Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
1980. december 14., vasárnap x »Hűljed KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az orosházi festők kiállítása Tóth Bálint: Menedékház Ami megnevettet Katona Imre: tAi a különbség? Az amatőr művészeti mozgalom igen fontos szerepet tölt be egész művészeti-köz- művelődési életünkben. Segítése, támogatása felsőszintű határozattal, törvénnyel is biztosított. Gond, kettősség jelentkezik azonban e mozgalom kapcsán a kreatív, az alkotó művészeti ágakban nyomban, amikor az amatőrök létrehozott munkáikat a közönségnek is be akarják mutatni. Minden érdekelt jól ismeri az amatőr művészeti mozgalom fő célkitűzését, mely művészetszeretők, műértők táborának szélesítését helyezi előtérbe. Ezentúl azonban szinte természetesnek kell tartanunk, hogy azok, akik képet, szobrot, rajzot csinálnak, alkotnak, bemutathassák munkáikat, közönség elé lépjenek ugyanúgy, ahogy ezt a táncosok, kórustagok, színjátszók is teszik. A helyzet azonban mégsem azonos, azonos, mert az előbbi esetben leginkább általánosan ismert művek előadásáról, interpretálásáról, utóbbi esetben viszont saját produktumok bemutatásáról van szó. Ez utóbbi vitathatatlanul rejt magában veszélyeket, ezért is állít, olykor többes gátat is kiállításpolitikánk szélesebb publicitásuk elé. Ugyanakkor ezek a gátak olykor — bár elég ritkán — az igazi tehetségek érvényesülését is nehezítik. Az orosházi festők csoportja már túl van ezeken a legelső, kezdeti nehézségeken. Nemcsak a városban, de a megyén túl is ismertek. Ezért is nyerték el a kulturális miniszter Szocialista Kultúráért kitüntetését. A most bemutatkozó festők egy része viszont nem jutott túl az amatőrség egynémely buktatóján. Nagyon tiszteletre méltó, hogy első lépésként, további tevékenységük megalapozásaként becsületesen el akarják sajátítani tanulás útján azt, ami elsajátítható, meg akarják szerezni a mesterségbeli tudást. A gond az, hogy itt-ott nem is igen látunk mást, minthogy hűen, látványhűen ábrázolnak tájat vagy tárgyakat. A művészet tulajdonképpen ott kezdődik, amikor a látott világot az alkotó egyéniségének, gondolatvilágának, vérmérsékletének megfelelően újjá te-, remti, átalakítja, ábrázolás helyett' megjeleníti. Amikor el akar mondani valamit a világról, a természetiről és emberiről, az által a mesterségbeli tudás által és azoknak az eszközöknek a fel- használásával, amelyeket tanulmányai során birtokba vett. Az „annak égi mása” még hiányzik a bemutatott művek egy részéből. Szép táj hűen lefestve még nem jelent esztétikai értéket. Valahol szellemében és kifejezésében tartalmat, mondanivalót kell hordoznia ahhoz, hogy esztétikummá váljon. Meg lehet érteni a kiállítók emberi szempontját, mellyel a csoport minden egyes tagját azonos mennyiségű „egységcsomaggal” szerepeltették. Valószínű, hogy ez a csoport közösségi szellemét, jó emberi kapcsolatát jól szolgálja, a kiállítás színvonalát azonban nem. És ha már a kiállítóknak nem volt erejük, bátorságuk a szelekcióra, a bíráló bizottságának ezt az elemi tisztet, feladatot vállalni kellett volna. Mindezek miatt a kevesebb több lett volna. Az egyes művek miatt is, meg azért is, mert — ez persze más rendezési kérdés —, az egyes munkák az átlag 20 centiméteres közelségben nagyon nehezen tudnak élni. A zsúfoltság még a színvonalas műveknek sem használ. A kiállítók közül nem egy- gyel (Feldmann Tibor, Szlot- ta András, Fekete János) már találkoztunk a megye, illetőleg Dél-Magyarország művészeti életének rangos kollektív rendezvényein (alföldi tárlat, dél-alföldi tárlat) is. Így mindenekelőtt Feldmann Tibor summázó nagyvonalúsággal összefogott, lendületes műveinek erejét kell kiemelnünk. (Talajvíz, Templomkapu haranglábbal). A köny- nyedség és a jól megfogott térélmény jelentik a Tél a Mátrában című munkája értékét. Fekete János tőmondatos egyszerűséggel, határozott vonalakkal, komoly színekkel eljutott a sorsot, életet tolmácsoló jelképiség szintjére. (Kerítés fehér fallal, Nyitott kapu). Már-már sikerrel vállalkozott a bonyolultabb festői tartalom tolmácsolására is (Az idő múlása). Akvarelljei határozott forma- és vonalrendjük mellett is frissek, elevenek. Szlotta András tusrajzai biztonságos mesterségbeli tudásról és fejlett rajzkultúráról tesznek bizonyságot. Művein érezzük az alkotói alázat értékteremtő hatását. Tárgyiasság és bensőségesség ötvöződnek — szerencsésen munkáiban. (Károli Gáspár szobra, Korhadó csónak, A városba költözött háza). Külön meglepetést, és tegyük hozzá, kellemes meglepetést jelentettek Tóth Bálint munkái, nemcsak a műfaji változatosság miatt, hanem a műfaj'lényegére ráérző megoldás különbözőségében is. Illusztrációi szellemet hordoznak, melyben mágikus varázs és valóság keverednek. A Téli táj puha finomsága, árnyalati gazdagsága, a Virágtanulmány szellemessége és Menedékházának kom- pozíciós rendje egyaránt figyelmet érdemelnek. Horváth János legsikeresebb munkái szintén a szű- kebb hazához, a tájhoz és az emberi tevékenység egyéb színhelyéhez kötődnek. Ezekben tömören fogalmaz, és atmoszférateremtő ereje is érvényesül (Békési öregház, Békési udvarvég). Portréérzékenységével Borettás önarcképében találkozunk. F. Varga Máriát a táj hullámzó vonal- és térritmikája, valamint a nagy zöld felületekbe ágyazott melegebb foltok színélménye foglalkoztatja (Lankák, Tereske dombjai). Hegyesi Tibor munkái közül a Tereskei templom kompo- zíciós rendje, kissé esetlen architektúrás formai megol- dottsága mutat önálló, egyéni vénát. Sajnálatos, hogy a Gyümölcsök kancsóval tárgyainak érdekes, festői világa nincs összhangban a terítő megoldatlanságával, öze István Utcarészletében a fény- árnyék festői problémája, és Tiszaparton című rajzának tiszta vonalvezetése érdemelnek említést. Molnár Istvánná pasztelljei túlnyomóan művésztelepi és útiélményekhez kötődnek (Tokaji utcarészlet I—II., Tihanyi utca). Az orosházi festők csoportjának eddigi eredményei kötelességgé tették a kiállítás általános képének őszinte értékelését. Reméljük, hogy legközelebbi jelentkezésükben a kvalitás szerinti válogatás ki fogja küszöbölni mostani tárlatuk egyenetlenségét. A vicc, pláne ha jó, életünk kedvelt színfoltja. Még akkor is jókedvre derít, ha éppen nem mosolygós hangulatban vagyunk. Igaz, hogy gyorsan elfelejtjük, s csak pillanatnyi a hatása, ám akkor is betölti feladatát. De mi is a feladata valójá- van, csak a szórakoztatás, s az, hogy egy-két jó viccmesélő előadói képességét csillogtassa ? Miért születnek, múlnak el, vagy térnek visz- sza bizonyos típusai, és egyáltalán, hova lehet sorolni műfajilag stb.? Ezekre és még többre keresi a választ Katona Imre 3000 viccre alapozott tanulmánya. Elsősorban közéletiekre. Mert. „A közéleti vicc torzító tükör; társadalmi életünk kiragadott részleteit villantja föl, s ezeket sem fényképszerű hűséggel, hanem ferde szögből felnagyítva. Mivel mindenáron nevettetni akar, a vélt vagy valóságos hibákat gátlástalan szókimondással leplezi le. Neveletlensége sokakat zavar, de megismerve, olyannak fogadjuk el, amilyen.” Furcsa, de élvezetes olvasmány a viccről írt komoly könyv, a sokféle vizsgálódás, amely egészen a történelmi alapokig nyúlik vissza, és közvetlen ősnek az adomát tartja, és fő célként a nevettetést jelöli meg. Amire persze az életben számtalan sarkított helyzet kínálkozik minden népnél. Mégis vannak olyanok, akiknél jóval több terem, mint másoknál. De mégsem igazi népi műfaj, bár szájról szájra terjed, hanem főleg városi. A hatása természetesen nem mindenkire egyforma, ez a helyzetismerettől és a humorérzéktől is függ. Rengeteg vicc nemzetközi, megtalálható a közeli és távolabbi országokban is. Aztán vannak alapviccek, amelyek formálódnak, bővülnek, újulnak, tökéletesednek. Az író a három évtized alatt gyűjtött vicceit még további szempontok szerint csoportosította, így visszatérésüket is nézte. Egyben a terjedési sebességet is, és ezáltal kialakult a napi, heti, havi és éves viccforgalom, majd az ezeken belüli hullámzás. Meglepően sok keletkezett 1955—56—57-ben, aztán az új gazdasági mechanizmus előtti és utáni években, és újabban 1975- től. Ez nyilván nem véletlen, de úgy látszik más sem, mert a havonta hallott viccek száma is nagyon eltérő, sőt, a hét minden napjára sem egyformán esik. Július, augusztus és a december vicctermése és terjedése jóval kisebb, mint a többi hónapé, s a hét napjai közül a csúcs — kimagaslóan — a szombatra esik. Ez utóbbiból azt a következtetést vonja le a szerző, hogy a közéleti viccek nem a családban hangzanak el, hanem baráti körben, s ilyen összejövetelekre főleg szombaton kerül sor. A kül- és belpolitikai arány az utóbbi felé tolódik el, de így is magas az előbbiek száma. A belpolitikai témákból a termelés, a munkamorál, a fogyasztás viszi a pálmát; a kulturális életre eső vicc a legkevesebb. Talán azért, mert a gyűjtés két évvel ezelőtt lezárult? Vagy — bizakodjunk — mert ezen a területen nincs annyi probléma, mint másutt? ... Takács Tibor: Szentendrei szonettek í. Füst száll a völgyből. Égetik a lekaszált s megszáradt szénát. A völgyben szétteregetik a nyár füstízű maradékát. Szeptemberi, szelíd sugár ver a völgy fuldoklik és köhög, mennyi Káin és mennyi Abel a domb és a tető között. Én is tüzet gyújtok a kertben, összehordom, mit égetek: kudarcot s elviselhetetlen fojtogató emlékeket. És a szomszédok nem is tudják mi űzi, hajtja füstöm útját. 2. Lehajolok mind csepp kőért, mert nagyon köves a telek, véremben van már, a jövőért, hogy legyen sima majd a gyep, hajolok százszor is, ezerszer, de csak jókedvből, csak azért, hogy köveim marékszám szedjem magamnak így fizetve bért, hajolok, de csak itt, a telken, és soha úgy, hogy derekam ott hajoljon, hol lehetetlen, így becsülve mindig magam, hogy sok kövem ne lásson holmi hatalmasság előtt hajolni! 3. Karácsonyfánk volt három éve, Kihoztuk: éljen itt tovább, gondoljon fenyvesek ködére, lásson napot és éjszakát, és tanuljon meg kapaszkodni szentendrei kövek között, ágakat, friss ágakat hozni, így. lett őrünk a ház előtt. Olyan most akárcsak egy kényes zöldszoknyás lány a teraszon, magányosan vajon mit érez, hisz ősi fenyvessel rokon, lehet, álmában visszavágyik a Bükkig és a Hargitáig! Vass Márta Győri László: A kecskére ki emlékezik ? Ki emlékszik a kecskére közülünk? A tetőre körmöl, kapaszkodik, és el akarja érni. De mit? A sziklákat akarta elérni? De miféle sziklákat akart elérni az a kecske félúton az égbe? A kecske nevére ki emlékezik? Arra, amelyiknek szarva volt, s rángatta a láncot a nyakában? A kecsketejre ma ki emlékezik? A kecsketej íze nevetséges íz, és nevetséges volt az a kecske is. Léte tréfáira ki emlékezik? Dömötör János Hegyesi Tibor: Tereskei templom
