Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

1981. március 8., vasárnap IZHilUkfiTcl Hittel, akarattal, emberséggel „Az ember nem arra szü­letett, hogy legyőzzék” — a- Hemingway-idézet már a beszélgetésünk után ju­tott eszembe. De végiggon­dolva az életét, felesleges lenne megkérdezni tőle, mire is születtünk. Mert azok közül az emberek kö­zül való Gyuricza Imréné, akik hittel, akarattal, tisz­ta emberséggel vívják hét­köznapi harcukat — má­sokért. Fölvette az egyetlen ruhá­ját, maga elé kerítette a törökös kötőt, a lábára meg — rendesebb lábbelije nem lévén — gumicsizmát húzott. Kis motyója pöttyös kendő­be kötve — így érkezett 1950-ben Pusztaföldvárról Békéscsabára a pártiskolára egy kerek arcú, tettre kész, szókimondó lány, Valaczkai Rózsi. Amikor az édesapja először hozta szóba, hogy menjen pártiskolára, hallani sem akart a dologról. Ápoló­nő, azután 1948-ban trakto­ros szeretett volna lenni — később maga is belátta, se ez. se az nem volt komoly elhatározás. A kommunista pártnak viszont már 1947- ben tagja lett, s amikor be­lépett a család a téeszbe, pártvezetőségi tagnak vá­lasztották. „Na, ha ezt el­vállaltad, iskolára is men­ned kell!” — agitálták a já­rási vezetők. Akkor kötötte batyuba kevéske holmiját, és indult a pártiskolára — az életbe. * * * Pusztaföldvár. Az öreg fa­lu szélén, földes utcában, keskeny betoncsíkon gyalo­golunk. Balra házak, jobbra a határ. Elérjük a második sarkot, befordulunk, kövesút itt sincs. Kelet utca 25. Ki­csi, kétablakos ház. Itt lakik Gyuricza Imréné, akit a fa­luban az idősebbek ma is Valaczkai Rózsikénak hív­nak. Egyenes derékkal ül a faragott kanapén, keveset gesztikulál, puszta udvarias­ságból sohasem mosolyog. Nem beszél nehéz sorsról, hősi küzdelemről, nagy si­kerekről, lemondásról és áldozatról. Pedig volt ré­sze ebben is, abban is. Hat­éves volt, amikor elvesztette az édesanyját. Rokonoknál nevelkedett. Amikor hazake­rült, senki nem csodálkozott, hogy a serdülő nagylány „beszokott” a pártházba. Édesapja, az egykori vörös­katona ugyanis kommunista volt, s a gyermekeit is erre nevelte. Aztán következett a pártiskola, amit sikeresen el­végzett a gumicsizmás nagy­lány. — Na, utána behívtak a megyei DISZ-be, hogy el­helyeznek Szarvasra — me­séli. — Mondom, inkább visszamennék én a falum­ba, különben is, se ruhám, se pénzem. Haza is mentem. Egyszer jön egy levél: men­jek a megyei DISZ-be. Ott aztán az akkori titkár adott egy százast, azzal indultam útnak Szarvasra. Szerencsé­re nő volt a járási párttit­kár, aki a szárnyai alá vett, különben vissza is fordulok! Hát tudtam én, hogy ott nemcsak magyarul beszél­nek! Más meglepetést is tarto­gatott számára az 1951-es esztendő: augusztusban részt vehetett a berlini VIT-en, az év végén pedig Pestre, DISZ- iskolára küldték. És követ­keztek a gyomai évek; volt járási DISZ-titkár, aztán a gyomai Alkotmány Tsz-ben párttitkár, a napi fizikai munka mellett. * * * Nyílik a kiskapu. Megér­kezett a férj. Magas, vékony arcú férfi, a téeszben dolgo­zik. És betoppan az egyik fiú is,- ő szintén a téeszből szaladt haza ebédelni. — örülnek, hogy most már mindig itthon leszek. Február 1-től vagyok hiva­talosan nyugdíjban — néz a férfiakra. — Jól megvoltak a fiúk — különben ikrek — az apjukkal, ellátta őket, persze mindig a kedvükben járt, azt főzött, amit kértek. Kicsi korukban sokat bete­geskedtek. Mind a kettő szakmát tanult. — 1959-ben esküdtünk, 1960-ban megszülettek a fi­úk — emeli le a fotót —, jú­lius 16-án még taggyűlést tartottam. Mondtam, váltsa­nak már le, mert itt szülök meg. Majdnem úgy is . lett, július 22-én jöttek az ikrek. És jöttek a nehéz évek is. Amikor a gyerekek kinőttek a pólyából, Rózsika a böl­csődében kapott munkát. Amit keresett, azt a férje év végén kénytelen volt a té- esznek visszafizetni, mert az előleget sem futotta a ha­szon. A háztáji jószáguk meg mind elpusztult. — Akkor jöttünk haza Gyoméról Földvárra, sem­mink sem volt, csak a két gyerek. Négy évig a tanács­nál voltam hivatalsegéd, az­tán beléptem a téeszbe. Ott választották meg 1968- ban alapszervezeti párttit­kárnak, majd 1971-től mosta­náig, amíg győzte egészség­gel, a községi pártvezetőség titkára volt. — Az első időkben nehe­zen fogadtak el. De ez nem tört le, mert a pártélet nem egy-két emberen múlik. Szerencsétlen öröksége a falunak a területi megosztott­ság, az, hogy van öregfalu, meg újfalu. De a két köz­ségrész most már összeépül, a szó szoros értelmében, és jelképesen is. — A két téesz egyesülése, az oldotta meg gyökeresen ezt a kérdést. Korábban, ha itt épült 10 méter járda, oda is kellett, de ugyanannyi Fotó: Veress Erzsi ám! Ha az itteni boltba hű­tőszekrényt vettek, amonnan se hiányozhatott. Arról már nem beszél Ró­zsika, hogy keményen a sar­kára kellett állnia az egye­süléskor, sok álmatlan éjsza­kája volt akkoriban. De nem ment gond nélkül az új tor­naterem felépítése sem. Sze­mébe mondták, ostobaság, felesleges luxus. — Aztán mégis nekibuz­dult a falu, mindenki aján­lott pénzt, munkát, öregem­berek is jöttek alapot ásni. Közügy lett, mint ahogyan az új kultúrház is. Sokáig időzünk a témánál. Szemmel láthatóan szívesen beszél minderről. „Ügy van ez — summázza —, ha lát­ják az emberek a célt, ha értelmes feladatokat kapnak, akkor megmozdulnak. Ehhez pedig kezdeményezni kell a vezetőknek.” Közben egy alacsony szek­rénykéből a fényképekkel együtt előkerülnek az okle­velek, és két kis piros do­boz. Óvatosan nyitja fedelü­ket a tulajdonos: az egyik a Munka Érdemrend arany fo­kozata, a másik a Felszaba­dulási Jubileumi Emlékérem. Csak annyit jegyez meg: „Én sem gondoltam, hogy eljutok idáig.” Tóth Ibolya Kitüntetettek Benyeczkó Pálné jjzv. Juhász Pálné Kimondhatatlan örömet érzett Benyeczkó Pálné, a tótkomlósi Haladás Tsz egyik alapító tagja, amikor közöl­ték vele, hogy a nemzetközi nőnap alkalmából — jó mun­kája elismeréseként — a szövetkezet elküldi egy NDK-,beli kirándulásra. Már beváltotta a valutát is, nagy gonddal készült a kollektív útra, amikor újabb meglepe­tés érte: a Magyar Népköz- társaság Elnöki Tanácsától jött az expressz levél, kor­mánykitüntetése átvétele mi­att jelenjen meg 1981. már­cius 6-án Budapesten, az Országház kupolatermében. Elrohant a párttitkárhoz: most mitévő legyen? A párt- titkár megértő mosollyal fo­gadta: melyik fontosabb ma­gának ? Benyeczkóné azonnal dön­tött: az NDK^ban már járt, és máskor is elmehet, de bi­zony a Parlamentbe bejutni az életben egyszer adódhat rá lehetőség. — Oly rég vágytam már arra, hogy egyszer bejussak az Országházba — magya­rázza meghatottam — Arra a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ilyen alkalomból léphetem át a Parlament küszöbét. — A férjemmel együtt 1950 tavaszán alapító tagja voltam a Haladás Tsz-nek. Volt már előttünk példa, ak­kor már működött a Vihar­sarok Tsz, ott is dolgoztak asszonyok. Én örök hűséget esküdtem az uramnak, és úgy voltam vele: követem őt akárhová... Így lettem ter­melőszövetkezeti tag. Anyám korán meghalt, árva gyerek­ként neveltek a nagyszülők és anyám egyik bátyja. Meg­szoktam kiskoromtól — ta­nyán éltem —, hogy mindig sok a munka. Így nem esett nehezemre a tsz-ben sem a sokrétű feladat. Csoportveze­tő voltam évekig. A vezető­ség az én csoportomra min­dig biztosan számíthatott. Ott voltunk a szénakarai ra­kásánál csakúgy, mint a cséplőgépnél, a szalma-, pelyvahordásnál és egyéb nehéz fizikai munkánál. Nem tudtak nekünk olyat monda­ni, éjszaka volt, vagy ép­pen karácsony estéje, hogy meg ne tettük volna. Szeret­tünk dolgozni, és jól meg­fértünk — és ma is megfé­rünk — egymással. Most a li­batelepen dolgozom. Egy év alatt 22 ezer libát gondo­zunk, három-négyszeri toll­tépés után adjuk őket to­vább, de nevelünk pecsenye­libát is. Most gyönygyösö- ket várunk a telepre. — Elhatároztam, hogy ha átveszem a kitüntetést, a ve­le járó pénzből valami szép ékszert vásárolok, hogy amíg csak élek, emlékezzem az 1981. évi nemzetközi nőnap­ra. Több mjnt 30 esztendeje dolgozom becsülettel a Ha­ladás Tsz-ben, de erre a ki­tüntetésre nem számítottam. Kimondhatatlanul boldog vagyok. Ary Róza Szépen berendezett kertes házban él a korát megha- zudtolóan fiatalos külsejű, jó kedélyű özv. Juhász Pálné, a békéscsabai Szabadság Tsz nyugalmazott baromfigondo- zója. A szövetkezetről — amelyben kerek negyedszá­zadot dolgozott — nagy sze­retettel beszél: — Az első naptól nagyon jól éreztem magam a tsz- ben. Eleinte növényápoló vol­tam, aztán húsz esztendeig baromfigondozó. Sokat dol­goztam éjszaka és ünnepna­pokon is, de soha nem esett nehezemre. A férjem már húsz esztendeje meghalt, az­előtt nyolc évig súlyos beteg volt. Kellett a kereset, hiszen két kisgyermeket kellett fel­nevelnem. A szövetkezet biz­tos anyagi forrás volt. Én igyekeztem úgy dolgozni, hogy panasz ne legyen rám. Nem is volt soha vitám sen­kivel. A Március 8. Szocia­lista Brigád vezetője voltam. Nagyon jól kijöttünk egy­mással. Most is szívesen me­gyek helyettesíteni, ha az asszonyok szabadságra men­nek. Beszélgetés közben elősze­di korábban kapott kitünte­téseit. Nézegetjük a Mező­gazdaság Kiváló Dolgozója jelvényt, a kiváló társadal­mi munkáért, a 25. éves lörzsgárdatagságért és egyéb címen szerzett érméket. A szocialista brigád már akkor arany fokozatot ért el, ami­kor Juhászné volt a vezető. — A nőbizottságban sokat tevékenykedtem, 1958-tól tagja vagyok a Magyar Szo­cialista Munkáspártnak. Na­gyon jó kollektíva alakult ki a Szabadság Tsz-ben. Ami­kor nyugdíjba mentem, há­rom hétig nem találtam a helyem. Minden reggel ki­készítettem a kerékpárt, in­dulni akartam munkába, s aztán kaptam észbe, hogy nem kell dolgozni mennem. Most már nagyon jól meg­vagyok itthon. Rengeteget kézimunkázok, három uno­kám van, egy itt él velem, a lányommal és a vömmel, de a fiam családját is gyak­ran látom. Mondhatom, ők bearanyozzák az életemet. A lánya mutatja nem tit­kolt büszkeséggel a fekete, piros, kék posztó mellénye­ket, amelyeket saját magá­nak, a lányának, menyének és más rokonnak hímzett Ju­hászné. Maga rajzolja a min­tákat, szép érzékkel válogat­ja össze a gyöngyfonalat, és oly gyönyörű a hímzés, hogy kiállításon is nagy sikert aratna. — Hát így telnek napja­im. Már azt hittem, hogy el­felejtenek, hiszen nyugdíjas vagyok. És ekkor jött a leg­nagyobb meglepetés: express levelet kaptam az v Elnöki Tanácstól, hogy kormányki­tüntetésem átvétele miatt jelenjek meg a Parlament­ben. Ilyen gyönyörű nőna­pom még soha nem volt. Nem is tudóm, hogyan kö­szönjem meg — mondja el- érzékenyülve. 25 évi kiváló munkájával szolgált rá erre az elisme­résre. A. R. n nemzeti egység az erő megsokszorozásának lehetősége Sarlós István nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról) támogató, a történelmet ténylegesen mozgató erő is, így Dózsa Györgynél — akárcsak a szobránál — az „ismeretlen paraszt”, az „is­meretlen magyar” emléke, jelentősége. A történelem így válik érdekessé, vonzó­vá, értelmessé, olyanná, hogy részeseit, formálóit kö­vetni lehet. Mert a példa­kép azt jelenti: olyanná akarok válni, vagy azt hi­szem, olyanná válhatok. Így közelítve az persze termé­szetes, hogy nem lehet min­denki például Bethlen Gá­bor. De Bethlen reformjai­nak voltak végrehajtói — prédikátorok, kézművesek, katonák, adminisztrációban dolgozó emberek —, akik azonosulni tudtak a nagy gondolkodó eszméivel, már­pedig ha voltak, akkor vannak minden, e kor iránt érdek­lődő számára ideálok, kö­vethető példaképek. Éppen ezért tartom természetesnek, hogy az esztergályos szak­munkástanulónak1 a jól dol­gozó idős mester a példaké­pe, akitől a fogásokat elsa­játítja, és nem feltétlenül valamelyik világhírű politi­kus vagy író. Szintén a nemzeti egységet, a nemzeti öntudatot erősítheti, ha mai életünket úgy mutatjuk be, hogy mindenki érezze: ko­runk is kiermeli azokat az embereket, akik a jövő­ben hivatkozási alapot je­lenthetnek. Az adott szak­mában, az élet fejlesztésében elért sikereket — legyen szó munkásról, politikusról, or­vosról — mindig el kell is­merni. Ez ad ösztönzést ar­ra, hogy valaki érdemeket, mi több, újabb érdemeket szerezzen, hiszen látja, hogy cselekedetének, mondandó­jának nem átmeneti, nem pillanatnyi a hatása. — Ha 1945-ben elém tet­tek volna két papírt, azt mondva, az egyikre írjam le, milyen lesz 35 év múlva a gazdasági helyzetünk, a másikra pedig hogy milye­nek lesznek az emberek, ak­kor most kiderülne: mind a két vonatkozásban pontatlan a „prognózisom”. Az akkori körülmények között azt gondoltam, hogy mindenki, minden nap legalább há­romszor eszik meleg ételt, és jóllakik, és mindenkinek lesz munkaruhája és gála­ruhája is, és lesz állása. Fel sem tételeztük volna, hogy a televízió, a távfűtés, a met­róépítés mindennapos, meg­szokott kelléke lesz éle­tünknek. Aztán 1945-ben azt is hittem, hogy harminc- egynéhány év múlva az emberek annyira becsülete­sek lesznek, hogy azt a fo­galmat: börtön, csak régi időkre vonatkoztatva, regé­nyekben fogják olvasni, s a kölcsönös segítés — mi­ként az élőlénynek a levegő — társadalmi alapelv lesz. Mondtam is, hogy ha egy­szer majd mindenki elvé­gezheti az általános iskolát, a középiskolát, akkor min­denki el is végzi azt, s ön­magától törekszik1 a na­gyobb tudás megszerzésére. A mai tények azt bizonyít­ják, hogy a gazdasági szin­tünk a vártnál sokkal ma­gasabb, az erkölcsi-tudati vi­szont alacsonyabb. — Ez rögtön programot is ad. A termelési folyamatok­ban olyasfajta változás megy végbe, amely — az emberi agy gondolatainak realizálá­saként korszerű, beprogra­mozott gépekkel — leegy­szerűsíti és könnyíti a mun­kát. Ugyanakkor az ilyen, látszólag — de csak látszó­lag — sokkal egyszerűbb feladattal megbízott ember­től azt kívánjuk — s, tud­juk, ő is azt szeretné —, hogy nagyobb műveltsége, magasabb kultúrája legyen. A munkafolyamat tehát lát­szólag egyszerűbb, az egy­szerűbb munkát végző em­berrel szembeni társadalmi követelmény viszont na­gyobb. Az ellentmondást elemezve azonban kiderül, hogy nincs olyan nagy fe­szültség, hiszen — vulgari­zálva a kérdést — a gomb megnyomásához is tudni kell, mi és miért indul meg a masinában, a kapcsolódó folyamatokban. Alkalmazkodni kell tehát a gazdaság fejlődése okoz­ta változásokhoz, váltások­hoz Ugyanakkor természe­tes az is, hogy a termelés korszerűsödése, s nyomában a munkaidő csökkentése, át­csoportosítása, a közlekedés fejlődése időt szabadít fel a tudás további csiszolására, a műveltség gyarapítására. De azt már az egyénnek kell el­döntenie, hogy ezzel a sza­bad idővel mit kezd, olva­sásra, beszélgetésre, társal­gásra, esetleg színházi esté­re szánja. A népfrontnak* azonban a jövőben még job­ban kell segítenie őt abban, hogy ne csak egyszerűen be­fogadjon, hanem gondolkod­va véleményt alkosson. — Kongresszusra készü­lődve, joggal vetették a sze­münkre, hogy első összegzé­seinkben a kultúra rendkí­vül sok területéről szóltunk, ám az úgynevezett vizuális kultúráról nem. Ezzel kap­csolatban is azt tartom a legfontosabbnak, hogy pél­dául egy televízióműsor, egy festmény a nézőből, a szem­lélőből ne csak „tetszési in­dexet” váltson ki, az illető meg is tudja mondani: mi­lyen gondolatokat ébresztett benne a mű, erre az embe­reket — semmiféleképpen sem szájbarágóan — meg kell tanítani. Sőt, úgy vélem, a szép kiválasztásában na­gyobb szabadságot, önállósá­got kell adni. Egy képzőmű­vészeti példát általánosítva, nem az ötven képből hatot bemutató tárlatvezető sze­lektálása a követendő — még ha oly jó ízlést közvetít is —, hanem az alkotások megtekintése utáni kérdezé­sé, gondolkodásé. A monda­nivaló észrevételéhez, a sa­ját látásmód kialakításához segítő kezet lehet nyújtani, amivel azután a művészeti alkotás értékrendbe sorol­ható. — Mindez ismételten azt erősíti, hogy gondolkodó emberekre van szükségünk. Ez az a fejleszthető képes­ség, amelynek révén az em­ber eligazodik a világ, a ha­za, a szűkebb közösség dol­gaiban. Ez az a képesség, amely lehetővé teszi a meg­alapozott világnézet kialakí­tását. Nem okítanunk’ kell tehát, hanem beszélgetni, véleményt cserélni úgy, hogy minden résztvevő egyenran­gú félnek érezze magát, és annak tartsa a másikat. Az ilyen eszmecserékre a nép­frontmozgalomnak a lakóte­rületen szinte korlátlan a lehetősége. Ezért hívtuk életre a kör­zeti népfrontbizottságokat, s ezért tartjuk alapvető fel­adatunknak a jövőben is, hogy mind többen legyenek felkészült, tudatos résztvevői a közéletnek. — Ezekkel a fórumokkal óhatatlanul együttjárnak a viták — az ideológiaiak is —, amelyeket sokan mint­egy a nemzeti egységet cá­foló ellenérvként említenek. Erre azt mondhatom, hogy az eltérő nézeteket felvonul­tató eszmecserék mindenkép­pen csiszolják az elmét, s alkalmasak a nézetek sokol­dalú kifejtésére. Ami pedig a végeredményt illeti: a történelmileg mindössze százéves múltra visszatekin­tő szocialista eszmében van az az erő, amely a társadal­mat, mindinkább az egész világot formálja. Az ember­ben kell lennie annyi hit­nek és tudásnak, hogy vé­deni tudja ezt az eszmét. S ha jól képviseli, akkor telje­sen világos, másra is képes hatni — mondotta befejezé­sül Sarlós István.

Next

/
Oldalképek
Tartalom