik kötetben olvashatunk. Természetesen fölösleges lenne számba venni: vajon hány majálist rendeztek eddig, avagy milyen híres együttesek, művészek adtak már műsort a ligeti szabadtéri színpadon. Arról sem akarok részletesen szólni, milyen nagyszerű élményt jelentett gyermekkoromban őszi napokon kijárni ide. és gyűjteni a gesztenyét, vagy bújócskázni a termetes bokrok, és a nagy lombú fák között. A parkban a temető-kerítés felé eső részén egy alacsony dombon kis obeliszk emelkedik. Arra mégv jól emlékszem, hogy önfeledt játszadozásunk közepette futottunk egyszer oda, hogy kibetűzzük a kőbe vésett feliratot. Annyit sikerült megtudni: a nagy kolera- járvány áldozatainak emlékére emeltette az elöljáróság ... A mába ugorva most inkább arról szeretnék írni, mit láttam az egyik délelőtt, kikkel, miről beszélgettem közel egy óra leforgása alatt. Annyit azonban hadd jegyezzek meg, hogy semmi rendkívüli esemény nem történt ottlétem alatt. Szokásos kép fogadott: amikor odaértem, nevelőik kíséretében éppen valamelyik általános iskola tanulóiból álló csoport igyekezett kifelé a parkból. A bejárattól nem messze dúsan beültetett virágágyások között vitt el az utam. A padok üresek voltak, s csupán néhány siető ember tűnt fel itt-ott a sétányokon. A túloldalon viszont már minden zsibongott. „Egyenruhás” bölcsődések iparkodtak a hinták és a mászókák felé, s a madarakkal versenyt csiripelve hirtelen lepték el a környéket. A kicsinyek paj- kossággal, vidámsággal teli hangulatban voltak, és ügyet sem vetettek egy feketébe öltözött asszonyra, s a botjára támaszkodó idős bácsira. ök is a hinták közelében levő egyik padra telepedtek le. Miközben az apróságok játszottak, néhány szót váltottam az asszonnyal. Édesanyjáról beszélt, akit epekővel operáltak meg a kórházban, ám napokkal később mégis bekövetkezett a tragédia ... Most arra az orvosra várakoztak, akivel az ilyen esetekben legfontosabb ügyeket még meg kellett tárgyalni. Mivel vidékről jöttek, szerettek volna minél előbb túllenni az egészen,' hiszen sok egyéb elintéznivalójuk volt még otthon is. Amint az ilyen szerencsétlen esetek hallatán az lenni szokott, búcsúzáskor békés beletörődést és megnyugvást kívántam nekik. Közben egyre többen szelték át a ligetet. Az arcokat figyelve nem vettem- észre, hogy valaki is gondterhelten sétálgatott volna. Még az a néni is könnyedén, korát meghazudtoló fürgeséggel seperte az aszfaltot, akivel szintén beszédbe elegyedtem egy rövid időre. Amikor megmondtam: ki vagyok, arra kért, nehogy lefényképezzem és leírjam a nevét az újságba. „Ennek ellenére — mint mondotta — nagyon örülök magának, mert életemben újságíróval mégnem találkoztam, pedig annyi mindenről tudnék mesélni ...” Most már engem is érdekelni kezdett, vajon mi lehet az a sok-sok téma, amit fontosnak tartott elmondani. Erről mindössze csak annyit, ez az asszony — amint szavaiból kivettem — egyáltalán nem azok közé tartozik, akiket kizárólag csak egyéni problémáik foglalkoztatnak. Pedig az ő esetében ezekből is bőven kijutott neki. Megemlítette, soha az életben Bölcsődések a park játszóterén Uj színfolt a nagy-tatársánci ősgyep flórájában Pusztaföldvár község délnyugati határában található botanikai nevezetességünkről — a nagy-tatársánci ős- gyepről — legutóbb az elmúlt év augusztusában jelent meg terjedelmes írás megyei lapunkban. Az utóbbi évek során két tájankét napirendjén is szerepelt a flóratörténeti szempontból különleges jelentőségű növénysziget témája, ami jelzi ennek a kevéssel több mint félhektárnyi természetvédelmi területnek jelentőségét. Az ősgyep flóravilága iránt megnyilvánuló egyre nagyobb érdeklődés alapján úgy ítéljük, hogy dr. Kiss István nyugalmazott főiskolai tanszékvezető tanár — páratlan ügyszeretettel folytatott, több mint 50 éves tudományos munkássága — végül is arra a rangra emeli megyénknek, vagy talán hazánknak e különleges flóratörténeti nevezetességét, ami méltán megilleti. Mi, pusztaföldváriak jogos büszkeséggel tartjuk számon, hogy dr. Kiss István professzor, községünk szülötte, 1930 tavaszán ismerte fel a sáncoldal keleti, épen maradt lejtőjén a ritka növény- társulás ősgyepjellegét, és azóta kíséri figyelemmel ősi flórakincsünk sorsát. Hosszú évtizedek óta látjuk őt nyaranta — növénytani szak- gyakorlatos főiskolai hallgatói élén —, amint fáradVolga menti hérics hatatlanul végzi a kihalóban levő löszpusztai őshonos nö- vényrikaságok védelmét és tudományos népszerűsítését. Mindennek alapján azt hiszem, jogosan állapíthatjuk meg, hogy ezúttal nem a szerencsés véletlen, mint inkább a tudós elhivatottsággal végzett kitartó munka megérdemelt jutalma lehetett az az öröm, amelyben nemrég része volt Kiss professzornak. 1981. április 13-án délután — a szokásos tavaszi terepszemléje során — Lukács László mezőkovácsházi amatőr botanikus társaságában megtalálta a környéken régen kihalt Tavaszi hérics (Adonis vernális) két bimbózó példányát, és ami még ennél is nagyobb szenzáció, a Volga menti hérics (Adonis volgensis) egyetlen virágzó egyedét. Ez utóbbiról tudni kell, hogy a Kárpátmedencében eddig egyetlen előfordulási helye a Csorvás vasút menti természetvédelmi terület és a Csongrád megyei Csomorkány környéke volt. A tudományos esemény jelentőségét nagyban növeli, hogy a két növénytani ritkaság éppen a bekerített, és védelem alatt álló területen bukkant fel, ahol ily módon további hosszú századokra biztosítottnak tekinthetjük fennmaradásukat. A szép, világos sárga színben pompázó és alakzatban is igen hasonló két növényritkaságnak az elmúlt héten már sok új nézője akadt. Iskolás gyermekeink már másnap kirándultak a helyszínre, és csodálattal nézegették az évezredek óta titokban éldegélő ősi löszpusztai növényt. Mondanom sem kell, hogy csakis a drótkerítésen keresztül, ami azonban mit sem vont le a szenzáció örömélményéből. Nagyon szeretnénk remélni, hogy a felfedezés hírére idelátogató más érdeklődők is megelégszenek a néhány méteres látótávolságból való szemrevételezés élményével, tekintve, hogy egy vigyázatlan lépéssel helyrehozhatatlan kárt okozhatunk a két növénykülönlegességben. Ügy gondolom, községünk lakossága és a botanikai érdekesség miatt idelátogatók népes tábora azzal tudná legméltóbban kifejezni dr. Kiss István professzor iránti tiszteletét, ha mindent elkövetne annak érdekében, hogy a fél évszázaddal ezelőtt felfedezett, tíz éve védetté nyilvánított, és most egy újabb felfedezéssel gazdagított nagy-tatársánci ősgyep az idők végtelenjéig megmaradjon háborítatlanul, eredetiségében. Tavaszi hérics Az utóbbi 10 év tapasztalata alapján remélhetjük, hogy szülőföldünknek ezt a parányiságában is hallatlanul értékes darabját, nem a jól kifeszített drótkerítés, nem a kapuján elhelyezett jókora lakat, hanem az emberi felelősségtudat, az értelem és hagyománytisztelet, szívünkben és tudatunkban felállított tilalomtáblája óvja meg az enyészettől. Pleskonics András nem gondolt arra, hogy 70 éves' korában is kénytelen lesz majd seprűt ragadni, és szemetet gyűjteni. Hosszú időn át gyárakban, üzemekben dolgozott. Most 1500 forint nyugdíja van, de ez nem elegendő ahhoz, hogy a földrengés, majd az árvíz által megrongált lakását mielőbb rendbehozathassa. A bajt még az is tetőzte, hogy egy időben sokat betegeskedett. Nem győzte dicsérni a kertészeti és köztisztasági vállalatot, amely munkát, sőt anyagi segítséget is adott, amikor ő nehéz helyzetbe jutott. Azután a családra, az otthoni elfoglaltságra terelődött a szó. „Képzelje el, amikor a tvben látom azt a sok háborús képet, a különböző gyilkosságokat, sokszor a gyerekek, az unokák jövőjére gondolok...” Jó volt hallgatni, amint ez az idős asszony a kétkezi munkából élő emberek tudatára, lelki világára jellemző természetességgel, keresetlen egyszerűséggel beszélt józanul ezekről a dolgokról. Szinte jó volt tapasztalni: milyen logikusan érvelt, s mennyire szívből jöttek ezek a szavak. Közben sokan elhaladtak mellettünk. Többen régi ismerősként üdvözölték, s ő mindenkihez szólt néhány kedves szót. Azután serényen tovább folytatta a munkát, amelybe már a hosszú évek alatt beletörődött, s amelyet már úgy- ahogy megszokott... Kép, szöveg: Bukovinszky István A kolerajárvány áldozatainak emlékműve (archív felv.) Mikor a múl! jelenné válik Kiszely Jánosné szövetkezeti pénztáros mezőberényi otthonában különleges kézimunkák keltik fel a figyelmet. Nincs sok kitéve, csak annyi, hogy derűssé, széppé varázsolja a lakást. Pedig ennél jóval többet készített, s ezt tanúsíthatják a szekrények is, amelyek őrzik. De kint vagy bent legyen is, mindnek a közös jellemzője, hogy a Kiszelyné által kutatott, gyűjtött mezőberényi motívummal készült. mondott neveket az anyakönyvekből hitelesítse, s az időpontokat bizonyossá tegye. — Csodálatos világ nyílt meg előttem. És nagyon érdekes is. Például az, hogy a mi községünkben a legtöbb anyagot a szlovákságnál találtam, a németeknél kevesebbet, a magyaroknál egyet sem. Ez eléggé hihetetlen, de az is alátámasztja a hiányt, hogy egyetlen magyar szűcsmesterre sem bukkanKépünk bal oldalán Kiszely Jánosné A hímzések uralkodó tónusa sötét. A levelek fekete és zöld színezésűek, s csak kevés a virág, az is inkább stilizált forma, nem a valódit utánozza mechanikusan. S ezekből is sötéten emelkedik ki a bordó, a piros, a lila és a kék. A formák igen finomak, sok az apró girlandszerű díszítés. Akár párnán, térítőn, futón, vagy ruhán és blúzon nézi az ember, olyan, mintha eredetileg is ide szánták volna. Pedig régi ködmönökről, szűrökről származnak. — Húsz éve lehet már, hogy a helyi Aranykalász Tsz asszonyainak, lányainak a kézimunka-szakkörét vezettem, s beszélgetés közben szóba jött, hogy miben is jártak régen az emberek. S erről eszembe jutott, hogy kislány koromban még én is láttam a templomban az idős asszonyokon, férfiakon a cifra ködmönt és subát. Vajon — tűnődtem —, van-e még belőlük egy pár hírmondó ... ? Aztán utána eredtem... Ez volt a kezdet, amire ugyan sok szombatvasárnap ráment, mert szerencsére egyik háztól irányítottak a másikhoz. Közben egyre szaporodtak otthon a színes rajzlapok, ugyanis a gyűjtött motívumokat milliméteres pontossággal ezekre rajzolta át, s látta el mindet törzskönyvi bejegyzéssel. Ez utóbbi — különösen a szűcsmesterek kiderítése — eleinte sok nehézséget okozott. Fölkereste az egyházakat is, hogy a bétám. Viszont sokat megtudtam a régi életből. A lányok konfirmálásra kapták az első ködmönt, s a szegényeknél ez meg is maradt öregkorig, épp ezért már eredetileg jó bőrre szabták, hogy később is viselni lehessen. A fiúknál á legénnyé válást jelentette a szűr, s ebből is csak a módosak engedhették meg maguknak, hogy idővel új készüljön. Meg ha bírónak választották, vagy presbiternek. A sok munkával járó gyűjtés azonban csak az első lépcső volt. Utána az következett, hogyan lehet mindezt a mai díszítőművészetben alkalmazni, úgy, hogy a minta, a méret és a színezés az eredeti szépségében megmaradjon és semmiképp sem legyen mesterkélt. Aztán a megfelelő mai anyagot és fonalat is megkeresni hozzá, majd elkezdeni a tervezést, sablonkészítést és az anyagra a nyomtatást. És mind nagyobb mennyiségben, mert egyre több szakkör vezetését kellett ellátni. — Most négyet vezetek: a mezőberényi és a körös- ladányi művelődési házban, a csárdaszállási tsz-ben és Békéscsabán, az Univerzál kiskereskedelmi vállalatnál. Remek kollektíva mind, szeretünk együtt lenni, mert jól érezzük magunkat egymás társaságában. No meg, mert a kézimunka nemcsak szép, de alkotás is. Vass Márta
