Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

NÉPÚJSÁG 1980. december 25., csütörtök © Visszaszámlálás az emberig Hogyan is történik min­den? Minden kezdetnél in­dul a visszaszámlálás. A már kimondott pillanat a múlt, naponta teremtünk múltat, naponta alkotunk történel­met (s ez a történelem ket­tős, úgy is, hogy magunknak teremtjük, úgy is, hogy e vi­lágunknak teremtjük, mert naponta formálói vagyunk e földgolyó minden történe­lemmé váló rezdülésének), naponta megéljük a törté­nelmet, és visszaszámlálunk, mint a startoló űrhajó előtt a központ. Én is visszaszámlálok. Várakozom az Orosházi Üveggyárban, ahova a mun­káskollektíva szíves szóval, levéllel invitálta Magyart Béla kiképzett űrhajóst. S mint a család, aki várja fi­át, úgy nyüzsgött mindenki. A gyár a találkozóra ké­szült, de úgy, hogy élte a maga munkás hétköznapját, mert a visszaszámlálás itt is állandó, a képlékeny anyag­nak engedelmeskedni kell, itt mindig starthelyzet van. Várakozom és visszaszám­lálok ... 6, 5, 4, 3,.. start! Első fokozat: a csoda. Mi a csoda? A színek or­giája. ahogy a hajtóműből kicsap a láng. A hangok fé­lelmetes kavalkádja, amit már-már elviselni is alig le­het. A rakétamonstrum lassú emelkedése, majd szárnyaló tovatűnése. Ez az ember al­kotta csoda. Repül az űrben az ember, üzen az ember az űrből. Hihetetlen távlatból tekint a földre, olyan pers­pektívából, ami eddig még soha nem adatott meg, és nézi az ember a Földet, ezt a titokzatos bolygót, ezt a nyüzsgő bolygót, ezt azany- nyi ellentmondást hordozó bolygót, s hinnünk kell ab­ban, hogy ez a látvány min­denkiben bölcsességet szül, a békesség bölcsességét. Szemtől szembe ülök Ma- gyari Bélával, aki az űrbe készült. Nézem, amint beszél, amint hallgatja a baráti „protokoll” formaságait, és visszaszám­lálok ... 5, 4, 3, 2,.. start. Második fokozat: az aka­rat. Mit lehet legyőzni? Aka­rattal mindent. Ezt vallja Magyari Béla őrnagy is, aki a jelentkezéstől a kiképzés megkezdéséig az orvosi vizs­gálat minden lehető formá­ján átesett, ha kellett, a maximális megterheléseket is állta. El lehet viselni az egyedüllétet, bezárva egy kabinba, tudni kell alkal­mazkodni az egymásrautalt­ságban, le lehet győzni a legnagyobb pszichikai meg­terhelést is. Ez az akarat. Járjuk a gyárat és figye­lem Magyari Bélát, amint érdeklődik az üveggyártás technológiája iránt, s olyan lelkesen, mintha éppen ez lenne a következő megbíza­tása, és ezt is el kellene sa­játítania. Nézi az automati- kát, a műszereket, s az em­bereket. Beszélget, kérdez, mosolyog, s közben egy-egy bejegyzés kerül a brigádnap­lókba. És visszaszámlálok ... 4, 3, 2, 1, start! Harmadik fokozat: a böl­csesség. Ügy készült az űrrepülés­re, ahogyan Körösi Csorna Sándor indult az őshaza fel­kutatására, pedig ő „csak” Darjeelingbe jutott el. Olyan bölcs akarattal tanult meg mindent, ahogy valaha Petőfi gyalogolta végig az országot, a minden megis­meréséért. Pedig tudta kez­dettől, hogy ő a tartalék. Ez az akarat bölcsessége. Nagygyűlés a gyárban. Magyari Béla beszél, mesél, mint a fiú, aki messzi útról tért haza, és sok a monda­nivalója. A hétköznapok, az ünnepek, az örömök és le­mondások, az erős kötelé­kek, a barátságok, Farkas Bertalan űrutazása, amiről szól. És a visszaszámlálás tart... 3, 2, 1... start! Negyedik fokozat: a meg­élt öröm. Bajkonurban csodálatos az éjszaka. Hatalmasak a csil­lagok, az ég olyan, mint a bakacsin. S ott áll az űrhajó. Startra készen a szovjet— magyar űrpáros. Aztán dü­börgés, mintha a szférák ze­néje szólna, és a hatalmas hajtómotor fényorgonaként kápráztatja el az embert... S később pályán az űrhajó. Farkas Bertalan azt üzeni, hogy súlytalanságban vég­telen boldogság árad el az emberben. S itt a földön a program sikerénél ugyanezt érzi a barát: Magyari Béla. A visszaszámlálás itt a földön folytatódik ... 2, 1... start! Ötödik fokozat: tanulni to­vább. Megállni nem lehet, csak folytatni. Készülni az újabb feladatokra. Visszaszámlálás... 1 és a start. Hatodik fokozat: az em­ber. Az ember, aki repül. Az ember, aki mindent vállal, öröm volt vele lenni. Nézni az érdeklődését, hallgatni közvetlenségét, hallani, ahogy kedvesen beszél.. Ün­nepelt ember és mértéktartó mégis. Ö az, aki egy lépésre volt a kozmosztól, s aki ezt a lépést bármikor megteheti. Fülöp Béla Martincsek Pál boldogsága — Színes egy esztendő volt ez itt a Kötöttben is, nemcsak a világpolitikában. Bizony, sok mindent meg kellett magya­rázni az embereknek. Azután jött az árvíz. Aki csak tehette, ment a gátra. Jelentkeztem én is, de azt mondták, maga itt marad Pali bátyám, magára itt van szükség. Hát itt marad­tam egyedül, s bizony nem mondom, hogy kevesebb mun­kám volt, mintha a többiekkel tartok. Azért csak bántott, hogy nem mehettem. De ezt is meg kell érteni. A gáton is van mit magyarázni. Az emberek könnyen szájukra veszik az irodistákat, mert hogy rogyadoznak a zsákok alatt. No és, én meg a papírmunkába buknék bele. Ketté törik a ceruza, akármilyen óvatosan próbálom az ujjaim közé. Ki-ki a maga dolgát csinálja. Sokan azt mondják, nem dolgozik a melós a munkahelyén, ott piheni ki a fusit. Me­gyek múltkoriban is a sógorral egy építkezés előtt, oldalba lök, hogy nézzem: a falon ülnek a fiúk, és lógatják a lábu­kat. Erre én meg a felvonulási épületet mutatom neki: füg­göny van az ablakon. Miért nem jön ki mögüle az építés- vezető? Miért nem ad munkát a fiúknak? Keresni jöttek azok, nem pihenni. ■, Ez biztos így van. Velem is dolgozik néhány srác. Mon­dom nekik szépen: gyerekek... még ki se adom a munkát, már pofon ütnek a gondolatukkal is, olyan hirtelen vetik rá magukat. Az ilyennek én azt mondom utána: na, most menj szépen, igyál egy kávét, fújd ki magad öregem. Ez nem árthat a munkaidő-kihasználásnak. Látom, a másik meg ott görnyed az udvaron, zuhogó esőben fekteti a csövet egész nap. Este meg elém áll, hogy Pali bácsi, ha lehetne holnap később jönnék be, mert reggel veszik át a nyulakat. Persze hogy rábólintok, menjél aranyapám, megérdemled. Itt dolgozunk egy gyárban, az nem lehet, hogy szó nélkül jövünk-megyünk egymás mellett. Sokszor nem is tudja egyik a másikról: mi amannak a dolga. Olyan is van, aki csak magáról tud. Minap is letelefonál ide egy női hang, hogy mi lesz a fűtéssel, épp akkor fújt ki a kazán, azt bütyköl­tük egész éjjel. Sikerült nyugodt hangon visszaszólnom: fi­gyelje aranyoskám a fűtőtestet. A nevemet se tudta, pedig hány éve itt dolgozom! Na, nem mindenütt van ez így. Mert itt a brigád. Itt nem rúgják már egymás alá a göringyet az emberek. Gyakran már az is megtörténik, hogy jön a másik brigád: fiúk, nem tudunk indulni, amíg ti kész nem vagytok, nem dobnátok rá egy lapáttal? Rádobunk, persze, hogy rádobunk, mert hol­napra fordulhat a kocka. Ezt kellene a fiataloknak is elta­nulni tőlünk. Mert a fejükben biztos, hogy több van, mint a mienkében. Ez is természetes, iskolából jönnek, sokat ta­nultak, de én azt mondom, az igazi tanulás az csak itt kez­dődik köztünk. Dörmög az ember, persze, hogy dörmög, mert sok min­dent lehetne másképp ás, jobban is. Dörmögünk, de a han­gulat azért nem rossz. A vállalatnak sikerült egy kis nye­reséget is összehozni. A fizetést mindig megkapjuk pontosan, ez is valami, mert volt idő itt a Kötöttben, amikor várni kellett a pénzre. Most nem kell. Még egy kis részesedés is kinéz. Nekünk ez öröm, boldogság, ha úgy tetszik. Érdemes volt hajtanunk, boldogan várhatjuk az ünnepeket, az új évet. Az sem lesz könnyebb. Meg tán nehezebb sem, ha töb­bet törődünk a másikkal, magunk mellett. Csak ennyit akartam mondani. Lejegyezte: Kő vary E. Péter Velem szemben egy lány Ül velem szemben egy lány, huszonöt éves, szép te­kintetű, jól öltözött, de nem kihívó, öt perce ismerem, mégis olyan, mintha már több éve lenne annak, hogy bekopogtattam a nagyszéná- si Október 6. Téesz közgaz­dasági osztályán, és megkér­deztem, itt van-e Nagy Már­ta? Mert őt keresem. Akkor felállt, mondta igen, és át­mentünk a főkönyvelő éppen üres irodájába. Tudta, hogy jövök, telexen beszélgettünk előző nap, mégis az volt az első kérdé­se, hogy miért akarok írni róla? Erre nem olyan köny- nyű válaszolni, feleltem, tud­ja, az újságírók is elképzel­nek néha valamit, akadnak úgynevezett riportálmaik, mint szerepálmuk a színé­szeknek, vagy, hogy magá­nál maradjunk: mit álmod­na meg szívesen az új évre? Amihez hozzáfogni, két évvel a diploma után remek len­ne? Szó se róla, neki is van­nak ilyen álmai, mondta, és most már érti, hogy miért szeretnék írni róla. Biztos egy üzemszervező agrármér­nök az egyik riportálma, igaz? Amikor bevallom, hogy •igen, és arra kérem, hogy köntörfalazás nélkül beszél­gessünk. kis híján megsértő­dik. Ha véleményt mond, csak nyíltan és őszintén te­szi. Akkor szüret, mondom én, mert ez az igazi módi. Kezdhetjük. * * * Elkalandozunk. A szó al­kalmas masina, oda visz, ahová akarjuk. Most Márta gyerekkorába visz. az oros­házi tanyára, arra Puszta- földvár felé, majd be a vá- rosha, a Zombai utcai isko­lába, ahol első elemibe járt. Én mondom elemi, ő mond­ja általános, ebben megegye­zünk. és máris gimnazista a „Stáncsicsban”, ahogy szere- tettet-viccesen mondja. Ak­koriban kozmetikusnő akar­tam lenni, aztán egy nagy fordulattal ügyvéd. Szüleim a Dózsában dolgoztak, a nagyapám is. Nyaranta vele jártam ki gyümölcsöt szed­ni. és amíg teltek a kosa­rak, hallgattam, miről be­szélgetnek? Mindig arról, hogy a vezetés így, a vezetés úgy; nem értettem, miért nem jó nekik? Nincs olyan ember, akit nemcsak a vá­lasztáskor. de a szívük mé­lyén is elfogadnának? Nincs kizárva, volt ben­nem valami olyasféle: azért kell továbbtanulnom, hogy egyszer megmutassam, lehet úgy is vezetni, hogy sokan szeressék azt, aki vezet... Gyerekálmok. Persze, nem ez az utóbbi, hanem az, hogy majd én ... Vezetni borzasz­tó nehéz. Miért van az, hogy mindig akad egy-két ember, aki mást mond,.,aki­nek nem tetszik, ami mások­nak jó? Az egyetem? Életem leg­szebb időszaka. Tudja, az a szabadság, az a millió lehe­tőség! Ha úszni akartunk, úszni mentünk, ha színház­ba, színházba, kötetlenül. Persze, a tanulás, ,az volt az első. Nekem legalábbis. Hogy örüljön az édesanyám, hogy ne vallják szégyent a téesz előtt, akik első év után kerestek meg, és aján­lottak ösztöndíjat. Érdekes nap volt. Szénásra azelőtt csak fürödni jártam, meg itt laktak egy ideig a nagy­szüleiül, Lajosszénáson. Meg­kerestek. jöttem. A szom­széd irodába kopogtam be. Frák János bácsi, a sze­mélyzetis volt az első, aki kezet fogott velem. Aztán megmutatta a téeszt, én meg döntöttem. Ide jövök diplo­ma uán. Hát ide jöttem, mosolyog, és már az elején figyelmeztet: nehogy szépe­ket írjak róla. Ki nem áll­hatja. ha dicsérik. Biztos ez? HP valami olyat csinálunk, ami igazán jó, ami azért ér­dem, ahogy Kossuth mondta, mert túl van a kötelességen, akkor sem szereti? Az más, feleli, dp én még nem tartok az érdemeknél. Ebben ma­radunk. * * * Visz a szó tovább. Nagy Márta 1978-ban kapott diplo_ mát, üzemszervező agrár­mérnök lett. Íróasztal várta, és az egész téesz. És renge­teg munka, feladat. Űj csa­pások, mert hát mi is az. hogy üzemszervező? Márta magyaráz. Elmeséli az első „nagy fát”, amibe friss dip­lomával belevágott. Felmér­te, megszervezte a kukorica­betakarítást. No, nem az egé­szet, elejétől a végéig, csak a szállítást. Bebizonyítottam, meséli, hogy elég két gépko­csi. Igaz, hogy feszesebb a munka. d„ tízezrekkel csök­kennek a költségek, és a so­főrök jobban keresnek, stop- perral mértem az időt, az utat, a rakodást felőle. El­fogadták, bevált, sikerült! Most kikerülhetetlenül ide kell írnom azt a régi közhe­lyet, hogy „megcsillan a sze­me”. Mert ez történt Ha az embert belülről fűti valami, akkor kipirul az arca. és megcsillan a szeme. Nem is közhely ez, hanem olyasmi, amit mostanában ritkábban látunk. Nagy Márta az egyik kivétel. Tudom, megígér­tem, nem írok szépeket róla. * * * Mindenki meg akarja vál­tani a világot, amikor oda­adják neki a diplomát. Vilá­got váltani? Tesz a mondat után kérdőjelet Márta, én nem akartam. Ha másoknak nem sikerült, miért sikerül­ne nekem? Nehogy arra gon­doljon, hogy ez megalkuvás. Tiltakoznék. Csak már az egyetemen megvolt a véle­ményem a nagyhangúságról, ami közel van a karrieriz­mushoz; meg a titánkodás­ról is. A diploma csak le­hetőség. Hogy az embert egy idő után elismerjék, megsze­ressék. Számítsanak a véle­ményére, a szavára. Aki úgy érzi, azzal, hogy diplomát kapott, nagyon okos lett, az téved. De aki rájön, milyen keveset tud, aki kétségbe esik. hogy mennyi mindent nem tud még, az óriási do­log. Ennyit a diplomáról, a nagybetűs ÉLET-ről, amibe Nagy 'Márta, a nagyszénási Október 6-ban kóstolt bele először. Az eddigiektől már csak egy kis lépés a közér­zet. Amit vagy eltúloznak vagy lesajnálnak. Csak an­nak véres valóság, aki éli. És nem éli-a mindenki, aki él? Márta nem hazudtolja meg önmagát. Nyílt. Nem rossz, mondja. Olyankor mondjuk ■így, ha nem kifejezetten jó. De ennek az ellenkezőjét sem állítja. Tudja, folytatja, nem értek olyan kudarcok, ami elvette volna a kedvem. Szerény sikerélményeim voltak, egyet el is meséltem. Türelmes vagyok, két év alatt senki sem csinálhat szenzációt. Mindent megis­merni, mindennel foglalkoz­ni, az a fontos. Maga folyton arról kér­dez: mit szeretnék? Hogy ne kérdezze többet, elárulom: megszervezni a búzabetaka­rítás szállítási feladatait. Már említettem az ágazatve­zetőnek. Azt hiszem, szíve­sen veszik, ha nekilátok. Et­től szép év lehetne 1981... Különben itt az osztályon, öten egy szobában, jókat vi­tatkozunk. Jól érezzük ma­gunkat. A vezetők? Én nem beszélnék róluk úgy, mint a dózsások, amikor gyümöl­csöt szedni jártam oda. Fi­gyelmesek, következetesek. Tudja, milyen nagy szó ez? Amikor ezt jegyzem, oda­írom a füzetembe: egy hu­szonöt éves lány hogy lehet ennyire bölcs? * * * Már ebéd után vagyunk. Márta érkezik, leül, és azt mondja: nagy verkli ez! De meg kell tanulni úgy muzsi­kálni, hogy kellemes legyen a hangja. Ezt meg mire ér­ti? Az egészre. A nagybetűs­re, a munkára, a téeszre. A sok száz emberre, aki itt él és dolgozik, és egyre csak jobban élni szeretne. Igazuk van. ki akar mást ? De a hogyan, a mi módon, az is lényeges. Van nekünk egy olyanunk, hogy FAT. Fiatal agrárszakemberek tanácsa. Egy éve .alakult, 34 diplomá­sunk közül 22 a harmincötön aluli. Ök a tagok. Előadáso­kat hallgatunk, szakmai fil­meket nézünk. Kulturális program? Az nehezen megy. Sietünk haza. Csak otthon. Én Orosházáról járok ki busszal. A háromnegyed he­tessel jövök, és a fél ötössel megyek. Vár az édesanyám, vár a vőlegényem. Gratulálok, szólok közbe, és az esküvő? Talán azt is meghozza az új esztendő, mondja Márta, és minden átmenet nélkül közli velem, hogy nagy kedvtelése a tor­tasütés. Az orosz krémtortá­nak kétszer rugaszkodtam neki, mire sikerült. Azt mondták, finom. Karácsony­kor? Én díszítem a fát. Ami- kpr egyetemista voltam Gö­döllőn, a fenyő megvárt. Az ünnepi vacsorán kacsasült lesz. Szilveszterkor? Akkor rétest sütök. Ez nálunk el­maradhatatlan. * * * Ül velem szemben egy lány, huszonöt éves, szép te­kintetű, jól öltözött, de nem kihívó, és meséli az életét, az álmait, mesél egyszerűen, nem keresi a szavakat, vi­szik az emlékek, vonzza a jövő, az évek, amelyek ez­után következnek. Tenni jött a nagybetűsbe, az ÉLET-be, ezt. határozot­tan tudja. Ez az igazi módi, mondom én. Legyen valóság, amit megálmodott. Sass Ervin A diploma csak lehetőség, hogy az embert egy idő után el­ismerjék, megszeressék... Márta a nagyszénási utcán Fotó: Veress Erzsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom