Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
NÉPÚJSÁG 1980. december 25., csütörtök o Dér Endre: Karácsonyi vendég Bálint Panni volt a leS- magáramaradottabb gyerek az állami nevelőintézetben. Én is csak azért figyeltem fel rá, mert a neve megegyezett a feléségem leánykori nevével. — Te, Panni — szóltam hozzá egy este, sötétben az intézet kultúrtermében. — A feleségemet is Bálint Panni- nak hívják. Rámnézett, csodálkozva, de nem szólt egy szót sem. Ám másnap este, titokban, a hosszú folyosón, megfogta a kezemet. Beletúrta markomba kicsiny kis ujjait, és a világ legtermészetesebb dolgaként gyalogolt velem ... Este, megint a sötétben, televíziónézés közben mutattam meg a feleségemnek a kislányt. — Bálint? — kérdezte az asszony. — És Panni? — Aztán átfogta hátulról a kislány székét: — Hogy hívnak? — Bálint Panni — felelték körülötte 3 gyerekek. — Hová való vagy? — Sárbogárdi — mondták a lányok. — A szüleid élnek? — A múltkor, mikor jött a mamája látogatóba, nem akart lemenni hozzá. Margit néni vitte le a fogadóba... „Nevelőknél” volt eddig. Nevelőszülőknél. — Jó volt neked a nevelőknél? Panni bólogatott. — Jobb, mint otthon az anyjánál — kontrázták a többiek. Panni csak nézett bennünket nagy barna szemével. Formás, kreol bőrű leányka volt. — És mi akarsz lenni, Pannika? Nagyon sokára jött a válasz, már-már azt hittük, nehéz kérdést tettünk fel egy hétéves kislánynak. — Orvos! A feleségem boldogan nézett rám. Megsimogatta a kislány haját. — Jói tanulsz? 3- Jól tanul. A lányoknál egyedül ő volt kitűnő, a fiúknál pedig Kaszás Sa- nyika. Másnap, amikor meglesett bennünket Panni a kapu mögött, feleségem szemügyre vette ,az arcát. — Nézd, zöldes a szeme, nem egészen barna. Mutasd csak a fogadat... Nézd, úgy nő, mint az enyém .. Andriska — szólt a fiunkhoz —, mutasd csak te is! Pont az alsó két foga magasabb, mint a többi! A gyerekek hosszan nézegették a fogaikat, melyiknek hullott egy ki előbb, melyiknek nőtt hosszabbra... — És a szája kicsit szigorú, mint apámnak.. — csodálkozik az asszonyom. — Nézd, olyan kemény, akaratos válla van, mint a Bálintoknak általában... Estére Panni mellém ült a társalgóban. Olyan szorosan bújt hozzám, hogy ha átölelem a karommal, nem is lehetett volna látni. Én a tévét néztem, ő engem meg a fiamat, Andrist. A felügyelő tanárnő felénk közeledett. — Panni — szóltam neki. Ránézett a tanárnőre, aztán rám. mintha minden-minden csak tőlem függne. — Menj. Pannikám, le kell feküdni. Panni elment a felügyelő tanárnővel. Nagy csodálkozásunkra, a -következő napon valaki kora reggel kopogott az ajtón. Panni volt két másik kislánnyal. — Az úszóövért jöttünk — mondta az egyik, nagyobbacska kislány, Erzsiké. — Ja. igen — mondta a feleségem. — P.anninak megígértem tegnap, hogy odaadom neki Andris úszóövét. ha Andris beleegyezik. A három kislány Andrisra nézett. — Odaadom. A feleségem Panni kinyújtott kezére tette az úszóövet. A kislány úgy tartotta a karjában, mint egy igazi, mégis hihetetlen csodát, mint valami megfizethetetlen drágaságot. Erzsiké kivette Panni kezéből az övét és gyorsan, hadarva mondta: — Én is úszhatok vele, ugye néni, mert mi egyszerre megyünk ki a Balatonra ... — Az úszóöv Pannié ... Ha ő megengedi, én nem szólok bele. Annak adja, akinek akarja ... A kislányok faggatni kezdték Pannit: — Nekem engeded először? ... Nekem adod?... De Panni egyre csak minket nézett. — Szólj már, nekem adod?! Panni bólintott. A feleségem megsimogatta az arcát, Panni elbújt az asszony karjai között. Mindketten elérzékenyül- tünk, csak Panni volt erős. Nem mozdult mellőlünk, csak akkor, mikor reggelihez csengettek. Este megint meglesett bennünket, amikor hazajöttünk a fürdőzésből. Mindig máshol tapadt hozzánk, de mindig egyforma hevességgel. Kezét belemélyesztette tenyerünkbe, meleg kis fejével szinte belebújt az oldalunkba. Természetesen mindig mellénk ült a társalgóban tévét nézni. A sok kíváncsi fej odacsodálkozott hozzánk, a gyerekek elénkfurakodtak, s egyre-másra tették fel Panninak a kérdést. — Apukád? Hát van apukád? Panni nem válaszolt... Reggel persze, az utolsó reggelen megint kopogtattak az ajtónkon. Tessék. Panni volt, két kislány mögötte. Feleségem cukrot adott nekik. Panninak pedig egy dobozt, amelyben szintén édesség volt. — Milyen szép ez a szoba — mondta az egyik kislány — — Hát a tiétek... Itt minden a tiétek. És mi köszönjük nektek, hogy megengedtétek, hogy egy hetet veletek tölthetünk — mondta a feleségem. — Szívesen — válaszolta az egyik kislány. Csak máskor is jöjjenek majd el a bácsiék. — Eljövünk. Addig is mindig szeretettel gondolunk majd rátok. Az egész nap búcsúzkodással telt el — akaratunk ellenére. Nagyobbacska kislányok, hetedikes, nyolcadikos gyerekek iramodtak hozzánk: írjunk helyettük üdvözlő lapot anyjuknak, apjuknak, ismerősüknek. Nagy, virágos lapokat adtak, hogy valamit írjunk rájuk ... — De miért? Miért? — csodálkoztunk szerfelett. — Hogy a néniék kézírása meglegyen — mondta az egyik. Délfelé két, sakkozó kislány kérte a címünket, illetve fölírták nevüket egy füzetbe, úgy adták nekünk át. Panniről el is feledkeztünk. Idegesek voltunk az út miatt. Már elmúlt dél, még mi nem is ebédeltünk, és egy -órakor indul a vonatunk. Mondom, nem gondoltunk Pannira, hiszen ő úgyis ebédel és reggel már elbúcsúzott tőlünk. Csomagokkal megrakodva rohantunk végig a nagy, burjánzó, gyönyörű kerten, amit a nagyobbacska gyerekek tartottak rendben. A hinták mellől, vagy tán a nagy fűzfa mögül Panni mellettünk termett. Most nem bújt hozzánk, mint eddig valahányszor meglátott, csak szaladt utánunk, mint egy buzgó kiskutya. A kapunál ráborult a rácsra. Olyan volt, mint a kapu, mint a rács: élettelen. Csak könnytelen szeme kísért végig az úton, mig el nem tűntünk a szeme elől. ö is eltűnt a ráccsal együtt. Azóta is egyre azon töprengek: nem követtünk-e el végzetes hibát, amikor pár röpke napra egy szigorú szájú kislány* szüleivé szegődtünk? Most, december elején aztán elhatároztuk: táviratozunk Panninak az intézetbe: töltse velünk a szeretet ünnepét ; a Karácsonyt... Egyetlen szót táviratozott vissza: „Repülök!” Szúdy Géza: Kiskarácsony nagykarácsony Kiskarácsony nagykarácsony Kisült-é már a kalácsom Kisült immár meg is ettem Régi ünnep elfeledtem Kiskarácsony nagykarácsony Leskelek ki csak a rácson Mert a világ bekerített Megavított keserített Avas mákká ó dióvá Mit nem tesz már semmi jóvá Kiskarácsony nagykarácsony Keserű lett a kalácsom De jó lenne édes ismét Ahogy másnak édes is még Leányoknak és fiáknak Angyalszárnyú ifiaknak Kiskarácsony nagykarácsony Csak az ünnep meg ne ártson Azoknak kik nem perelnek Jószándékkal seregeinek S e világnak nem a végét Hanem zengik ők a békét Rácson innen túl a rácson Kiskarácsony nagykarácsony Vajnai László: Vallomás a költészetről Árbocrúdja ősi, régi, minden sora űrhajó, A költészet atomkorszak, s meggyfa-virág mint .a hó ... A költészet keselyszőrű, tüzesvérű paripa, a föld felett, az ég alatt szivárványból karika. Minden vég és minden kezdet, kis haza és nagy haza, világ-szirom, világ-rózsa, az élet örök illata. Míg a földön él az ember, a költészet, mint a tenger. Fülöp Erzsébet: Hosszú út Arcok közelről Szúdy Géza Olvasom Szúdy Géza karácsonyi Köröstájba szánt versét, a „Kiskarácsony nagykarácsony”-t, és megrögzül bennem két sora:' „De jó lenne édes ismét Ahogy másnak édes is még” Neked nem „édes” az ünnep, amikor mindannyian szeretnénk úgy érzeni, hogy most együtt vagyunk, most szeretjük egymást, és nincs gyönyörűbb az egymásra találásnál? Elhatároztam, hogy ebben a kis beszélgetésben ez lesz az első kérdés. — Nem úgy édes, ahogyan azt köznapi módon gondolhatnánk. Én mindig az élet értelmét kerestem, így lettem a filozófia doktora is. Ám a kérdés sokkal bonyolultabb, semhogy a filozófia, az emberi gondolat legmeredekebb útjai megnyugvást szerzőén elvezethenének az alapvető misztérium nyitjához, vagy az „édes” ünnepekhez ... Nincs végső magyarázat, csak magyarázatok vannak. így értelmi számki- vetettségünk meg nem szüntethető: eszméletünk kívülről keresi a rést az irdatlan falon, amely mögött egzisztenciánk lényege van elrejtve. Amikor a verssel az olvasót, testvéremet a közös sorsban, hozzásegítem valami feloldozáshoz, a remény is megcsillan előttem. Itt van a „Kiskarácsony”-ban ez a két sor: „S e világnak nem a végét / Hanem zengik ők a békét”. Én, te, ők, mi, ti, ők... Kellene; szinte végszükséglet, hogy így legyen. — Szinte kötelező, hogy megkérdezzem: hol születtél, hol voltál eszmélő gyermek, mikor kerültél Békésre, ahol most iskolaigazgató vagy? — Ipolyságon születtem, ott voltam gyerek, ott érettségiztem. Egyszer, hosszú évtizedek után visszautaztam, és bevallom: nem éreztem jól magam. Az a város, gyermekkoromnak, diákságomnak színhelye eltűnt, megváltozott. Ezzel persze mindenki így van, kerüljön el akárhonnan, és ne lássa sokáig a szülőföldjét. Az élet tovább rohan, az emlék viszont nem változik. Ebből az ellentmondás ... Huszonkét éve élek Békésen, és tíz éve, hogy újra publikálok a Köröstájban, az Üj Aurorában, az itt megjelenő antológiákban. — Üjra publikálsz, mondod. És előtte, régebben? — Első verseim a Kelet Népében jelentek meg, Móricz válogatott belőlük. Tudom, hogy így volt, de őt, személyesen, sajnos mégsem ismertem ... Akkor, pesti egyetemistaként úgy éreztem: „előttem a világ, meghódítása rám vár...” A napokban olvasgattam akkori verseim. Amit és ahogyan most érzek, azt éreztem, írtam meg akkor is. Csak a tapasztalatok halmaza növekedett bennem. — És ezután? — Versek nélkül, olvasás nélkül nem tudok élni. Tehát írok és olvasok. Most Nagy László van a kezemben és a szívemben. Talán kötetbe kellene rendezni már a verseimet is. De mi lesz akkor? Két lépést nem tudok tenni azért, hogy menedzseljem magam ... Nyáron, a feleségemmel elutaztunk az Adriára. A mediterrán világ, a sós illatú tenger megrészegít. És újabb verseket terem. Sass Ervin