Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-25 / 21. szám

1981. január 25., vasárnap SZÜLŐFÖLDÜNK II Tér meséli életét... lás emlékie mind-mind, és eggyé olvadva benne van. Az áruház előtt áll az újsá­gosbódé, amelyből már csak ez az egy maradt errefelé. Azt mondják, rontja a város­képet. A békéscsabait, hiszen majdnem ugyanilyenek áll­nak Pesten is, Európa más nagy-, fő- és kisvárosaiban is... A Centrum nagy és mindig zsúfoltra rendezett kirakatai, valamint a fodrá­szat töpörödött üzlethelyisé­ge között van egy örökre nyitva felejtett ajtó, amelyen át a Hunyadi térre lehet jut­ni. Csak' éppen tilos. Majd az egykori lapnyomda semle­ges kék háza. Életveszélyes­nek nyilvánították, mert állí­tólag a rotációs gép szétre- zegtette az épületet. Pár évi Csipkerózsika-álom után jöt­tek az építők, s pár hónap alatt üzletházat — ha ki­csinyt is — varázsoltak a „romépületből”. Előtte volt egy benzinkút. Erről jut eszembe a „három térképé­szeti pont” históriája. A lap­nyomda hatalmas üvegajtaja — most ez a faárubolt be­járata —, a benzinkút egyik mérőszekrénye és a Tér túl­só sarkában álló „Ipar” be­járata nagyjából egy vonalba esett. Ha valaki odaállt a nyomda elé, és a kocsma irá­nyába nézett, egy kitaposott ösvényt fedezhetett fel. Át a macskaköves úttesten, amely mintha behorpadt volna, az­tán a „zöld villamos” mellet­ti bukszusszegélyt átszakít­va vezetett a Tér pázsitján keresztül. Én sokszor áll­tam meg, hogy megfigyel­hessem. S bár a „három tér­képészeti pont” valóban egy­beesett, nem láttam a „csa­pást”. Lehet, hogy a művészi mesterséget űző nyomdá­szok ellenségei találták ki az egészet?... A békési busz elhagyja a Luther utca vo­nalát is, amelynek sarkán a Tér egyetlen műemléki jelle­gű lakóépülete, az evangéli­kus egyház sárgára meszelt parókiája áll az évek óta nyűglődő sorsú, már a Hu­nyadi térre néző homlokzatú magtárral közös telken. Az utca túlsó sarkán a kis- templom, és a több mint másfél évszázada vele far­kasszemet néző nagytemplom. Közép-Eúrópa legnagyobb ilyen jellegű épülete. Falai között a becslések szerint majd hatezren férnek el. De ez már a Tér másik ol­dala. Ezen a sarkon áll az egykori kisvasút állomás- épülete. Lassan elindulok a katolikus templom elől, át a zebrán, a Térre. Megyek én is a Lenin út kanyarjában eltűnt békési busz után. Lé­péseim nyomvonalában lehe­tett a kisvasút sínpárja. Er­re járt valamikor a békési madzagvasút. Szombatonként utazhattam is rajta apámmal a Jókai utcai „kitérő”-től idá­ig. Aztán innen átvágtunk a téren, be Sas bácsi suszterá- jába. Most ezen a helyen van a szintén nem a legszebb homlokzatú, az idétlen Cas- co-reklámmal még jobban elcsúfított Körös Hotel. Me­sélte apám — aki azokban az években itt dolgozott —, hogy a Sas-műhely keskeny- ke üvegje mögül nézték a felszabadítókat, a szovjet hadsereg egységeinek októbe­ri menetelését. Vagy egy nap múlva belépett a bol­tocskába egy „major”. Lehet, hogy más volt a rendfokoza­ta. Mondta kézzel-lábbal, hogy a csizmáján kellene se­gíteni. Az egyik bútoralkal­matosságon — hogy hogy- nem, de volt! — feküdt egy hegedű. A szovjet katona ar­Vi,V Kölyökkoromban, ha szü­leimnek a városba kellett jönniük, és én is mehettem velük, mindig az akkori Sztálin út — a mai Tanács- köztársaság útja — felé in­dultunk, noha a Luther ut­cán át közelebb lett volna a városközpont. Amint kika­nyarodtunk a főutcáról bal­ra az István király térre, a fák törzsei közül egyből elő­bukkant a Tér innenső sar­ka. Amint szedtem lábaimat, anyám kezét szorítva, figyel­tem a Tér kibontakozását. Még a télen-nyáron, reggel­től estig a kis székén gub­basztó Eczedi néni virágaira, kedveskedéseire sem tudtam figyelni. S amikor anyám bement vásárolni az akkori Állami Áruházba — ma Centrum Áruház —, kö­nyörgésemre én kint marad­hattam. A macskaköves út­test mellett, szemben a Tér­rel. Ma, ezen a piacos délelőt- tön éppen a túlsó oldalon ál­lok, a katolikus templom előtt. Éppen egy sárga busz kanyarodik ki a Just Gyula utcából. A piros és a zöldes­színű egyemeletes régi házak közül. Békési járat, persze tömve utasokkal. Ahogy li- hegve-zihálva jön, úgy takar­ja el sorra a századfordulós házak földszinti üzletportál­jait. Először azét, amelynek az emeletén az Állami Biz­tosító megyei igazgatósága és még több intézmény kapott helyet. Kilenc aprócska tor­nya van a háznak. Sőt, a homlokzaton középen egy szobrocska is áll. A föld­szinti üzleteknek egyforma, meglehetősen csúnya, világí­tó feliratai vannak. Egyedül a neon Csemege-kosár más­féle, a monotonságot pihen- tetőn feloldó... Mint egy hanyatt dőlt nagy L betű, olyan a Centrum épülete. A csabai öregek még ma is csak egyszerűen Kulpinnak nevezik. Ebben a szóban a megbízhatóság, az eladóso­dás, a minőség, a ki nem fi­zetett számlák okozta fogla­ca felderült, majd álla alá illesztette a hangszert, és játszani kezdett. „Artiszt” — mondta sugárzóan a szőke férfi, s a suszterájban fé­lénk arccal tartózkodók egy­ből megértették, hogy hege­dűművész lépett be ide. A vasárnapi családi sétá­ink mindig ezen a Téren ve­zettek át. Klasszikusan, mint nagyon sok csabai szülő, a pihenőnapokon a Széchenyi- ligetbe vitte levegőzni gyer­mekét. Ahogy szüleimmel, húgommal lépkedtünk, min­dig megtorpantam „Kossuth apánk” szobra előtt. Az ut­cánkban lakó öregektől hal­lottam, s nekem is csak ez lett: Kossuth apánk. Biztos voltam benne, hogy a kite- keredetten bronzba mereví­tett, kardos alak tekintete ilyenkor rámszegeződik, s belémlát. Hogy az elmút hét napon megpofoztam a húgo­mat, hogy almát csentünk Bandi bácsi kertjéből, hogy kővel dobáltuk meg a lege­lésző tyúkokat, hogy ősszel nem akarok iskolás lenni: ezt mind tudja rólam, látja ben­nem. Csak akkor könnyeb­bültem meg, amikor a Fili- pinyi Sámuel tervezte szökő­kúthoz értünk. Néztem a ke­cses lányalakot, a kiömlő, le­vegőt párásító vizet. Azt me­sélik, hogy elbőgtem maga­mat, amikor az egyik vasár­napon csákánynyomosan, fé­lig elbontva találtuk a város azóta sem pótolt ékességét. (Pedig hány, bizonyítottan felelőtlen ígéret hangzott • el: majd itt, majd ott felépül. Ezt állítják fel, újat tervez­nek. S vajon ki tudja, hogy hol van a bronzlány? Vala­melyik raktárban porosodik megsérült alakja, vagy beol­vasztották már?) Most megint nézem a szobrot. A grüsspannosan erezett fejet telerondítják a madarak. Ügy tudom, még sohasem volt arra példa, hogy takarítsák. Csak a ter­mészetfelelős. Ha hósapka kerül Kossuthra, majd az első tél végi enyhüléskor megolvad, s így tisztálkodhat a szobor. Édesapjától pöt­tömke lány szalad a szobor­hoz. Mászik fel a talapon. Kezecskéje ismerősként si­mítja a műkövet. Így lett családtagja a város minden lakójának a szobor. Nem vagy szép, de a szíveden tar­tott kezed ... Majd március 15-én ismét megkoszorúznak! Egy holland rendszámú ka­mion takarja el az „Ipar” ko­pott lépcsős bejáratát. Tény­leg, én még soha nem hal­Fotó: Gál Edit Mint Budapestnek a Par­lament, mint Szegednek a dóm, mint Debrecennek a református nagytemplom, olyan Békéscsabának a Kos­suth tér. Persze, nem olyan csodás, mint a többi jelkép, vagy éppen mint amilyennek egy Jelképnek lennie illik. De nekem, nekünk, akik Csabán élünk, mégis csak a legszebb. lottam a nevén nevezni ezt a híres-hírhedt vendéglátóipa­ri egységet. Csak iparnak, so­ha Kossuth étteremnek. Gyerünk, nézzünk be, az ud­varára. Nem éppen piktorkéz meszelhette a tákolt, az utcá­ra is kilátszó kerítésre azt, hogy W. C. A deszkatákol­mány mellett sörös-borosre- keszek. Valahol itt kell len­nie annak a bejáratnak, amelyen keresztül a nagyte­rembe vezet az út. Tétová­zok1, majd egy éppen kilépő férfi felvilágosít. „Nincs az már meg!” — legyint lemon­dóan. Pedig az én apám is mennyit mesélt azokról a feledhetetlen bálokról, ame­lyeket itt, az „Ipartestület székházának termében” far­sangonként, úgy harminc­negyven egynéhány évvel ez­előtt még rendeztek. Szomorúan jövök kifelé. A felesező gazdájú biciklik szi­gorú és kövérkés őre hango­san dohog a félig a járdára állított kamion miatt. Való­ban, a csupa sár autó és a málló fal között alig lehet eloldalazni. Itt állt az úgy­nevezett Hegedüs-ház. Pár éve azt is lebontották, bár úgy nem kár érte. De amúgy igen, mert ez a csúf deszka­palánk sem javított a város­képen. A szálló gazdasági be­járója mellett egy üvegezett, neonos tárló. Még néhány év­vel ezelőtt a színházi bemu­tatók fotói hirdették az elő­adásokat. Azóta a rozsda rágja-falja a néha kék festék alól előbukkanó fémet. Át­vágok a szállodai parkolón, a magyar, NSZK, svéd rend­számú kocsik között. Még möst sem igazán szép elren­dezésű a Tér. A bokroktól alig látszó „törpe ostornye­lek” felettébb idétlenek. A fiatal párokra gondoltak, nem a járókelőkre? Bizonyá­ra. Még kerülök egyet a Téren. Eszembe jut a Simon-trafik. ahol gimnazista korunkban szálra is lehetett Fecskét venni, a „zöld villamos”, amelynek „gondnoknője” morbid módon munka köz­ben spirituszfőzőn szakácsko- dott, s közben nagyokat hú­zott egy zöld csatos üvegből, meg a gyöngykavics, amit felváltott a lélektelen, és mindent beborító aszfalt. Ahogy Csaba minden parkjá­ban lassan felváltódik. Ugyanígy a keramit és macs­kakő, valamint a bazaltkoc- kás útburkolat is. Na per­sze, ez utóbbinak legalább oka van... A teljes restaurálás végé­hez közeledő nagytemplom vaskerítéses sarkáról még egyszer visszanézek. A Tér­re, ahol a város szíve dobog. Én legalábbis valahányszor úgy érzem, ha erre visz el az utam. Nemesi László II szegedi panteonban Amikor a száz évvel ez­előtti, pontosabban az 1879. évi nagy árvíz elpusztította Szegedet, a megmenekedett városlakók megfogadták, hogy a hajdani várhoz csat­lakozó szigeten épült egyko­ri Palánk területén emelke­dő Dömötör-templom helyén új, nagyobb templomot emelnek hálaadásul. Évtize­dekig tartó viták után a szá­zad elején pályázatot írt ki a város tanácsa, s pár év múlva határozatot hozott az öreg templom lebontására. Majd fölkérték a budavári Mátyás-templom és a Ha­lászbástya építészét, Schulek Frigyest, hogy tervezze meg az új, nagy fogadalmi temp­lomot. II kőbárány városa 1913-ban megkezdődött a, bontás után az építés is. Az első világháború ókozta szü­net után, 1923-ban folytató­dott a munka, 1930-ban szen­telték fel a dómot. A régeb­bi templomhói csak egy an­nál is régebbi torony ma­radt meg. Ez a Dömötör-to- rony ott áll ma is a dóm előtt, s ez a legrégibb építé­szeti emléke Szegednek. A középkori román stílus és az azt felváltó gótika átmenete táján épülhetett a jegyei sze­rint. Nem az eredeti torony­ból való az ajtó, amelyet a restauráláskor építettek, s amely fölé befalazták a vá­ros címerében is szereplő motívum réges-régi emlékét, a kőbárányt, amely egykor feltehetően a szegedi vár templomához tartozott. A to­ronyban pedig Aba Novák Vilmos történelmi freskói láthatók, többek között Ist­ván királynak, még mint hercegnek a megkeresztelé- sével. Nemzeti Emlékcsarnok A Dömötör-toronyihoz a Dóm téri játékok kulisszái kapcsolódtak, s a tér, amely köré ugyancsak pályázat alapján a két világháború között épültek föl Rerrich Béla tervei szerint a Kolozs­várról áttelepült egyetemnek és a Csanádi püspökségnek az árkádos épületei. Ezek a templommal együtt egységes, jó hangulatú együttest alkot­nak. . Az árkádok alatt alakult ki a város sajátos látnivaló­ja, a szegedi panteon, azaz a Nemzeti Emlékcsarnok. Stróbl Alajos (1856—1926) szobrászművésznek a kezde­ményezésében, illetve hagya­tékában gyökerezik. Ugyanis a templom körüli új épület- együttes tervpályázatán már számításba kellett venni e hagyatékot. Stróbl műveihez más művészek szobrai és domborművei csatlakoztak, így például Ferenczy Istvá­né, Medgyessy Ferencé, Izsó Miklósé, Huszár Rudolfé, Borsos Miklósé, Ohmann Bé­láé, Vigh Tamásé, Szigeti Miklósé, Schaár Erzsébeté, Mészáros Dezsőé, a szegedi Tápai Antalé. Ne sajnáljunk néhány ófát e történelemidéző plasztikák­tól! Szegeden vagyunk, s így természetes, hogy megjelenik előttünk István király jó tá­masza, Csanád vezér, vité­zeivel. Megelevenedő múlt Emlékezetes marad Mátyás király lovon ülő, rusztikus figurája, IV. Bélá­nak az összefogást példázó kompozíciója, Hunyadi Já­nosnak és Ozorai Pipónak erőt sugárzó alakja. Az utób­bi a már említett Ohmann Béla műve, s az ő munkái­nak sajátos jelleget ad, hogy alakjait figyelmet keltő, be­szédes szobrászati-építészeti elemekkel komponálta. Te­mesvári Pelbárt egykori templomi faragványokkal kö­rülvett késő középkori ajtó­ból prédikál felénk. Körösi Csorna Sándor keleti motí­vumokkal díszített szarko­fágban fekszik a történelem és a messzi földek távlatát érzékeltető rácsokkal elzár­va tőlünk. Klasszikusan szép Ferenczy István Virág Bene- dek-portréja. Stróbl Alajos keze nyomát a Lotz Károly­ról, a Zichy Mihályról, a Ferenczy Istvánról vagy a Deák Ferencről készült ka­rakteres portrék őrzik. Igaz történelmi portré Bethlen Gáboré és Báthori Istváné is. Történelmünk és főleg mű­velődéstörténetünk sok nagy­sága elevenedik meg itt el- gondolkoztatóan, erőteljesen, s ez többet ad, mintha fel­adatszerűen teljesített encik­lopédiát kapnánk, teljesebb „névsort” és — érthetően — kevesebb élményt. Ha Szegeden járunk, ke­ressük fel ezt a panteont az árkádok alatt! N. F.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom