Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. január 25., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Herceg Árpád: A címzett ismeretlen (Száz év.) Alacsonyan száll a varjú, szájában likas dió; ezt a képet őrzi leggörcsösebben az emlékezet abból a korból... Igen. Azóta száz év, egészen pontosan száz év múlott el, így öregedtünk ezer évet — mondja a gyermek, és azt hiszi, megmászhatatlanná nőttek a fák. Pedig mi töpörödtünk, mi zsugorodtunk — magunkká? — ebben az eszeveszett közelítésben: embertől—emberig. Letaposva a nyiratlan réteket, a fésületlen bokrokat; százados tűzfalakról, mint fecskefészket, leverve a Má- ria-képet is. Ficánkoltunk a nyakasság betöretlen csika- ján, mintha csak rabló-pandúrt játszanánk ... A kertet, ahol a virágok naponta újra nyíltak, és mindig napnyugtával hervadtak el, a legigazabb kertet is fölszántottuk. Csakhogy mit vetettünk belé, miféle átkot? Csalánt. De kinőtt, és nem szerettük. Orgonát is. Amikor muzsikált volna a virág, nem szerettük. Búzát. Árpát. Kukoricát. És eljő a megművelés ideje is: nem voltunk már a kapások között. Emlékszel? * * * (Emlékszel?) „Nyár volt, de mindnyájan fáztunk, hát begyújtottunk a mesekályhába ...” Ott kuporgott torkunkban a sírás, és nem tudtuk akkor, magunkat saj- náljuk-e jobban, vagy a költőt? Három napja olvastuk már a verseket; elvonult előttünk egy halálos ítélet, az iszonyatos emberáldozat... és már olyan tiszták voltunk, olyan őszinték, és any- nyira egy volt a gondolatunk is, hogy mindketten tudtuk, csak hazugság segíthet mirajtunk... mondtam is, hát én elmegyek, be a városba, hozok gitárhúrt és cigarettát, meg ami kell... mire te fölnéztél az égre, és csak annyit feleltél, eső lesz, aztán vigyázz magadra, nincsen egy rendes kabátod .. 1 * * * (Van már kabátom is.) Asszonyom veszekszik, gyér- mekem játszani akar velem. A házmester megles a lépcsőházban — nem fizettem a lakbért. A postás újabban elkerül. Sámson fodrászhoz jár mostanában. A közvélemény a múltkor egy csosza pálinkától elveszté a fejét. Lövöldözés nem volt. A Fórumon lecsöndesedtek a kedélyek. Megint sokat gondolkodom magamról, és már keveset olvasok. Asztalomon a levél is kéthetes: „Anyánk államköltségen üdül. Hát megérte. Apánk jól van különben. Fájós derékkal is dolgozik. Elfagyott a meggy. Segíthetnél a ház körül.” Igaz is, írtam már, hogy három éve nős vagyok? * * * (Nős vagyok.) Hidd el, csak tél ez. Nem több. A hozzá tartozó hóval. Hidegével. Csak megállt a kéz. A gondolat — leült picit. Csak jól vagyok. Most aggódjatok... Látod, élek azért. Bálnavadász, fókavadász tér haza így: faggyúszag, zsírszag leng körülöttem, de elveszejtő szél üzenetét hordozom tenyeremben... És néhanap még álmodozom; sóízű szám tengereket csókol ajakadra, fiúkat nemzek neked is, kik elhagynak, mielőtt még kitisztulna lelkedben az égbolt... ✓ Látod, még most is megkísért a muzsikás nyár. Pásztor János: Vízmerítő (1908) Száz éve született Gyomán Pásztor János szobrászművész Gyomán látta meg a napvilágot a 20. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő tehetsége, Pásztor János. Száz éve, 1881. január 29-én született. Kevés ideig élt itt, gyermek- és ifjúkora és művésszé érésének első évtizede már Hódmezővásárhelyhez kötődik, szülőföldje azonban így is joggal lehet rá büszke. Vásárhelyen Rudnay Gyula, Tornyai János és Endre Béla társaságában igyekezett megteremteni az ő népinemzeti indíttatású festészetüknek szobrászi párját. Törekvéseit siker koronázta: budapesti és párizsi tanult- ságát az alföldi emberek ábrázolásában kamatoztatta. A Búcsúzkodás, q Mire megvénülünk, a Parasztfej, az ör- zetőn, a Csapszékben, a Számadó gulyás, az Enyel- gés, ,q Csárdás, az Ásó kubikos, a Vízmerítő című, 1908—1908-ban készült szobrai a népélet kitűnő megfigyelőjének és mesteri fölké- szültségű ábrázolójának mutatják. Szellemi testvérei ezek a szobrok Tornyai János ugyanezen időben készült számos képének, amilyen például a Csizmahúzás, a Hurkatöltés, a Betyár szerelmese; Móricz Zsigmond ekkori írásainak (a Hét krajcár később, 1909-ben jelent meg!), még inkább Tömörkény István és Mór.q Ferenc népi alakokat felsorakoztató munkáinak. Közös bennük, hogy nem kívülről nézték a földmunkás- és parasztembert, minden megnyilvánulását belülről, saját tapasztalatukból ismerték, így szándékuk, hogy — Pásztor szavaival — „igazi magyarságot” hozzanak a művészed be, e népi alakok és témák megformálásában testesült meg a legkövetkezetesebben. Pásztor művészetének híre hamar túlterjedt Vásárhely határán, a Búcsúzkodása Budapesten tekintélyes díjat nyert, és az állam megvásárolta a Szépművészeti Múzeum számára, 1910-ben pedig ösztöndíjként budapesti műtermet, kapott, így a fővárosba költözött, és ott élt haláláig, 1945. januárjáig. Kapcsolata azonban nem szűnt meg az Alfölddel, számos szobrát állították fel szerte az országban: Szentesen, Kiskunlacházán, Orosházán, Makón. Békésen, Földeákon, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Budapesten, Székesfehérváron, Balaton- füreden, Martonvásáron és másutt. A tízes évektől sok aktszobrot mintázott, ezekben a korábbi művek részletező elbeszélő modora, néprajzi leírása helyébe klasszikus higgadtság, kimértebb előadásmód lépett. Egyezett ez az út a kor egyik haladó szobrászati törekvésével, az Adolf Hildebrand eszméi és művei nyomán kialakult újklasszicista stílussal, melyet Vedres Márk, Beck ö. Fülöp és Fémes Beck Vilmos szobrai honosítottak meg Magyar- országon, majd Pásztor János, Csikász Imre, Szent- györgyi István, a fiatal Fe- renczy Béni, és később Pát- zay Pál folytatott legsikeresebben. Az Elűzött (1912). a Léthe vize (1918.), a Prima- vera (1920.), és az Ad astra (1928.) című aktszobrok Pásztor János ilynemű munkáinak kiemelkedő értékű, a maguk korában rendkívülien sikeres és széles körben ható darabjai, melyek szépsége, szellemi és mesterségbeli harmóniája ma is élményt adó. Nőalak a főszereplője a budai Bécsikapu téren állóKa- zinczy.-emléknek (1929.). a legharmonikusabban elhelyezett hazai diszkóinak is. Fiatal nőalakja, kezében a szellem világosságára utaló mécsessel és nemesen klasz- szicizáló előadásmódjával olyan szimbólum, mely szorosan összefonódott a magyar nyelv és ,a nemzeti öntudat ápolásában hervadhatatlan érdemeket szerző Kazinczy Ferenc emlékével, akinek domborművű .arcképét a díszkúton láthatjuk. A feladat történelmi jellegéhez igazodott művészünk akkor is, midőn Rákóczit ábrázolta: a harokk kori fejedelmet barokk stílusú szoborban jelenítette meg. Pásztor szobra, mely az Országház előtt áll, azt a nemes tulajdonságaival kiemelkedő férfit állítja elénk mozgalmas formákkal, akit tettei nyomán egy nemzet őriz emlékezetében. A korai szobrok bőbeszédű élethelyzeteit elevenítik fel Pásztornak azok a szobor- kompozíciói, melyek 1934. óta a szegedi Széchenyi téren állnak, és Najádok kútja címen ismertek. Alkotójuk nem a források és vizek őrző istennőit, hanem a Balaton mosolygó és haragvó arcát. jelenítette meg a két szoborcsoport egy.-egy nagy halon lovagló alakjaiban, melyek ideiglenesen kerültek Szegedre — és ott is maradtak. A Balaton partján, egy lépésnyire a víztől áll viszont Halásza és Révésze a füredi kikötőben. A nagy tó régi embereit idézik meg, azokat, akiknek mindennapos élete a vízen zajlott le, az adta szerény kenyerüket, örömüket, bánatukat. Hosszú és magas ívű művészi utat tett meg a gyomai református kántor és óvónő fia, amely még teljesebb is lehetett volna, ha sajnálatosan be nem fejeződik közvetlenül a felszabadulás előtt. Életművének java — közterek, középületek és múzeumok díszéi — értékes hagyaték, méltóvá teszi nevének és szellemének megőrzésére. Heitler László Tótszegi Tibor: * Halott tanya visszafelé kondit minden harang temetni indulnak a levelek az ösvényt régen benőtte a fű földre zuhannak a vályogfalak temetni indulnak a levelek földre zuhannak a vályogfalak romjaikon akárcsak csíráznak visszafelé kondit minden harang Pásztor János: Haragvó Balaton (1934) Ratkó József: Térdig kővé Arcom aszálytól gyötretik, pillantásom repedezik, könnyem kannái likadnak, mosolyaim elapadnak. Láttam a jövőt mögöttem jövögélni a ködökben. Ordas arca kötve ránccal, lába vonszolódva lánccal. Nem a Napot, nem a ■Holdat, szarva közt hozá a múltat. S szeme mintha nem is volna, varasodó csillag volna. Gondoltam ifjúnak, másnak, nem sebekkel cicomásnak, s jaj előttem, nem mögöttem jövögélni a ködökben! Térdig kővé, majd derékig, fölnyújtott ujjam hegyéig, válik szemem kőgolyóvá, hajam kőből való hóvá. Térden tördelt homlokomat teszik vala malom alá, csontból csiszolt csigolyáim vetik vala kerék alá. Pásztor János: Mosolygó Balaton (1934)
