Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
IlHiWKTire 1981, április 12., vasárnap o Szúdy Géza: Elpergő napok Peregjetek csak, napjaim, Betűk a füzet lapjain, Amelybe sorsom tolla ír, Fogytán zizegve a papír! Napok, betűk, csak folyjatok! Szebb verssé sorakozzatok, Mint amely most fog és gyötör, És nincsen benne sok gyönyör... Mert kutattam én eleget, Azt hajszoltam: a lényeget. A szót, amely kimondaná, Hogy létem hova hull alá, Ha durva vonzások alatt Pányvája végleg elszakad. Elenyészik-e nyomtalan? S mi az értelme? Hogyha van! Vagy hogyha nincs, nem lelve rá A semmit is kimondaná! Az igaz szót kerestem én, S keresem, amíg van remény. Hogy suttognám! Kiáltanám! Be csönd van, és zárva a szám. Sass Ervin: Vádirat udvara támad a holdnak messze van innen a holnap hajnalok ködparipáin vágtat a tegnapi Káin gyilkosa földszagú nyárnak ostorán csillagok szállnak vágtat a tegnapi Káin Ábelek roncs koponyáin jajgat a reggel a vérben jajgat a csillag az égen jajgat az ember a sárban jajgat a szó a világban Tomka Mihály: Magányunk leltára Tört ágasokról vetkező lugas, egy hajlott ház, végleg-holt falakkal, verőfény és megbotló mosoly anyám, apám csöndes útjain. Kerítés. Két rács között ölelkezés a nappal — ingemen nagy mérgező virág, hervadt, vérpiros szirommal. Egy részeg test viaskodása, arcomba löttyintett gépzene, ének: lehulló nóta, síró kutyák a sárba fúló éjben. Földdarabnyi rokon-ragyogás, fent köd, gomolygó égi gát — alig ölelt asszonyszép haza, és csípőjét megrengető világ. Ujházy László: Bizonyítváriyosdi (magyar ázás) Tanuljuk a tanulhatót, s a tanulhatatlant, — tanítjuk a tanulókat, taníthatatlanokat, — tanítókat és tudósokat. Megmagyarázzuk a magyarázásra szorulót, s a megmagyarázhatatlant, — megmagyarázzuk, hogy miért magyarázunk, mit is magyarázunk, — és megmagyarázzuk, hogy miért magyarázzuk: megmagyarázzuk a magyarázást. Mindenki örül. Mit is magyarázzam. A költészet napja alkalmából közölt verseinket az Űj Aurora gondozásában megjelent „Elpergő napok” című antológiából tettük közzé. Az antológia költői 1981. április 13-án, hétfőn este fél 8 órakor Békéscsabán, a Megyei Művelődési Központban irodalmi esten találkoznak olvasóikkal. Költészet napja, 1981 r Bertalan Agnes: A mi utcánk Az élet nem szűk, nem alacsony a mi utcánkban, ahol mindössze is huszonnyolc ház van. Az egész élet kavarog a porták nyüzsgésében, zajában. Mintegy a nagyvilág visszhangjaként. A nap minden órájában ha nem is látom a közeli s távolabbi szomszédok portáját, de: hallom. Hallom a neszeket, hangokat, harsogásokat, vagy a nagy csendet. S ez. mind megannyi zenévé bomlik a lelkemben. De hát, én csak prózaíró vagyok, így hát a betűkben, betűkkel próbálom rögzíteni a színt, hangulatot... Az előttünk levő második, harmadik porta mindig csendes. Csak a reggeli, s esti etetéskor ébred az élet, de kutya sem vakkant, mert nincs, csak az éhes jószágok sivalkodnak, követelőznek. Ezek hát amolyan ... begombolkozva élnek, nem csoda, nincsenek már gyerekek a háznál. Olyanok, mint egy folyó holtága, amiben csak vetül a fény, s önmagának is csak suttogja dalát. Az előttünk levő portán mindig tudom mi történik. Mégha a szőlőlugasok, gyümölcsfák el is veszik, a kilátást. Mert itt harsog az élet: három gyerekkel, s -mindegy, ha sár van, ha hó, ha por, a kisfiú mindig kint van az udvaron, kerten. S mindig valamit alkot. Szál vesszőből íjat, almásládából házat. Csattog a kalapács, s az is mindegy, hogy az a valami csak a képzeletszülte, mert marad minden annak, ami. A vessző vesz- szőnek, a láda ládának. Igaza Van! Az alkcftás gyönyörűsége az igazi. Hogy mi „jön ki belőle”. A hátsó szomszédasszonyom, ha nem is hevesen, de amolyan nagy szelíden — hajtogatja: minket nem kell megírni. Mink csak élünk... Igen, s valóban, szépen. Szorgalom, tisztaság... s a jószágai olyan szelídek! Szinte mindahánnyal külön tud beszélgetni, szót érteni... Az óriási, öreg akácfái itt köszöntenek a nap minden órájában a kicsi szobám parányi ablakában ... Míg ezen dolgokon elmélkedem, nóta csattan, a hátsó, harmadik szomszédból. Tudom, özön jószágot tart az öreg szomszéd, s így teszi elviselhetővé a körültük való munkát. Dalol. Harsogva. Szinte hasítja a kitárult, magas eget. Persze, ehhez az is hozzájárul, hogy: igen jó bora van. De most a dalt vontató dohogása töri szét. Cukorrépaszeletet szállítanak neki. Csakhogy a sárrá -vált időben elakad a traktor, remeg, dohog a gép, hangok lökődnek ... Bizony, hiába a modern eszközök, a sár maradt a régi, jó, réti sárnak, amin valamikor sárcsónakkal lehetett közlekedni. Most aztán jó hetven—nyolcvan centis árkokra szabdalja az utcát a nehéz gép. lakon és elment. Enyhén szólva. Csak azt nem értem ma sem, minek kellett ezt a kitérőt csinálni? Azóta asz- szony, gyereke van ... No, bánatomban beszíttam. — A baj ott kezdődött, ahogyan ... mentem hazafelé, mert valami motoszkált bennem, hogy ... gazt kell szedni a libáknak, délben. Toltam a biciklit, veszekedtem magammal, a világgal ... Erre tisztán emlékszem. Arra is, hogy amikor letértem a sikátorból, nagy csapat liba fürdött, mosta magát az árok vizében. Tudom, erre lejt az utcánk, mifelénk, s mindig telve van az árok vízzel, nyáron is. Hepetyeítek, nyújtogatták a nyakukat felém ... Ezek engem csúfolnak? A mindenségit! Hát, képzeld, nem összevesztem a libákkal? Mondtam én nekik mindent. De még jó, mert ébren tartotta bennem a feladatot: menni kell gazt szedni! — Arra is emlékszem, hogy kimentem a Dübögő- be, a háztáji tengeribe, mu- háért. Aztán ... eltévedtem. Azt hittem, éreztem, őserdőben vagyok. — Azután aztán ... itt hézag van, mert csak arra emlékszem, hogy sötétebbek az árnyékok, s a fények csak éppenhogy ... bujkálnak. S én a földön fekszem. Hallom, léptek közelednek ... s egy asszonyi szoknyát látok inkább. mint asszonyt. — Jaj, asszonyom! Magát az isten küldte, vezessen már ki ebből a rengetegből! — könyörögtem neki. — Kivezetett, persze, vagyis hazavezetett az én kedves kis feleségem, miután egész délután keresett. Kaptam tőle olyan pofont! Menten kijózanodtam. Igazából nem is volt értelme az egésznek, hiszen . .. éppen hét unokám van! Hogy a komám megírja-e az emlékezéseit, avagy nem, nem tudom. Egy biztos: a legszínesebb, legderűsebb porta az, ahol gyerekek nőttek fel. s rajzottak, vagy ezután rajzanak ki. Huszonnyolc ház. Ugyanannyi történet. Egetverők, tragédiák, derűk, nevetések1: míg híznak a disznók, lessük és olvassuk a napi tojásadagot, jósoljuk az időt, vágjuk a sárt, vagy gázoljuk a havat, s gyermekek születnek, öregek dőlnek a semmibe, vontatók1 hozzák a szenet, s ma az volt a közös- nagy-öröm. hogy megjavították a villanyvezetéket. S akár csendes egy porta, akár hangos, akár derűtől, akár sírástól bolygatott, ránk borul az este könnyű, szürke árnyéka ... No, de... „Vége, le a dinnyeföldről”! — ahogyan a komám mondta, amikor befejezte nagy beszámolóját. Ifj. Rácz József: Hollókő Varsa Zoltán: A szomorúság mondatai Szajha-emlékek. S harminchárom szigorú cella. Az ifjúságom körülkerítve. MENTHETETLEN! Múltam kószál a tenyeremben. * * * Fehér komondor a szívem. Fém-tányért — holdat nyalogat. Nyelve kivérzik, láncán feszül, rozsdásodik az alkonyat. * * * Akadt olyan, ki szeretett... Végül ő is csak ottveszett játszik mosolygó tetemet, ki szeretett. (Ki szeretett?) * * * Hetykén-kopottan, cifra lángon lobogtam-égtem. Nyűtt kabátom alatt csak üszkös napkorong, s arcom: bezúzott ablakon fölvirrad véres homlokom. * * * Hamlet dühöng. És átkozódik... Elpattant pohár: Ophélia! Tengerszemében lány-szilánkok, hervadt csokrok, mocskos virágok s halált ígérő harmónia. * * * Mozdíthatatlan nappal-ajtók, bedeszkázott éj-ablakok. Átmetszett ívű tekintetek tapogatják a századot. Eltorlaszolt időben retteg fajom, s rémülten fosztogat. Idült remény, lappangó ünnep ... Lampiont gyújtok. Arcomat. Jönnek, zúdulnak, vagy csak lopakodnak a neszek, emlékek hozzám, majd nagyot lép bennem a történések sora, mert az előbbi harsogó dalról az utca hosszán lefelé lakó keresztkomám jut eszembe. Négy gyereke rajzott már ki erre az időre. Vagyis, ő már megharcolta a maga harcát élettel, tennivalókkal, a gyerekeiért, házáért. Tsz-nyugdíjas. Csakhogy azt mondja: nekem már minden késő — márhogy ez a jólét —, mert inni sem tudok. Pedig most már volna mit enni, inni. Azt gondoltam éppen a napokban, hogy jó lenne megírni az emlékezéseimet. Hidd el, komámasszony, az egész élet benne van! Ott kezdeném, hogy ... akkor rúgtam be istenigazából, először!, amikor ' a legkisebbik lányom fellázadt. Képzeld, egyik éjjel kiugrott az -abIfj. Rácz József: Duna-kanyar ijl'.eaW
