Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-22 / 69. szám

1981. március 22., vasárnap o IgUilUk«* Fény — árnyék nélkül *> Prométheusztól Bartókig Bartók-ereklye Pusztaföldváron Alig több, mint egy éve nem kis örömmel olvastam eavik napilapunk zenekriti­káját. Egyik legígéretesebb fiatal zongoristánk pesti hangversenyéről szólt, me­lyen az ifjú művész szünet előtt Chopin-, szünet után pedig Bartók-műveket ját­szott, de már a lengyel ze­neköltő műveit is úgy, an­nak tudatában, hogy később Bartókot fog játszani. Vagyis: Chopint játszott ő valóban, de a későbbi Bar- tók-játék — hogy az egész egysége meglegyen — már eleve keményebbre, sarko- sabbra, modernebbre színez­te előadását a koncert első felében is. A kritikus melegen üdvö­zölte ifjú pianistánknak ezt a művészileg is indokolt „részrehajlását”, és arról is tudósított, hogy az estnek fergeteges sikere volt. Ek­kor értettem meg, hogy Bar­tók Béla zenéje végleg és visszavonhatatlanul csatát nyert nálunk. Sőt, meg­nyerte a „háborút”, mert végképp beleköltözött, bele­ivódott a zenét szerető em­berek ezreinek szívébe-lel- kébe. Mert — ahogy ő ma­ga is hirdette, mondta a leg­fagyosabb közöny idején is — minden nagy és igaz mű­vészet magában hordozza a megértés lehetőségét, csak ki kell várni. Azaz: csak el kell érni, hogy felnőjenek hozzá az ezrek, tízezrek is. Bár részem volt abban a szerencsében, hogy fiatalon, mintegy tíz évig hangszeres zenét tanultam, annak ide­jén nekem sem ment ez könnyen. Zenét tanuló nebu­lóként részt vettem az öt­venes, hatvanas évek Buda­pestjének minden jelentő­sebb hangversenyén, mégis meg kellett küzdenem Bar­tókért. Ma is emlékszem: hitetlen, jeges borzongással beszéltünk akkor olyanokról — hasonszőrűekről —, akik már akkor is magukénak vallották, szerették. Nem hit­tük el, hogy ez lehetséges, mert kishitűek voltunk, mert zeneileg sem voltunk elég képzettek, mert nem értet­tük meg, hogy Bartókot — e század sok más művészéhez vagy művészeti irányzatá­hoz hasonlóan — előbb meg kell ismerni, s csak azután lehet — az ismeret, a tudás mértékében — megszeretni. De vonzott az ismeretlen megismerése, és segített a véletlen, meg a zeneiskola is. A „véletlen”, hogy egy­szer meghallgattam Molnár Antal előadását Bartók egyik legnehezebb, de legjellegze­tesebb művéről, az Allegro barbáréról. A zenetörténész pontosan, világosan megma­gyarázta, mint akart ezzel a művével Bartók: hátat for­dítani egy hazug, hamis vi­lág „művészi” képének. Tovább építgették az én kis Bartók-világomat a ze­neiskolai, együttesekkel, ze­nekarokkal, tehát élő zené­vel illusztrált előadások. Ezeket — a zenekarok, együttesek előtt, mellett ma­gyarázva, a zenét meg-meg-- állítva — Dobszay László vezette, aki Bartók alkotó módszerének, művészi tuda­tosságának olyan elemeire mutatott rá (szinte „keletke­zésük” közben), amelyek is­meretében érthetővé váltak a legbonyolultabb művek is. Észre sem vettük — maga Bartók jött közel hozzánk, és lett nagyon-nagyon em­beri, baráti és — a régi kép­pel szögesen ellenkezve — cseppet sem megközelíthe­tetlen. Mi, a zeneiskola ser­dülői, egyre inkább éreztük, hogy Bartók „a mi embe­rünk”, mert érthetően, egy nyelven beszél velünk, és felnőttnek tekint minket. Zenéje pedig csak azért bo­nyolult, mert bonyolult tar­talmakat akar velünk tudat­ni. Kimondani saját létét, a mi életünket, e zivataros hu­szadik századot. Azóta, ha Bartókra gondolok, mindig a „Zené”-nek meg a „Két- zongorás szonátádnak a semmiből, az őskáoszból megformálódó zenéje jut eszembe; úgy emelkedik fel világló tűzzel bennem, mint hajnali égen a fény. Lassan, észrevétlen, de megdönthe­tetlen erővel. Amit, hegedűstanoncként, játszottam tőle: duók, nép­dalátiratok. Az igazi nagy művekig nem jutottam el. De amit hallgattam tőle: minden. Ám amit ma hall­gatok, az — mi tagadás — kevés, mert őt nem lehet akármikor, akárhogy hall­gatni. Teljes belső készült­ség kell hozzá, készen akár a fájdalomnak az elviselésé­re is. De hol van már a régi muzsikus „ipari tanuló”, vagy volt-e egyáltalán? Ahogy növök, öregszem, ta­lán távolodok Bartóktól, mint zeneszerzőtől, mert rit­kábban hallgatom. Ám úgy érzem, mégis egyre jobban tisztelem és szeretem. Ra­gaszkodom gondolatához, emlékéhez; minden aprósá­got, amit hallok róla, meg­őrzőm, „mint hulló tárgya­kat a föld”. Figyelek arra is, ki mit mond, mondott róla, ki beszélt vele, ki értette, szerette — mint Kosztolá­nyi, mint József Attila — már akkor is, nemcsak most, utólag. Azt hiszem, egyre jobban értem és átérzem ze­néjének, életművének, em­beri mivoltának végső értel­mét, jelentését. Milyen értékekhez ragasz­kodom általa? E kornak: századunknak úgy fogalmazta meg lénye­gét, hogy a népihez, eszmé­letünk legmélyebb alapjá­hoz vezetett vissza. Nemcsak a tudós kötelező alapossága jellemezte, hanem egyben a társadalmi igazság tisztele­te, követése is. Ahogy nép­zene és népzene, éppúgy nép és nép között sem tett kü­lönbséget soha, számára a román, a szerb vagy a bol­gár, az arab vagy a mon­gol a magyarral egyértékű volt. Ám másképpen viszont nagyon is tett különbséget: a világháború éveiben né­metül, német kiadónál nem engedte egyetlen művét se megjelentetni, s e nyelven, bár jól tudott, beszélni sem volt hajlandó. Egyes „na­gyok” különös, túlzottnak mondható nagyvonalúsága sem jellemezte. Már Ameri­kában, anyagi nehézségek közepette élt, halálos ágyá­hoz közel, de nemcsak a ke­gyes adományokat, hanem még fiának segítségét is ke­reken visszautasította. Vég­telen becsületessége ponto­san illett ahhoz az ügyhöz, amit mindig, mindenütt kép­viselt. A filozófusok, társadalom- tudósok azt tanítják, hogy minden emberben két lény lakozik: a jxirtikuláris és a nembeli. Az előbbi a min­dennapokhoz láncolódik, összes nyűgével, bajával, esendőségével a rosszhoz, a visszahúzóhoz kötődik, ah­hoz, ami emberi voltunkat tekintve mellékes, lényegte­len. Ezzel szemben a nem­belihez igazodunk akkor — s erre is megvan a lehető­sége minden egyes egyednek —, amikor tanulunk, dolgo­zunk, alkotunk, megvívjuk forradalmunkat, egyszóval az emberiség lényegének ki­bontását segítő tettet haj­tunk végre. Ilyen tettet vitt végbe a görög mitológiabeli titán, félisten: Prométheusz. Megsajnálta a minden hasz­nos képességet nélkülöző embert, s két dolgot adott neki: a tüzet és a mester­ségkészítés tudományát; e kettő révén emelkedett ki az ember végül az állati létből, vált — ha úgy tetszik — nembelivé. Olyan tudósa, művésze, ál- lamférfia az emberiségnek, aki Prométheuszhoz fogha­tót tett érte, aki ennyire a nembelibe emelte, a görög kor óta századonként jó, ha egy-egy akad. Bartók: fény — árnyék nélkül. Felmérhetetlen nagy szerencséje népünknek, hogy ez a titáni művész-ember éppen magyarnak és éppen ebben a században született. Üzenete, amit alkotott, el­pusztíthatatlan és erős, mint színpadi figurája, a csodá­latos mandarin. Ősi, népi erő letéteményese, mely szembeszáll a nagyvárosi — egyáltalán: valamennyi e századi szörnyetegekkel. Tő­lünk, ' miattunk és értünk erős. De tenni is kell érte, akarni is kell érte. Legalábbis ismerni és sze­retni — évfordulóktól füg­getlenül. Varga János Az elmúlt év tavaszán, la­punk egyik vasárnapi szá­mának kulturális rovatában arról olvashattunk, hogyan ápoljuk Bartók Béla zene­költőnk hajdani, pusztaföld- vár-lászlómajori tartózkodá­sának emlékeit. A szerény munkánkat „BaTtók-kutatás”-nak feltün­tető címet máig is udvarias túlzásnak tekintjük, hiszen nincs egyébről szó, mint azoknak az elmosódó em­lékképeknek számbavételé­ről, amelyek még fellelhetők a pusztaföldvári idős embe­rek körében. A Bartók centenáriumi nap közeledtével egyre gyakrab­ban olvashatunk, hallhatunk a nagy művész életútjáról, munkásságáról. Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy ezekben a visszaemlé­kezésekben nem esik szó Bartók Béla pusztaföldvári kapcsolatairól, hiszen mint tudjuk, az itt töltött napok nem az alkotás, hanem a meghitt rokoni körben eltöl­tött pihenés alkalmai voltak. Amint a helyi visszaemlé­kezésekből kitűnik, Oláh Tóth Emilné, Bartók Erzsé­bet, uradalmi intézőné a leg­melegebb testvéri szeretettel igyekezett minél kellemeseb­bé tenni a művész és család­ja számára a vakáció nap­jait, az 1920-as és 30-as évek dereka táján. Van ugyanak­kor olyan visszaemlékezőnk is, idős Papp Andrásné, 65 éves asszony személyében, aki, mint az intézőék gyer­mekei mellé fogadott kis szobalány, elénekelte Bartók Bélának a „Kaszaperi bíró­nak jó két lovát mondanak” kezdetű népdalt, és igen élénken fel tudta idézni a művészhez és családjához fűződő emlékeit. Nem a min­denáron való bizonygatás vagy rámagyarázás szándé­kával, de helytörténeti szem­pontból is fontosnak tartjuk, hogy olyan sajátosan Bartók zongoradarabnak lett ihle- tője a hajdani lászlómajori tó éjszakai békakoncertje, mint az „Éjszaka zenéje” cí­mű csodálatosan szép és ér­dekes mű. Az újdonság, ami ezúttal közlésre ösztönzött, egy vé­letlen felfedezés. Kiérdeme­sült öreg harmóniumunkról van szó. Központi iskolánk 7. osztályos tantermének szögletében húzódik meg sze­rényen, és több mint 20 éve hűséges segítőm volt az ének­zene tanításában. Akkor ke­rült hozzánk, amikor az igazgatási körzetünkhöz tar­tozó szöllős-lászlómajori, el- néptelendés miatt megszün­tetett iskolánk ingóságait be­szállítottuk. Gondolni sem mertük volna, hogy milyen kincs birtokába jutottunk, mígnem a véletlen megnyi­totta a felismerés kapuját. Az 1923-ban megnyílt lász­lómajori uradalmi iskola haj­dani első tanítójának, néhai Szathmáry Máriának testvér- öccse. a ma 70 esztendős, külföldön élő Szathmáry Jó­zsef nyugalmazott tanár nem régiben rokonlátogatóban járt községünkben. Meghív­tuk: nem tudna-e mesélni ré­gi iskolatörténeti dolgokról? A közel egyórás, nagyon sok értékes helytörténeti adatot tartalmazó beszélgetést mag­nószalagra rögzítettük. Mi­vel visszaemlékezéséből az is kitűnt, hogy Bartók Bélával találkozott, beszélgetett, sőt játszani is hallotta az isko­la akkor még vadonatúj harmóniáimén, misem termé­szetesebb, hogy megmutattuk neki öreg harmóniumunkat, amely ily módon „gyanúba keveredett”. Szathmáry József ide kap­csolódó szavait az audio- technika jóvoltából szó sze­rint idézem: „Most, hogy ennek a régi harmóniumnak szemrevétele­zéséről visszatértünk, és ez alkalommal jobbról, balról körbejárva konstatáltuk a rajta átviharzott évtizedeket, bebizonyítva látom, hogy ez a harmónium a pusztaszöllős -lászlómajori iskolának az egyetlen harmóniuma volt, sőt hozzáteszem, hogy a kör­nyék több kilométeres körze­tének az egyetlen harmóniu- ma. Nem lehet vita tárgya, hogy ez az ütött-kopott, meg­fakult, fumírját, színevesz- tett hangszer volt az, mely­nek négy oktávját, és két re­giszterét érintette a művész ujja, és ezen játszott kínt Lászlóma j or ban.” Szathmáry József vissza­emlékezésének további részé­ben bővebben kitért Bartók Bélával való személyes ta­lálkozásának részleteire, il­letve arra, hogy milyen al­kalommal látta a nagy mű­vészt játszani harmóniumun- kon; mégsem tartottuk szük­ségtelennek azt a beszélge­tést, amelyet ugyanebben a kérdésben Tóth Sándor pusz- taföldvári lakossal folytat­tunk, aki 1925-től járt a lász­lómajori iskolába, és később is a majorságban élt, ahol csikós volt. Szabad idejében afféle udvarosi teendőket lá­tott el a tanítóéknál. ahol az egyik délután arra lett fi­gyelmes, hogy néhány isme­retlen vendég társaságában egy ősz hajú, kalapos férfi játszott ezen a hangszeren, amelyet ez alkalommal ki­vittek az iskola előtti ár­nyas, nyitott folyosóra. Más­nap a tanítókisasszonytól hallotta, hogy az a férfi Bar­tók Béla volt. Második szemtanúnk is megtekintette öreg harmó­niumunkat és teljes bizo­nyossággal állítja, hogy ugyanarról a hangszerről van szó, amelyet jól ismer, hi­szen elég sokat látta akkor, és a későbbiekben is. A fentiek alapján úgy vé­lem, nincs okunk kétségbe­vonni hangszerünk ereklye­jellegét, amelyről talán még annyit elmondhatunk, hogy kopottas ugyan, de működő­képes, és teljesen jól olvas­ható a gyártó cég emblémá­ja, amely a két regiszter­gomb között van elhelyezve. Felirata: „Hőrl Nándor, Har- mónium speciális cég. Buda­pest II., Török ucca 8.” Mondanom sem kell, hogy mennyire örülünk tanítvá­nyaimmal a becses ereklyé­nek! Amióta bizonyosak le­hetünk abban, hogy milyen különleges értékű hangszert tudhatunk magunkénak, már nem kell lezárni fedelét, minden gyermek féltve őrzi, a kisleányok térítőt tették rá, és biztos vagyok benne, hogy erre kerül az első virágcso­kor, amit tanítványaink az iskolába hoznak. Pleskonics András Koszta Rozália: Emberpár (Bartók emlékére) Juhász Gyula: Bartók Béla Erdély erdői zúgnak. Ezüst és arany erdők, Borongó, barna felhők. Hárfái Nemerének, — Sirámos dajkaének — A dalaidban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas őszi rétek, Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árvák A muzsikádban. És fölérez és fölzeng Az áhítatos, ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajbús, büszke méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédben! Fiiadéi fi Mihály: Impresszió Bartók: Cantata profana A hegyi szellem lányának dala ez... A helyi pásztor sípjának szava ez... A favágók baltája csattog a szélben.... Paripák forró vágtatása, szügyek vad, görcsölő rángása s az apokalipszis réme mind, mind a húrokon táncol, s perzselt szárnyú elmerengések remegnek finom kristálylevelek erein... s csak a hegyek tölgyesei visszhangozzák a fúló bánatot...

Next

/
Oldalképek
Tartalom