Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
o 1981. április 19., vasárnap NÉPÚJSÁG A szállításvezetö Tóth Gábor szállításvezető sohasem kutatott olaj után, a fúrótoronyra is legfeljebb érdeklődésből mászott fel, egész életében a gépkocsikkal foglalkozott, mégis igazi olajosnak számít. Mezőke" resztesen, 1952. május 26-án jelentkezett először munkára az olajiparban, mint gépkocsivezető. Egy év után a csapattal együtt Abonyba került,- ott buszvezetőként a munkahelyre szállította az olajbányászokat. Gyakran reggel négykor már talpon volt, és öreg estén ért haza. — Ma már nem sokan emlékeznek az akkor legfontosabb járműre, a Fakaruszra. Ez tulajdonképpen egy közönséges teherautó volt, tetején egy bodegával, ebben utaztak a munkások olykor 20—30 kilométeren keresztül. Pocsék volt a rugózása, fűtés persze nem volt benne, és gondolhatja, hogy a karosszéria tömítésével sem sokat törődtek. Egy-két óra után a benne utazók már érezték az utazás „gyönyöreit” ... Akkor persze ez a kocsi is nagy dolog volt, mert már nem kerékpárral kellett kimenni a fúrásokhoz. A fiatalok ezt talán már el sem tudják képzelni, nekik az a legnagyobb probléma, ha a panorámás Ikarusz fűtése nem az igazi. A rázkódásból, a folytonos utazásból természetesen a gépkocsivezetőnek is jutott bőven, de Tóth Gábor nem bánta." Fiatal ember volt, tetszett neki a változatosság, a sok utazás. Járt mindenféle gépjárművel, a személygépkocsitól a darun át, egészen a sok tonnás Faun vontatókig. Felesége együtt vándorolt vele, mindig ott laktak, ahová éppen az olajosok települtek. Amikor 1956-ban Szolnokra költöztek, úgy tűnt, itt megállapodnak. Hat évig laktak egy helyen, de 1962-ben jött a nagy csábítás: rábeszélték, hogy vállalja el Orosházán a szállításrendezői beosztást. Elvállalta, de olyan feltételekkel, melyekkel úgy gondolta, úgy sem lehet teljesíteni. A legfőbb kikötése a lakás volt, nem akart távol élni a családtól. Ügy látszik, munkájára nagyon számítottak, mert meglett a lakás, és 1963. augusztus 1-én kinevezték az orosházi üzem szállításvezetőjének. — Ma is emlékszem az első napra, nagyon fagyos volt a légkör. Nem engem vártak erre a posztra, és ezt éreztették is velem. Nem magyarázhattam meg mindenkinek, hogy nem törtem magam a kinevezésért, inkább úgy határoztam, hogy a munkával bizonyítok. Abban bíztam, hogy a következetes, megfontolt, de persze szigorú vezetői stílust előbb-utóbb elfogadják az emberek. Nyugodtan mondhatom, ez hamarabb megvalósult, mint reméltem, egy-két hónap után már semmi bajunk nem volt egymással. — Egy dolog biztos: gyenge idegzetű ember nem mehet szállításvezetőnek! A mi irodáink állandóan olyanok voltak, mint a bolondok háza, állandó jövés-menés, telefoncsörgés, és néha bizony veszekedés, kiabálás is. Egy- egy fúráshoz nagyon sok anyag kell, ha költözik a berendezés, egész konvojok kellenek a szállításhoz. Olyan még soha sem volt. hogy a kapacitás mindenre elég lett volna, tehát rangsorolni kell, és ez a szállításvezető dolga. Nekem kellett eldönteni, hogy melyik kocsi, mikor, és hova menjen, ehhez pedig ismerni kellett, hogy hol, milyen munka folyik. A legfontosabb: soha, semmilyen körülmények között ne álljon le a fúrás. így azután a folyamatosságot biztosító szállítások álltak az első helyen. Illetve, még ezt is megelőzte valami. Ha valahol kitörés, vagy másféle veszély- helyzet adódott, akkor nem számított semmi, oda koncentráltunk minden erőt. Ezt a munkát nyolc évig egyedül csinálta Tóth Gábor. Alig volt olyan éjszaka, amikor valamiért ne csörgött volna a telefon. Erre az időszakra esett az algyői olaj- mező kiépítése, az orosházi gépkocsivezetőkre is állandóan hosszú fuvarok vártak. Probléma persze mindig akadt. Hol a csúszós út, hol a sár okozott gondot, a nyár már könnyebb volt, akkor csak a port kellett nyelni. Később, amikor bejáródott a szervezet, és többé-kevésbé simán mentek a dolgok, kapott segítséget is, ezután kicsit könnyebb lett a munka. De a felelősség mégis az övé volt, és neki ezért tudni kellett mindenről. — A múlt év végén letettem a lantot, nyugdíjba mentem. Most már ráérek gondolkodni a régi időkön, és azt hiszem, nem választottam rosszul, amikor erre a pályára adtam a fejem. Tudja. nálunk az a legnagyobb elismerés, ha a fúrósok is megbecsülik a szállítókat. És én — ezt nyugodtan mondhatom — jóban vagyok az összes főfúrómesterrel, bár a munka hevében veszekedtünk épp eleget. De azért mindig tudták, hogy a közös érdek miatt van a szóváltás. — Életem jó részét, 35 évet az olajosoknál töltöttem, ebből az utolsó 18-at szállításvezetőként. Ezeket az éveket nem lehet elfelejteni. Ezek örökre belém rögződtek. És ez nemcsak abból áll, hogy hiányzik a régi gárda, a megszokott munka. A feladata annyira a véremmé vált. hogy ha éjszaka elered az eső, még ma is azonnal felébredek, és gondolkozni kezdek, merre járnak most a gépkocsik, hol akadhatnak el. Azután persze rájövök, hogy ez már nem az én gondom, de azért csak nehezen alszom el újra. Lónyai László Túzoknász Megkezdődött a túzokkakasok násztánca — a dürgés — a Fejér megyei Sárréten, a dunántúli túzokrezervá- tumban, ahol ősi környezetükben élnek, fészkelnek e nagy testű madarak. A Magyar Madártani Egyesület Fejér megyei szervezetének tagjai szolgálatot szerveztek az értékes madarak őrzésére, a dürgés, majd később a fészkelés időszakára. Új bélyegek A posta április 29-én egyszerre két új bélyeget, illetve bélyegsorozatot hoz forgalomba. A Magyar Vadász Szövetség megalakulásának centenáriumáról kétforintos bélyeggel emlékeznek meg az évfordulóesemények ’81. sorozaton belül. A bélyeg „távcsőlátképen” erdőrészletet és egy bőgő szarvasbikát ábrázol. Hat értékből álló történelmi magyar zászlók elnevezésű bélyegsorozat is megjelenik. Az egyes bélyegképek körvonalas olajág-illusztrációra nyomtatva ábrázolják a zászlókat. A 40 filléres bélyegen egy XI. századi Árpád-házi, a 60 filléresen XV. századi Hunyadi-címeres zászló látható. Az egyforintos bélyeg Bethlen Gábor 1600-ból való címeres zászlaját, a kétforintoson II. Rákóczi Ferenc 1706- os magyar címeres zászlaját mutatja be. A négyforintos bélyegen az 1848-49-es szabadságharc egyik épségben maradt magyar címeres honvédzászlója, a hatforintoson pedig az 1919-es Tanácsköztársaság csepeli vörös ezrede II. zászlóaljának csapat- zászlaja látható. A hét elején nyílt meg Békéscsabán a Lencsési úti lakótelepen a Gyulai Kötőipari Vállalat mintaboltja. Az üzletben egyelőre főként gyermek kötött holmik kaphatók, melyek iránt máris nagy az érdeklődés Fotó: Veress Erzsi A címben megjelölt két fogalom ma már nemcsak a tudomány, vagy mondjuk a pénzügyi szakemberek mindennapos témája, hanem szinte mindenkié. Társadalmunk fejlődéséből következik ez, nevezetesen abból a tényből, hogy az életszínvonal emelkedése, az életkörülmények javulása — amely a felszabadulás óta nagy eredménye a dolgozó népnek — kitolta az átlagéletkor felső határát. Ennek megfelelően olyan sok idős, nyugdíjas ember él az országban, amennyi még sohasem. Az élet minden embernek csak egyszeri adománya és lehetősége, ezért, ha több jut belőle — azt egyértelműén eredménynek kell elkönyvelnünk. Még inkább büszkék lehetünk rá, ha tudjuk, hogy az adott ország kulturáltságának, a nép jólétének is jellemző tünete az, hogy milyen magas az életkor az adott helyen. Nálunk jóval alacsonyabb volt a felszabadulás előtt, mint most, s a világ igen sok országában, különösen ott, ahol a nyomor, sőt az éhezés, még százezreket, milliókat sújt, korunkban is jóval rö- videbb ideig élnek az emberek. Más kérdés persze, és csöppet sem kis kérdés, hogy a nép által megteremtett jobb körülményekből származó plusz évek hogyan telnek el, milyen tartalmat kapnak, mennyi örömöt, jót, szépet nyújtanak. E tekintetben jócskán - akadnak még gondok, sürgős tennivalók is nálunk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek a gondok távolról sem csupán anyagi vagy szervezési természetűek, bár ezek a legszembeötlőbbek és talán a legsürgetőbbek is. De van mit tennünk az egész problémakör kezelésében, az új társadalmi jelenséghez való viszonyban jelentkező káros tendenciák ellen is. Ezek közül egyet igyekszik nevén nevezni írásunk címe. Mert azt tapasztaljuk, mintha élne olyan hajlam, amely leegyszerűsítő módon két nagy csoportra osztja a társadalmat: az eltartókra és az eltartottakra. Van ennek a megközelítési módnak, persze, jelentős igazságtartalma, hiszen valóban azok az eltartók általában, akik még munkáséveiket élik, tehát előállítják azokat az értékeket az anyagi és szellemi műhelyekben egyaránt, amelyek révén a társadalom fönntartja, s fejleszti önmagát, s amelyekkel — természetesen — módja nyílik arra is, hogy gondoskodjék azokról, akik érték- termelő munkát még nem, vagy' már nem végezhetnek. Azokról, akik még nem végezhetnek, tehát a gyerekekről, a diákokról stb. ez alkalommal nem szólunk, de azokról, akik már nem értéktermelők — szeretnénk említést tenni. Ugyanis ez ügyben gyakran a szemlélet torzulásaival találkozhatunk. Mert nemcsak méltánytalan és igazságtalan, hanem kifejezetten káros volna a nyugdíjkorhatártól számítani az eltartottak csoportját. Részint azért, mert ez nagyon gyakran formailag sem 4gaz, hiszen az élet számtalan területén dolgoznak — és jó, hogy még dolgoznak! — olyanok, akik már betöltötték 60., vagy — ha nők — 55. életévüket. De sántít ez az „eltartottak” megjelölés másképp is. Sok nálunk az úgynevezett alacsony nyugdíjú ember, problémájuk megoldása (amint arról a közelmúlt hónapokban a belpolitikai élet legmagasabb fórumain is szó volt) legsürgetőbb feladataink egyike. De hányszor látunk példát arra, hogy még az ilyen kicsinyke nyugdíjból is jut valami a gyereknek, meg az unokának, meg a másik öreg rokonnak. Hányszor láthatjuk, hogy a szerény nyugdíjjal rendelkező idős emberek mennyi erőfeszítéssel igyekeznek bizonyítani, hogy nem akarnak eltartottakká válni. Hogy tudnak úgy takarékoskodni, ahogy gyermekeik meg unokáik bizony nem mindig tudnak. És milyen sokan vannak az úgynevezett eltartottak között, akik nyugdíjuk mellett még most is kereső emberek. És mekkora szükség van még a tapasztalatukra, a türelmükre, a bölcsességükre, milyen sok vállalatnál, intézménynél válik sokszoros haszonná az a néhány óra is, amit nyugdíjasként munkával tölthetnek el, hiszen többnyire éppen olyan feladatokat látnak el, amilyeneket nélkülük alig, vagy egyáltalán nem tudna jól elvégeztetni, megoldani a társadalom. Ök lennének hát az eltartottak, akik még idős korukban is segítenek? (Egyébként a statisztika inaktív keresőknek minősíti a nyugdíjasokat.) Végül említsük meg témánk egy el nem hanyagolható morális vonatkozását. Eltartott — eltartó — eltartott: így is ábrázolható az ember életútja. De azokat, akik évtizedekig eltartók voltak, a mai eltartók ne becsüljék le, hiszen azt is nekik köszönhetik, hogy ma eltartók lehetnek. És gondoljanak arra, hogy akiket ma ők eltartanak, azok fogják egyszer őket eltartani. Olyan példák, olyan szemlélet, olyan társadalmi gyakorlat alapján, amilyet tőlük látnak. Cs. I. Közép-Amerika közelről VI. Panama példája Panama és a csatorna nem csupán földrajzilag elválaszthatatlan, hanem a panamai kormány függetlenségéért vívott harcának is szerves részét képezi. Az utóbbi időben azonban a csatorna körüli viták, Dávid és Góliát harca, egy kicsit elterelte a figyelmet arról, ami ebben a kétmilliós országban végbemegy; arról a változásról, ami a csatorna két partján tapasztalható. Valahogy kevesebb hangsúlyt kapnak azok az intézkedések, amelyek’ nyomán új arca bontakozik ki előttünk. * A századfordulóig Kolumbiához tartozó Panama, újkori történelmének „lázongásai” lényegesen többet jelentenek1, mint látványos fordulatot. Hiszen a mostani panamai folyamatoknak éppen az az egyik jellemzője, hogy nem külsőségekre törekszik, hanem mélyen szántó áramlatokkal írja új fejezetét. Ennek legkitapintha- tóbb jele az imperialista- ellenesség — nem túlzás —, az amerikaiak elleni gyűlölet. A nagy északi szomszéd behatolása, jelenléte elleni küzdelem első jeleként értékelik, hogy 1964-től az amerikai zóna bejáratánál ott függ a nemzeti zászló. Igaz, mindez 25 .fiatal életébe került. akiket az amerikaiak gvilkoltak meg egy tüntetés során. Az igazi változás azonban akkor kezdődött, amikor 1968. októberében a nemzeti gárda Omar Torrijos vezetésével megdöntötte az oligarchiák érdekeit képviselő polgári kormányzatot. A panamai forradalom akkor meghirdetett jelszavait azóta fokozatosan valóra is váltják. Kiemelt harcot kezdtek a korrupció ellen. Nagy jelentőségű intézkedésnek bizonyult, hogy a korábban politikai okokból bebörtönzött hazafiakat szabadon bocsátották. Megkezdték a földreform valóra váltását, növekedett a szakszervezetek szerepe. Üj adótörvényt vezettek be, amely alaposan megnyirbálta az oligarchiák jövedelmét. Az elektromos ipar államosítása után rövidesen teljes állami kézbe kerül a cukoripar is. Sikeresen vívják’ a banáncsatát. Az a cél, hogy — kártalanítás mellett — a termelés, a technológia, a kereskedelem egy kézbe, az állam kezébe összpontosuljon. Ezek, valamint sok más haladó intézkedések végrehajtásában a kormány nem számíthatott a nemzeti burzsoázia segítségére. Ennek ismeretében joggal fogalmazódik1 meg a kérdés: miben rejlik a panamai változások jellege és ereje? Omar Torrijos tábornok kormányfő, e sorok írójának Panama városban adott interjújában rámutatott egy lényeges motívumra. Arra, hogy az előző kormányoknál a hadsereg az oligarchiák érdekeit képviselte. Vagyis szemben állt a nagy tömegek’ alapvető érdekeivel.-Ma, a társadalmi és gazdasági átalakítást segítő folyamatok kezdeményezője, védelmezője, aktív támogatója a nemzeti gárda. Másrészt a baloldali erők növekvő ereje és szerepe segíti a kormány tömegbázisának szélesítését. Az elmúlt közel nyolc esztendőben ez a folyamat töretlen volt. S ez egy másik lényeges mozzanat: a stabilitás és folyamatosság. Ez azért is érdemel figyelmet, mert a múltban Panama arról volt híres, hogy. szinte évenként cserélődtek kormányai. Sőt, Már a középiskolásokat is tanítják a fegyverforgatásra, a panamai amerikai zónában
