Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
NÉPÚJSÁG 1981. január 1., csütörtök o Cserei Pál: Könyékmagasságig emelt kezek Amikor aztán felszedték a cukorrépát, és elvetették az őszieket, megkönnyebbülve gyűltek egybe a major nagy szobájában. A határban meg a traktorosok most a tavasziak alá szántottak. — Ilyen jól se ment még a sorunk, hogy itt üldögélünk a szobában, odakint pedig a traktorosok forgatják a földet — mondta Palkó parcellaszomszédja, miután körbeülték a tönkökre fektetett deszkákat. Palkó meg rákezdte, hogy eddig valahogy eljutottak, és most már az van soron, hogyan menjenek tovább. Azt még az őszi munkák előtt beosztották, hogy miből mennyit vetnek. De hát egy gazdaság jószág nélkül olyan, mint a félkarú ember. Ezért jó volna, ha a hízók árából anyakocákat vennének, hogy azután többet tudjanak hizlalni. Ami azzal járna, hogy most kevesebb pénzt osztanának. Vehetnének bikaborjakat, és azokat is meghizlalnák, mert a hízott marha mindig kelendő. Mivel tehénre nem futja, akárhogy számolt, vennének egy pár üszőt. Azok aztán megnőnének. Mert nem is tanya az, ahol nincs tej. Üszőkre a hízott libák árát fordítanák. Meg ami pénzt a tyúktojásból árulnak. Azt sem osztanák ki. Közben, amíg Palkó beszélt, mozgolódás támadt a tönkökre fektetett deszkákon. Majd a kacska kezű megszólalt, hogy hova gondol Palkó? Mert ha annyifélét etetnek, amit Palkó felsorolt, akkor kukoricából jóformán semmit sem tudnak szétosztani. Hiszen ő jól tudja, hogy mi van a magtárban. Aztán meg, ha annyi mindent vesznek, amiről Palkó beszélt, pénzt talán egy fillért sem oszthatnak el. Pedig hát az asszony szeretne néha húst is venni a krumpli mellé. Az úgy igaz, ahogy Palkó mondta, hogy a hízott marha kelendő. De hát annak a húsából otthon is jólesne egy-egy szelet. Aztán meg másra is szüksége van a családnak. Só, paprika, gyufa, ecet, petróleum nélkül nem lehetnek meg. És hát most már rájuk férne egy-egy ing, ruha, cipő. —Az ám! — csaptak fel hullámként körös-körül a szavak. Palkó mindezt a saját bőrén érezte. De hát előzőleg a párttitkár azt mondta neki, hogy amivel csak lehet, a közös vagyont gyarapítsák. Ez pedig mindnyájuknak az érdeke, mert a szétszabdalt földeken sohasem lehet any- nyit betakarítani, hogy mindenki jóllakjon, és nem csak a földművelők. A földművelők pedig semmiképp nem nélkülözhetik a petróleumot, sót, gyufát, lábbelit, ruhát, szenet, épületfát, s azoknak, akiktől mindezt kapják, élelemre van szükségük. Régi igazság ez, de hát mást mit mondjon Palkó, hogy a társai beérjék kevesebb osztással. Palkó aztán a kacska kezű szóáradatára a parasztok, munkások egymásrautaltságáról szólt. Majd azt mondta, hogy cukorból szűkölködik-e valaki? Hát nem. Mert elegendő répát vittek a gyárba. Most huszonöt ki- lónyi jut mindenkinek. A cukorjegyre pedig tíz-tizenöt kilónyi jár egy évre. Csak a terhes anyák kapnak valamivel többet. És ők nem adnak ki cukorért pénzt, s az is szép summa egy évben. — Megdolgoztunk mi azért! — csattant egy hang. — Csak nem sajnálja tőlünk valaki? — szólt a kacska kezű. — Az irigykedő miért nem jött répát egyelni? — mondta egy asszony. — Mert megfájdult volna a dereka — mondta egy másik nevetve. Palkó aztán azt mondta, hogy ő nem tud semmiféle irigykedőről. Ha pedig mégis van, üssön abba a mennykő. ök pedig arra gondoljanak, hogyan gyarapodhatnak. Mert hát az igaz, hogy több pénzre volna szüksége mindenkinek. Meg több kukoricára, mert azt is pénzzé lehet tenni. Csak azt hagyná meg az ember, ami az egy vagy két malacnak szükséges, és annak az egy pár tyúknak. Kéne az ő Palikájának is jobb ruha, mert szeptembertől iskolába jár. És nemsoká Gyurikának is, mert az meg a jövő esztendőben megy iskolába. De ha csak erre gondolnak, és arra nem, hogy azután telik jobban mindenre, amikor bővebben lesz a tsz-nek, akkor mindig szűkében lesznek otthon is valaminek. Mert hát a tehén sem ad tejet, ha nem etetik. És most már ötszáz holdjuk van, bővebben lesz takarmányuk, és több jószágot tudnak tartani. A több jószág meg sűrűbben fiadza a forintot. Dünnyögés futott végig a tönkökre fektetett deszkákon : „Hát ez igaz.” Palkó parcellaszomszédja pedig jó hangosan mondta, hogy jövőre rizst is osztanak, mert azt is vetnek. Ha nem vetnének, akkor csak burist ehetnének. Már aki szereti. Mert ő, áldja meg az Isten, nem szereti. De a ludaskását akár mindennap megenné. — Akkor hát mit tegyünk? — szólt Palkó. —- Vegyünk anyakocákat vagy ne? No, meg bikaborjakat és üszőt. Palkó szavaira a nagy szobában körös-körül motyogás támadt. De nem lehetett kivenni abból, hogy azt akarják-e, vegyenek jószágot, vagy azt, hogy ne. Ennek is annak is felfoghatta akárki a motyogást. Palkó érezte, hogy társai küszködnek önmagukban. Hiszen tudták egymásról, hogy nagyon kéne a pénz mindegyikőjüknek. Ég egyik sem akart ártani a másiknak. De az is az eszükben járt, hogy rájuk férne, ha aztán többet osztanának. Palkó parcellaszomszédja közben beletúrt a hajába, majd azt mondta, hogy akármelyik ujját harapja meg, fáj az mindegyik. Mert ha nem vesznek most jószágot, akkor az esztendő végén oszthatnak egy kis pénzt. Ha pedig vesznek, akkor bizony lapos marad a zsebük. De jövőre aztán csak jobban megtömhetik azt. S hirtelen körülnézett, azt várta, hogy a többiek mit mondanak. De olyan csend telepedett a szobára, hogy hallani lehetett a bent megbújt őszi legyek döngicsélését. Palkó pedig hosszan kráko- gott, mintha valami a torkára ment volna. S aztán elszántan eresztette ki a hangját: „Akkor hát ki akarja, hogy vegyünk jószágot?” Parcellaszomszédja fé- lig-meddig felemelte a kezét, miközben körülsandított, hogy a többiek ugyan mit tesznek. Azok meg egymást figyelve, óvatosan emelgették fel térdükön nyugvó kezüket, de csak könyékmagasságig, s aztán gyorsan vissza is engedték. Amikor Palkó parcellaszomszédja látta, hogy a társai keze kicsit felemelkedik a térdükről, gyorsan kieresztette a hangját: „Minek töltsük tovább az időt? Hát mindenki azt akarja, hogy vegyük meg a jószágot.” — Ha mindenki akarja, akkor jól van — mondta aztán Palkó, majd odaszólt az özvegynek: — Nehogy kimaradjon ez a jegyzőkönyvből. Tudta azt Palkó, hogy az özvegy mindent beír a jegyzőkönyvbe, ami szükséges, de nyomatékot akart még adni annak, hogy a közgyűlés akarata szerint járnak el. Nehogy aztán valaki is azt mondja, hogy ő bizony nem venné meg most a jószágot. De Ica, a felesége a gyűlés után azt mondta neki, hogy minek erőltette annyira a dolgot! Láthatta, hogy mindenki azt szerette volna, ha pénzt kap, meg több kukoricát. Még a parcellaszomszédjuk is. Nekik is milyen jól jött volna a pénz, mert nemcsak ruha kéne a gyerekeknek, amint azt Palkó említette a többiek előtt, hanem mind a négyőjüknek cipő is. — Legalább te ne kotko- dácsolj — mondta Palkó. — Négyen vagytok az asszonyok közül a szövetkezet tagjai. Parcellaszomszédunk felesége és a kacska kezűé, az özvegy meg te. Ha négyen rákezditek, akkor aztán1 a többiek is mondják, ha nem is tagjai a szövetkezetnek. Márpedig ha hetven asszony elkezd kotkodácsol- ni, akkor azok megbolondít- ják az embereket. Mert hát a szél felveri a port, ha akarja valaki, ha nem. — Jó van, no! — mondta Ica. — Nem akartalak megbántani. De hát a cipő lejön a lábunkról; — és nem kot- kodácsoltam. Palkó kesernyésen elmosolyodott, és azt mondta Icának, hogy jövőre akár lakkcipőt is vehet magának. Ica meg hátbaverte Palkót, nem vette észre szavaiban a rejtett öngúnyt, és azt mondta annak, hogy ne beszéljen szamárságot. Neki jó bőrcipő kéne, mert a háború idején fatalpúban járt. És miből volt a felső része? Tudja Palkó, hogy gurtni- ból. Abból vágtak a suszterek pántokat. Ezért lett divat a pántos fatalpú cipő. Később pedig kétfelé fűrészelték a fatalpat és pántokkal összeszegelték, hogy haj- lása legyen a lábnak. Ez volt a divatosabb és drágább. Miután szétszéledt a major népe, Palkó bement az irodába, és az ovális asztal mellé ült a magas támlájú, kárpitozott székre, amit az özvegy az egyik istállóban talált, amikor először vettek kislibákat, s azoknak csinált helyet. Kirakta az asztalra a szövetkezet irományait, és számolgatott, hogy miként alakulhat a helyzetük. ítélet nincs Kovalovszky Miklós: Léda: legenda és valóság „Ady és Léda egymásra találása kétségkívül különös és szabálytalan, tragikusan végzetes szerelem, de a legmagasabbra fokozta egy költő érzelmi alkotó energiáit, s ezért halhatatlan e kapcsolat világirodalmi összevetésben is. Ady Endre a felröpítő, majd zuhantató szenvedély forgatagában lett Ady. öt értjük meg jobban, ha Lédáról és kilenc évükről hiteles képet alkotunk, igazságot szolgáltatva mindkettőjüknek.” „Adyt a Lédával való találkozás tette azzá, amivé lett, aminek ismerjük'. Az asszony lobbantotta föl benne a tehetség és a becsvágy olyan energiáit, amelyek a zsenialitás magasába röpítik, de átéli mellette a költősors minden gyötrelmét is.” Az első idézet a bevezető fejezetből való, a' második pedig a könyv zárópasszusából. A kettő között az Ady— Léda-irodalom, az ismerősök, barátok, rokonok' emlékezése, és az irodalmárok állás- foglalása szerint. Rajongó, tárgyilagos, helyenként bírálattal korrigált megítélések fölsorakoztatása, a jobb megismerés szolgálatába állítva. Végül is a szerző célja nem más, mint mérlegelni és véleményt mondani, s hogy ez a vélemény egyezik a kiinduló tétellel, arról nem ő tehet. Hiszen a megidézettek — Ady Lajos, Bölöni György, Fehér Dezsőné, Hatvány Lajos stb„ de akár Király István is — szinte kivétel nélkül elismerik Dió- syné Brüll Adél kivételes egyéniségét, s hatását Ady- ra. S legendaoszlatásban is csak annyi tisztázódott, hogy találkozásuk véletlen és sorsszerű volt, nem szándékos az asszony részéről. De vajon mit változtat ez a tényeken, azon, hogy Léda után megy Párizsba a nagyváradi újságíró, és ott bontakozik ki a maga csodálatosságában igazán a tehetsége. Megy, mert szereti. Hogy szerelmük nem volt idilli, s számtalan szenvedés, és gyötrelem forrásává vált? Miért pont az övéké lett volna az, s egyébként is a romantikus regények hősein kívül ugyan kié az a valóságban. Minél nagyobbak, forróbbak az érzelmek, annál viharosabb egy szerelem, s keserűbb a kiábrándulás. Különösen, ha két ember annyira különböző. Márpedig ők' azok voltak születésük, neveltetésük, felfogásuk folytán, csak egyben hasonlítottak egymásra nagyon: nem tűrték, hogy bárki uralkodjon fölöttük. Zsarnok volt mindkettő a maga módján, és büszke. Legalaposabban a Léda- kérdést Király István dolgozta föl, oszlatva a romantikus legendát, de még ő is a sors kezét látja Léda megjelenésében. Azt viszont már kétkedve fogadja, hogy ......később ő lett volna Ady b ecsvágyának ébren tartója, a lélek ihlető je és kiművelője”. Ha van is benne igazság, túlzásnak minősíti, Ady költői túlzásának' még a versek kifinomult, előkelő és érzékeny, rejtélyes Lédáját is. Ezzel szemben, mutat rá Kovalovszky az ellentmondásra, védelmébe is veszi és így ír róla: „A lehető legméltóbb partner volt Ady számára ez a váradi—párizsi asszony ... Irodalmunk legszebb, legvonzóbb alakjai közé tartozik.” Az ember és a művész hűséges társa még akkor is, amikor az első évek után féktelen indulataik minduntalan egymás ellen fordulnak. Szerinte szerelmük azért volt eleve kilátástalan, mert nagyon is egyformák voltak. „Szertelen vágyakkal teli mindketten; az elérhetetlent tűzték ki célul, s egymást vádolták a meg nem valósult álmokért.” Ady már megismerkedésük idején beteg ember volt, baja a párizsi évek alatt többször kiújult, Léda ápolta, s óvta italtól, nőktől, a kínzó féltékenységig, amelyben a költőnél öt évvel idősebb asszony félelme is benne volt. Gyötörték egymást, míg hosszas vergődés után megszületett az Elbocsátó szén üzenet. Ady szakított. Kapcsolatukat legtalálóbban Vezér Erzsébet jellemzi. „E szélsőséges érzelmi feszültségek közt cikázó viszonyra szüksége volt a költőnek: nélküle nem születtek volna meg a XX. század modern szerelmi líráiénak első remekei: a Léda- versek.” Kovalovszky Miklós könyve hiányt pótol, és minden sorával a valóságot igyekszik megközelíteni. Már amennyire megközelítheti. Vass Márta Fiiadéi fi Mihály verseiből: Születésnapomra Hagyd, hogy átfolyjon rajtad az élet! Ne bánd, mi kolomp, ne bánd, mi béget, ha észre sem veszi, mit mível kezed. ' S ne hidd — bolond!— : csak a te végzeted! „Mindig így volt e világi élet.. S mind elégett, aki lánggal égett. 1980 Virágének Kölyökké váltam, érzem, újra. Te vagy most anyám kék kötője. Te vagy a kétség, s már ne hagyj el! Hajam fehér, szerelmem dőre. tudom! De hisz mi az okosság magyarázata, célja — s vétke?! Tudod! Tudod?! Én nem tudom, hol a dobogó szívű béke. Talán egy fonnyadó sugáron, amely fölöttünk tovaröppent, de él a perc e fénynyalábban, és jövő lesz, ami mögöttem úgy somfordáit, mint megvert kutya. Bolondság!? Igen!? Minden álom!? Mégis, mégis, bár ellenállunk, osztoznunk kell már e halálon ... Töredék az álom és Valóság között csak fecskék szállhatnak az álom és valóság között sűrű folyam úszik tengerekbe zuhan az öröm szárnylibbenése s a napkelte és a csivitelés is szégyenkezve és keserűen keresi a vaksi Sámson-igát s jaj már többé a malom se fáj úgy Sámson kiégetett tégla lett Babilon falába zárt determinált sikoly halk és félelmetes ott morajlik minden égdörgésben s nem nyugodhat filiszteus lánya az Űr is csak csóválja szakállát és sóhajától visszhangzik a lét Balázs Irén: Esküvő Képeink Balázs Irén három hímzett, varrott fali textiljét, illetve tértextiljét mutatjuk be kulturális mellékletünk újévi számában. A művész a Békéscsaba melletti Ökí- gyóson született, 1953-tól 1958-ig végezte tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskolán, tanára Miháltz Pák Első önálló kiállítása 1973-ban volt a Kulturális Kapcsolatok Intézetének budapesti kiállítótermében, ugyanebben az évben pedig Potsdamban és Berlinben mutatta be munkáit. 1975-ben állított ki először Békéscsabán, a művelődési központban, majd Párizs, Szentes, Szeged következett, Újabb békéscsabai kiállítására 1976-ban a Munkácsy Múzeumban került sor. 1979-ben az egyesült államokbeli Pittsburghben szerepelt tárlaton! Műveinek indítása a folklór, a magyar falu, de mindig sokkal többet kíván elmondani az alapigazságoknál.
