Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-16 / 269. szám

1980. november 16., vasárnap

o

Kőváry £. Péter:

Hiszen ez a mi Helbánk!

— Jó napot!

Erre felriadt.

— Kévánok — mondta, és ujjával a kalapjához bökött, azután nagyot * rántott a gyeplőn. A ló meg sem mozdult. Legalább tíz perce állt már a frissen kátrányozott kerítés előtt. Háta mögött szénával rakott szekér. Fe- legyi ennek a tetején szen- dergett, míg rá nem köszöntek.

Lekászálódott. Megállt , a kocsi mellett. Az ülésdeszka alól bizonytalan színű pokrócot húzott elő, és az állat hátára vetette. Amikor ezzel is megvolt, orrát a keze- fejéhez törölte. A karimája- veszett kalapot föltolta a homlokáról, csak akkor nézett a legénykére.

— Alye hát! Cső hát? No- hát.

A fiúcska az üres kosarat mutatta.

— Tojásért jöttem.

Az öreg megvakarta a fe- jebúbját a tökfödő alatt.

— Hát a nyanya?

— Nem jön. Hiába verem a kilincset.

Felegyi hosszan keresgélte a zsebeiben a kulcsot.

Beletelt fél órába, mire a ló a jászol elé került. Az öreg akkor ölre fogott egy csomó szénát, vitte az istállóba. Az ajtónál beleütközött a gyerekbe.

— Alye hát, te még itt vagy?

Orrát törölve jött ki.

— No Várj, megyek megnézek, mennyit tojták. Addig adjál ezt oda a kacsáknak!

Üres maradt az udvar. Azután megérkezett az öregasszony. Fekete kendőben, fekete ruhában.

— Ez már megint nyitva hagyta a kaput!

A konyhába menet kieresztette a hangját.

— Gye szí? Hol vagy, te?

Amíg vetkőzött, a halotti

éneket dúdolta.

— Hé, maradt még kinn széna?

Nem felelt senki. Az öregasszony agyonfoltozott kötényt akasztott le az ablak melletti szegről. Kilépett az udvarra.

— Szép temetés vót. Hallod?!

Befordult az istállóba, de föl is kiáltott.

— Gyúró! Gyúró! Hibaj! Gyere gyorsan! •

Felegyi már ott is volt. Lába a küszöbre ragadt. A ló térdre bukva, a falhoz dőlve feküdt, a feje jászolba lógott.

— Te meg mit keresel itt?

A fiú megszeppenve nézett

az öregasszonyra. Az kiszedte a férfi kezéből a kosárkát.

. — Eriggy fiam, ez nem neked való.

— De mi lesz vele?

Felegyi megpróbálta megemelni az öreg jószágot. Harmadszorra sikerült. Az öregasszony indult vissza a konyhába.

— Na, menj már!

A gyerek még hallotta az utcán szaladtában, amint az asszony azt mondja:

— Most már tényleg el kell adni.

Reggel a sarkon várta az öreget, aki már messziről intett. A fiú páros lábbal ugrált.

— Elvisz, Felegyi bácsi? Anyu elengedett.

Az öreg nem szólt, csak bólintott.

A vásártér megtelt nyi- hogással, röfögéssel, bőgőssel, és bégetéssel.

A mázsaháznál cédulát váltottak, és beálltak Helbá- val a sorba. Az öreg Fele- gyit sokan köszöntötték. Rudi délfelé ért hozzájuk.

— No, nézd csak, a Helba! A jó öreg Helba. Mi van vele? Csak nem a végit járja?

Felegyi kiegyenesedett.

— Te nem tudói, hogy mit beszélsz.

Rudi vigyorgott hatalmas bajusza alatt.

— Ezret adok érte, és ne is beszéljünk róla többet.

Felegyi elvörösödött. Felültette a gyereket a ló hátára, gyengéden megpaskol- ta az állat tomporát, majd maga is megindult utánuk nehéz lépteivel.

Este együtt csutakolták Helbát. A gyerekért az anyja jött át.

— Jó helyen van itt. Nem kell félteni.

Előkerült az öregasszony is.

— Hallottál valamit az uradról ?

Az asszony összeharapta a száját, tagadólag rázta a fejét.

— Hát az a rendér? nem unja még, hogy mindennap ide eszi a pusztulat?

Az asszony kézen fogta a kisfiút. Felegyi megsimogatta a gyerek fejét.

— Holnap is szerencsét próbálunk.

Az öregasszony a kapuig kísérte őket.

— Látod, nem kellett volna Pesten keresned férjet.

A fiú anyja néma maradt. Az öregasszony még utánuk szólt.

— Ez a világ se tart örökké. Ha kell valami, hát szólj nyugodtan.

Másnap megintcsak Rudi állt meg mellettük.

— Legyen másfél.

Helba ezen az estén is otthon kapott abrakot. A vásár negyedik napján Rudi megdühödött.

— Kettőt adok érte, de nem tudom, miért teszem? Lehet, hogy elment az eszem.

Este ott volt Felegyiéknél. Az öregasszonnyal tárgyalt, aki majd megpukkadt.

— Micsoda mafla pofa. Megvárná, hogy itt nyúljon ki nekünk, Vigyél Rudi azt a lovat, és számold ide az asztalra a pénzt.

Felegyi a vacsoránál nem nyúlt az ételhez. Két napig szótlanul jött, ment. Harmadnap reggel a felesége rászólt :

— Na öltözzél, Gyulán ma vásár van.

Felegyi arca földerült. Fehér inget vett, belelépett a jobbik csizmájába. A szomszéd háznál egyszerre álltak meg, bekopogtak. A kisfiú lélekszakadva futott eléjük. El is vágódott. Felegyi emelte föl.

— Alye hát! Cső hát? No- hát.

A várost átszelő kisvasút- tal tették meg az utat az állomásig. Tíz óra felé értek Gyulára. Ahogy a vásártérhez közeledtek, Felegyi egyre sűrűbben törölgette az orrát. De megfelelő lovat se- hogysem talált. Az öregasz- szony a huszadik kancánál elunta a mustrát.

— Te vizeráljad őket! Én átmegyek a piacra. Nézek dinnyét savanyítani. Viszek a gyereket is.

Alig mentek el, valaki hátba vágta Felegyit.

— No, nézd csak, pán Felegyi! Zsies? Te élsz? Ako szí más koma?

— Szervusz, Ondris!

Egymás nyakába borultak,

úgy vonultak a közeli kocsmába. Ahogy a poharak ürültek, úgy telt bennük az öröm. Csapkodták egymás vállát.

— Nahát komám! Voro- nyezs óta nem láttalak. Azt hittem, örökre földhöz lapított az az akna.

Felegyi mosolygott. A feje búbját vakarta. Aztán elakadt a társalgás. Katonatársa kezdte újra.

— Beléptél már?

— Én ugyan nem! Most is lovat jöttem venni magamnak.

— El kelletett adni az öreg Helbát.

Komája a vállára csapott megint.

— A fronton is többet emlegetted, mint a nyanya Dorkát.

Felegyi vigyorgott.

— Kevesebbet nyelvelt velem, mint a nyanya, az már biztos.

Elkomorult.

— Amióta a fiúnkat elvitte a spanyol...

Ittak.

— Hanem komám, Felegyi. Ismered te ezt a Rudit?

Felegyi bólogatott.

— Hallottad, hogy lebukott Csabán?

Felegyi tágra nyílt szemekkel nézett maga elé.

— Tudod mit csinált? Potom pénzen felvásárolta a kivénhedt gebéket, vásár előtti napon meg jól elverte bottal a fejüket, hogy csak úgy kapkodták fölfelé, ha közelített valaki feléjük. Olyan délcegek lettek, mint egy táltos paripa, A seggükbe meg nádszálon erőspaprikát fújt, amitől hányta is a farát mind. Minden gebe megtüzesedett ettől a kezeléstől. Ügy adta el. Hehehe. Jó, mi?

Felegyi egyhajtásra itta ki a teli poharat. Társa követte példáját.

— Ügy, hogy ő már nem is meri a vásárra vinni a dögöket. Állítólag kupeceket fogadott föl.

Felegyinek alig láthatóan remegni kezdett az álla. Cimborája rákacsintott.

— De ne csak a lovakról beszéljünk, koma! Azt mondd meg, alá tudsz-e még gyújtani az öreg kemencének né- hanap?

Felegyi fölállt.

— Mennem kell, komám, ne haragudj.

Fölállt a másik is.

— Várj, majd én segítek neked választani.

Körbebotladozták a vásárt. Végül megálltak- egy fához kötött ló mellett, amely egyre csak az istrángot rángatta. Nagyokat nyerített és megállás nélkül dobálta hátsó lábait.

— Mit szólsz ehhez?

Felegyi hümmögött. Sokáig

kerülgette a nyughatatlan jószágot. A kupec ott járt a nyomóban, és duruzsolt.

— Térdig járhatja a lábát, ilyet úgy se talál.

A tizedik kör után Felegyi ki bökte:

— Mennyi?

A kupec a ló nyakára suhintott pálcájával.

— Ingyen adom, mert magának jó szeme van a lovakhoz. Legyen négyezer.

Felegyi fölszisszent. A ku-> pec megragadta a vállát.

— El ne menjen a szerencséje mellett. Odaadom három és félért. Itt a kezem.

Felegyi belecsapott, aztán a komájára nézett.

— No, de most hogy megyünk haza?

— Ne törd a fejed, koma! Én is Csabára tartok, befogjuk az enyém mellé. De előbb igyuk meg az áldomást!

A hídnál fölvették az öregasszonyt, meg a gyereket. A fiú tapsolt örömében. Az öregasszony a lábát fájlalta. A dinnyével telt zsákot a saroglyába vetették. Elindultak.

Az utat szegélyező eperfákról sápadt levelek hulltak. Félúton jártak már, mire a kocsi gazdája megszólalt, a gyerek kezébe nyomva a díszes ustort.

— Rokon gyerek?

Az öregasszony fölmordult.

— Szomszéd.

Hallgattak megint. Felegyi szólalt meg végül.

— Négyen jöttek érte.

Kétszer-háromszor körbeforgatta a fejét, aztán suttogva folytatta.

— Az istállóban voltam épp. Sírást hallottam. Felkapaszkodtam a jászolba, a kisablakhoz.

A kocsis az utat bámulta. Felegyi keze fejével az orrát nyomkodta.

— Négyen voltak. Kettő a kapunál állt meg, kettő meg bement érte. Ügy vitték el. Bizony komám, összekoccantak a fogaim. Még Helba is remegett.

A kocsis most fölfigyelt.

— Miről beszélsz koma?

Felegyi ránézett.

— Ej, hát nem érted? Elvitték! A gyerek meg nálunk szokott lenni néha.

A kocsis visszafogta a lovakat.

— Nekem ezen a dűlőn le kell mennem.

Felegyi kászálódott le utolsónak.

— Nem baj, már úgy se vagyunk messze.

Kifogták lovukat a szekérből.

— No, z bohon! Isten veletek.

A kocsis mást nem mondott, pattintott kettőt a díszes ostorral, és elviharzott. Felegyi hátára vette a diny- nyés zsákot.

— De, hol a ló?

Fölkapta a fejét. Az állat

éppen akkor fordult be az utcájukba. A gyerek köny- nyed ügetésben követte. Felegyi kiugrott a dinnyék alól.

— Hova rohansz?

Az öregasszony értetlenül nézett utána.

— És a dinnye? Te tök- kelütött!

Felegyi nem hallotta. Vitte a lendület, de hamar kifulladt. A ló a gyerekkel már a szuroktól feketéllő kerítés előtt állt. Az állat két első lába éppen megroggyant térdben, úgy bukott orra. Felegyi látta, hogy a gyerek átöleli a szegény pára nyakát. Az öreg a fejéhez kapott.

— Alye, ta je nasa Helba t

Kalapját hirtelen a magasba dobta.

— Hiszen ez a mi Helbánk! Előbb nevetni, aztán futni kezdett. Ám, mire a kerítéshez ért, a ló már az oldalán feküdt, csak az orra meredt az égnek. A fiúcska sápadt arccal hátrált. Anyja jött érte nevető szemmel.

— Itthon van édesapád!

Felegyi kalapját gyűrögetve toporgott a tetem mellett. A gyerek kitépte kezét anyja kezéből, és az öreghez szaladt. Átölelte. Felegyi megsimogatta göndör, szőke haját, s amint a fiatalasszony lefejtette róla a fiút, csak annyit mondott:

— Alye hát! Cső hát? No- hát.

Aztán nem szólt többet. Állt, kezében a kalappal.

Madár János:

Forradalom

Világgá indulj már te velem.

Arcunkhoz szóljon a szerelem.

A tűzpiros Naphoz tenyerünk.

Terített asztalhoz kenyerünk.

Igor Valiulin: Éjjeli halászat

Kner Imre forradalmár baráti köre

Irodalmunk sokoldalúan beszámolt már Kner Imre könyvművészetéről, viszont keveset tudunk az emberről, különösen politikai felfogásáról és magatartásáról. Az utóbbi években azonban érdekes adatok kerültek nyilvánosságra Kner Imre kapcsolatairól, melyek a tízes években a magyar filozófia és művészet leghaladóbb csoportjához, a Vasárnapi Kör tagjaihoz fűzték.

Balázs Béla író, esztéta nagy könyvtárral, értékes bútorokkal berendezett budai lakásában találkoztak, és hajnalokig beszélgettek, vitatkoztak századunk tízes éveiben Lukács György vezetésével a korszak leghaladóbb fiatal filozófusai, írói, művészei: Fogarasi Béla,

Mannheim Károly, Hauser Arnold, Tolnay Károly, Fü- lep Lajos, Lesznai Anna, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Társaságuk Vasárnapi Kör néven vált közismertté. Belőlük alakult a Szellemi Tudományok Szabad Iskolája, melynek munkájában a Huszadik Század haladó társadalomtudományi folyóirat írói is közreműködték. A Vasárnapi Kör tagjainak többsége szerepet vállalt 1918— 1919-ben a két forradalomban, legtöbben a Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosság kötelékében dolgoztak, mások a budapesti egyetemen adtak elő.

Kner Imre, aki 1907-től már a gyomai nyomda technikai és művészeti irányítója, majd 1916-tól a nyomda tényleges vezetője volt, ugyanez évben került közelebbi kapcsolatba Balázs Bélával, akinek szellemi fejlő-, dése romantikus és ellentmondásos volt, a nagyváradi Holnap antológiától, majd a Nyugattól különös fordulatokkal jutott el a Vasárnapi Körön át a szocialista forradalomig.

Balázs Béla 1916. június 26-án járt először naplója bejegyzése szerint Knerék- nél, Gyomán. Az öreg nyomdászt, Kner Izidort a magyar paraszt-zsidó-dzsentri különös keverékének írja le, aki legbüszkébb arra volt, hogy munkatársa lehetett a korabeli élclapnak, a Borsszem Jankónak. Balázs Béla szerint az öreg Kner tele volt anekdotákkal, táblabíró humorral, akit azonban mesterember komolysága mellett sivár korlátoltság is jellemzett. Annál inkább megnyerte a haladó író tetszését a széles látókörű, európai ízlésű, Lipcsében tanult Kner Imre. A viszony közöttük komoly barátsággá mélyült.

Ettől kezdve Balázs Béla művei a gyomai Kner-nyom- da kiadásában jelentek meg. Így jelent meg 1916-ban Tristán hajóján, versek; 1917-ben a Hét mese, valamint a Halálos fiatalság, dráma; 1918-ban A vándor énekel, versek, Kalandok és figurák, novellák, Doktor Szélpál Margit, tragédia, valamint a Misztériumok, három egyfelvonásos; 1919-ben A fekete korsó, Új játékok.

Ugyancsak Kner-kiadásban jelent meg a Vasárnapi Kör másik tagja: Lesznai Anna

Edénkért című kötete, 1919- ben. E verseskötetről egyik kritikusa a következőket írta: „A könyv kiállítása olyan előkelő és ízléses, amilyen szépen könyvet nálunk eddig csak a gyomai Knerrnyomda állított ki.”

Ugyancsak a Kner-nyom- da adta ki a Vasárnapi Kör vezetőjének, Lukács Györgynek összegyűjtött tanulmányait 19.18-ban Balázs Béláról — Balázs Béla és akiknek nerti kell címen.

1916-tól kezdve 1919-ig Balázs Béla hívására Kner Imre gyakran eljárt a Vasárnapi Kör találkozóira. A

Kör szellemi kisugárzása folytán a Tanácsköztársaság alatt megindult kultúrmoz- galom magával ragadta Kner Imrét is. így jelent meg 1919. július 30-án a nyomdászok lapjában, a Corvinában Kner Imre cikke Kommunista könyvkultúra címen, amelyből érdemes a következőket idéznünk:

„A tömegeladási lehetőségek kedvéért süllyedt folyton a könyvek tartalmi színvonala, s a profit kedvéért züllött le a könyv értéktelen tömegcikké. ... A kommunista könyvtermelés egyre inkább kikapcsolja majd a gazdasági szempontokat. ... A szellemi termelés gazdasági felszabadulása a szépirodalomban az új és új gondolatok szabad kifejeződési lehetőségein keresztül a forradalom folytonossá tételét fogja eredményezni. ... A könyvkiadási tevékenység feladata lesz a kommunista társadalomban, hogy a művészet és irodalom termékeit tartalmukhoz méltó formában juttassa el mindenkihez, s a kultúra igazi terjesztőjévé, a forradalom szolgálójává legyen.”

Olyan gondolatok ezek, melyeknek máig ható érvényük van.

Balázs Béla naplójából szereztünk tudomást arról, hogy Kner Imre az ellenforradalmi rendszer megtorlásától való félelmét legyőzve, 1921. július 12-én Bécsben felkereste az emigrációban élő forradalmár barátait.

Érzelmei későbbi változatlanságát bizonyítja kiadott levelezéseiben olvasható, az 1923. január 10-én Szabó Lőrinc költőhöz intézett levele is, amelyből a következő sorokat érdemes idézni: „Én

ma is igazán Balázs Bélával és Lesznai Annával érzem szolidárisnak magamat.”

Marik Dénes