Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-19 / 92. szám

0 >1981;_^prilis_19;i_^asárna^ NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A XXII. Alföldi Tárlat A XXII. Alföldi Tárlat rendezőjeként módomban volt alaposan megismerni a kiállítás anyagát. A rende­zés napjaiban természetesen nemcsak a konkrét felada­tok foglalkoztattak, hanem az is, hogyan állt össze ez a kiállítás, miért ilyen; egy­általán hogy az Alföldi Tár­latnak mi a helyzete a ha­zai művészeti közéletben ? Megpróbálom e lap hasáb­jain rekonstruálni gondolat­menetemet és következteté­seimet. A Munkácsy Mihály Mú­zeum kiállítótermében szét­teregetett anyag első szem­revételezésekor úgy talál­tam, összképe átlagos, nin­csenek benne különösebb szélsőségek. A festmények, szobrok, grafikák egyenkén­ti tüzetes megszemlélése sok örömöt, egyben sok megle­petést is okozott. Örömteli volt a találkozás a jó mű­vekkel, az ismert művészek színvonalas alkotásaival; kü­lönös örömet okozott, ha eev-egy kvalitásos munka alá ismeretlen név volt írva — új művének felfedezése, megismerése a néző számá­ra is „sikerélmény”. Jó ér­zés volt látni az Alföldön élő művészek munkáit; gon­dolatban üdvözöltem azokat, akik más tájról küldték el műveiket, jelezve kötődésü­ket e tájhoz. Az idősebb Békés megyei mesterek mellett a Fiatal Alkotók Köre képzőművé­szeinek jelentkezése is ese­mény az alföldi tárlatok so­rában, bár nem először lát­juk munkáikat a Munkácsy Mihály Múzeumban. Ezúttal a legfigyelemreméltóbbak Tóth Ernő „Szerelmesek kertje” című festménye, mely bizonyosság arra, hogy jelenlegi festői kifejezés­módjának még jelentős tar­talékai vannak; L onovics László „Párhuzamos síkok” című akrylfestménye, a vö­rös-fekete és a vonal-térhá­ló ellentétével, és Gubis Mi­hály Negatívból-pozitívba” című nyomata, amely a cí­mében is jelzett ellentétet hegyezi ki úgy, hogy egy­ben munkamódszerét is megismerjük. A fiatal résztvevők másik csoportja, a gyulai művész­telep tagjainak munkái is kellemes meglepetést sze­reztek. (A mostani tárlaton közülük Balogh Gyula, La­katos J. Péter, Marosvári György, Szakáll Ágnes, Szé­kelyhídi Attila és Tömpe Emőke állít ki.) E társaság egy igen karakteresen kö­rülhatárolt, szemléletében nagyon korszerű stílusban dolgozik, amelyet jobb híján mágikus realizmusnak ne­vezhetnénk. Naturális kife­jezési módjuk érzelmi töl­téssel és intellektuális szim­bolizmussal párosul, szakmai felkészültségük pedig vitat­hatatlan. Munkáik szellemi­sége annyira egymáshoz tar­tozó, hogy a rendezésben in­dokölt volt külön terembe helyezni .a csoport alkotása­it — egy-két hasonló szel­lemben dolgozó művésszel együtt —, mivel ez a lát­vánnyal és gondolatisággal egyaránt operáló művészet nehezen tűr meg maga kö­rül más jellegű alkotásokat. (Nem véletlen, hogy a zsű­ri a gyulaiak közül kettőt is érdemesnek tartott a dí­jazásra!) Csongrád megyéből Hód­mezővásárhely képviseltette magát nagyobb számban. Fodor József e kiállításon látható munkái meggyőzik festészetének ismerőit, hogy é következetesen, egyenletes színvonalon dolgozó művész is képes megújulásra, gon­dolati és módszerbeli újítás­ra. „Tél” című képe igen fi­gyelemreméltó, erőteljes, szép hangulatú munka. Hé- zső Ferenc „Permetező”-je annak a különleges, mozaik­szerű festésmódnak, ahogyan Hézső mostanában dolgozik, legsikerültebb darabja; a színbeli és kompozicionális daraboltság itt teljesen indo­kolt — a figyelmes szemlélő valóban úgy láthatja a munkát végző embert, aho­gyan a művész azt rögzíte­ni akarta. A vásárhelyiek közül most azok kívánkoznak toliam hegvére, akik nincsenek je­len. És itt már nemcsak Hódmezővásárhelyről kell beszélnem, hanem az egész Alföldről. Az anyag áttekin­tésében a másik, kellemet­len meglepetést ugyanis a jelen nem levők hosszú so­ra okozta. De erről alább, mert szeretném még meg­osztani az olvasóval néhány művész munkája láttán ér­zett örömömet. Lóránt János három szép akvarelljén nagyon szépen alkalmazza ugyanazon effek­tusokat, amelyeket korábbi olaj képein láthattunk — ugyanakkor szigorúan be­tartotta a vízfestés törvény- . szerűségeit, képei nem anyagszerűtlenek. Koszta Rozália nagy, homogén szín­foltokkal és fekete kontú­rokkal festett képein mindig tud újabb és újabb hatások­kal élni. Napraforgós csend­élete újabb munkáinak könnyed, friss darabja. Kéri Lászlónak az elmúlt két év­ben sikerült teljesen kiala­kítani sajátos, egyéni festés­módját. Persziflázssorozata (most „Zsuzsanna és a vé­nek” című darabját láthat­juk) nem utánfestés, hanem az egykori nagy mesterek ismert figuráinak XX. szá­zadi környezetbe helyezésé­vel gondolkodtat el az ál­landóságról és változandó- ságról. Albert Ildikó „Nyu­Zelei Miklós: Itt lakom én itt lakom eltűnt arcokból rakott fél-európa hazában FALAKBAN TÉGLÁK ARCKÉPCSARNOKA téglákba égve tekintetük beleégve utolsó pillantásuk ó hogy néznek rám ezek a nagy falak elköltözöm én innen elköltözöm SÁTRAT VEREK MINDEN SZOBA KÖZEPÉN galom” című fafaragványa a mesterség tudása mellett a művésznő érzelmileg is töl­tött komponáló képességéről tanúskodik. Lukoviczky End­re három szitahyomata — egy nagyobb sorozat darab­jai — technikailag is kitű­nően kivitelezett munkák, megrajzolásuk módja pedig — a történeti tematika el­lenére — a tudományos-fan­tasztikus művészet gondol­kodásmódjára vall. Rajki László évszakokat szimboli­záló négy ólom dombormű­vén láthatjuk, hogy a mű­vészetben klasszikusan el­fogadott szimbólumok is fel­válthatok mai, hétköznapi figurákkal. E négy női alak az illető évszak által meg­határozott egyszerű szituá­cióba került, egyszerű „hon­polgár”, s é^nen e minden- naniságával lett valóban szimbolikus erejű. Azért írtam le előbb a -'ozitivumokat, mert így az olvasót tán már sikerült meggyőzni arról, hogy a ki­állítás kulturálisan jelentős, esztétikailag szép élményt nyújt, hiszen számos figye­lemre méltó alkotás került bemutatásra. A csalódásokat nem a ki­állításra beküldött és elfo­gadott nem túl nagy számú közepesnél gyengébb mun­ka okozta. Minden tájjelle­gű. kiállításnak van néhány olyan résztvevője, aki korá­ra, vagy hosszú helyi mun­kásságára tekintettel kerül be az anyagba. Ez mindig volt és lesz, csak a kiállí­tásokat rendezők feje fáj tőle egy darabig. Sokkal nagyobb csalódás, hogy kik és mit nem küld­tek be. A festmények, szob­rok, grafikák átnézése után jutott eszembe, hogy ez sem küldött, attól sem láttam, amaz sincs itt — de nevez­zük nevükön a hiányzókat. Ha az Alföldi Tárlat „illeté­kességi területének” (az el­származottaktól eltekintve) a Tiszántúlt tekintem, akkor is elég nagy számú jelentős művészt sorolhatok fel, akik hiánya erősen feltűnő, és így kisebbíti a kiállítás értékét. Debrecenből Topor András, Váró Márton, Szabó Lász­ló. A szolnoki művésztelep­ről csak Simon Ferenc és Meggyes László van jelen. Nyilván a szervezők figyel­méből esett ki — nem szem­rehányásként! — a karcagi születésű Bőd László és Bráda Tibor. Magából a rendező városból hiányzik Takács Győző és Trombitás Tamás. Vásárhelyről és Sze­gedről alig vannak — le­gyen eléa csak Fejér Csa­ba, Németh József, Kurucz D. István, illetve Zoltánffy István, Kliegl Sándor és Tóth Valéria nevét megem­líteni. Továbbá a gyulai születésű Kiss György, az • előző tárlat díjnyertese. Másik hiánynak érzem, hogy csak a „klasszikus” képzőművészeti műfajok vannak jelen — festészet, szobrászat, grafika. Az úgy­nevezett „határeseteket” egyetlen munka képviseli, Udvardy Anikó játszóplasz­tikája. Pedig a Tiszántúlon jó néhány olyan képző- _és iparművész tevékenykedik, akik képzőművészeti jelle­gű munkáikkal (főként kerá­mia és textil) más országos tárlatokon már jelentős si­kereket arattak. A XXIII. Alföldi Tárlat szervezésénél — ha a szervezők jól előre dolgoznak — e hiányokat ki lehet küszöbölni. A kiállítás­nak a jelenlétükkel művészi rangot adó mesterektől min- denképppen be kell szerez­ni munkákat, ha a körlevél útián nem megy, akkor sze­mélyes utánjárással. Fel kell térképezni újra a Tiszántú­lon élő és innen elszárma­zott művészek névsorát. A területen működő szimpozio- nok, alkotótelepek résztve­vőit is (legalább a tárgyév­ben) meg lehetne hívni. És végül, szélesíteni kell a mű­faji skálát; nemcsak a kép­zőművészet „klasszikus” ka­tegóriájába beillő alkotók­kal, hanem a „köztesekkel” is, ez a látvány összképét is frissebbé, változatosabbá tenné. Bízom abban, hogy a jó színvonalú huszonkette­diket egy még jobb huszon- harmadik Alföldi Tárlat kö­veti. Pogány Gábor Rajki László: Csokonai-portré Csanády János: Könyvek felett (ISZAAK BABEL: LOVASHADSEREG) Tüzek, pernyék, forradalom, vérből, vasból a hatalom kilábal és épül lassan új ház az új virradatban. A nap most is keleten kel, á kenyér nem keletien kel, só is kell a kiflire — állnak a régi határok, termelési rendszerekben a liba ezerszám gágog, nem, mint csak a füves árok partján egynéhány tucat — Európa napja lángol, jár-kel át a vámhatáron, kattog az expresszvonat. Te is búsan és magadban, alkonyaiban, virradatban merengsz könyveid felett, rég nem indulsz már utakra, csőrödet is, mint a gólya, árva szárnyadhoz dugod; mormogsz — hazád sem ismered, és szereted, csak szereted, míg sorolnak, sorakoznak napok; írt és olvasott messze-álmú bús sorok. Koszta Rozália: Alföldi tanya

Next

/
Oldalképek
Tartalom