Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
1980. november 2., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az orosháziak műtermében Együtt a műteremben, készül az új kiállítás Fotó: F. V. M. Nem arra gondoltam, hogy valamiféle történelmi visz- szapillantást tegyek az orosházi festők ügyében. Pedig csábít a lehetőség, és egészen nem is térhetek ki előle, mert hogy honnan hová jutottak, miért kapták meg tizenöt évi közös együttmun- kálkodás után a Szocialista Kultúráért kitüntetést, annak mégis sora van. És annak is, hogy (csak így írható): „egeket vívó lelkesedésük” mire vitte? Mire vitte az első kiállítás után még sokszor visszatérő fogadalom, vállalkozás: „Képeket akartunk festeni! Elkezdtünk , valamit, amiről meggyőződtünk, hogy városunk kulturális életéhez tartozik, önképzés adta energiánkat az első kiállításhoz, és elhatározásunkat évenkénti jelentkezésünkhöz. A művészet hite alakította létünket, határozza meg jelenünket és formálja jövőnket. Képeket akarunk festeni!” Összegyűjtötték meghívóikat, katalógusaikat, szerepléseik és munkásságuk más bizonyítékait: cikkeket, leveleket. Előttem az album, amely ezeket őrzi. 1965-ből az első képes riport, a régi kultúrház padlásszobájában fölütött „műteremből”, aztán reprodukciók sora a Köröstájból és más lapokból, beszélgetések, vallomások. Az egyiknek ez is a címe: „Vallomások a szépet keresőkről”. Fülöp Béla írta Feldmann Tiborról, a csoport vezetőjéről, lapunk hasábjain, 1971-ben. „Megérteni vágyunk az embert" mondja ebben, és kilenc év után, a kezdetek óta eltelt 15 év után olyan kézenfekvő a kérdés: „És mennyire ismertétek meg? És mit adtatok az embereknek?” A Petőfi Művelődési Központ emeleti műtermében — szó ami szó, ezt is kinőtték — sokan vagyunk. Többen, mint 1965-ben, amikor az alapítók közül négyen: Feld- mann, Fekete János, Horváth János és Dénes Sándor rögtönöztek a vendégnek tárlatot, és olvasták föl a már ideírt sorokat: ,. Képeket akarunk festeni...” Aztán voltak, akik megmaradtak, voltak akik elköltöztek a városból, voltak akik visszaérkeztek, és kialakult az éveken át együtt alkotó négyes: Feldmann, Horváth, Fekete és Szlotta András. — „Fiatal orosházi festők”, ez volt a nevünk. Mert akkor sokkal fiatalabbak voltunk. Nem szántuk ezt generációs megjelölésnek, inkább annak, hogy frissek, tennivágyóak vagyunk. Igen, az a pár mondat, azt nagyon jól sikerült megfogalmaznunk, ma is" bennünk él, másfél évtized után. És, hogy a dolgok közepébe vágjunk, Feldmann Tibor bemutatja a többieket, a csoport új tagjait: F. Varga Máriát, M. Gulácsy Ilonát, Tóth Bálintot, öze Istvánt és Hegyesi Tibort. Két éve vannak együtt, F. Varga Mária még korábban érkezett körükbe, de a többiek sem itt kezdték, szakkörbe jártak, szakgimnáziumba, ki így, ki úgy, évek óta keresi önmaga kifejezését a képzőművészet által. Amatőrök, és azt hiszem, nagyszerű amatőrök. Ezt most nem is képeik minősítésére szánom, kivívták már a megfelelő rangot; hanem életükre, életformájukra, á barátság igényére, mely összetartja, vagy inkább: összehozta őket. — A 15. tárlat után, 1976ban, éreztük, tennünk kell valamit. Hogy elégedetlenek vagyunk azzal, ahogyan dolgozunk, élünk; hogy tovább kell lépnünk. Akkor határoztuk el, hogy egy éven át mindenki bemutatja: hol tart. Ekkor kezdődött egyéni kiállításaink sora itt a művelődési házban. Jó alkalmak voltak arra, hogy önmagunkkal szembenézzünk. Szlotta mondja mindezeket, és Horváth folytatja: — Voltak, akik kissé görbe szemmel néztek ránk: mi az, hogy „fiatal” orosházi festők? Harminc körül? Harmincon túl? Mások pedig azt mondták: nincsenek újak? Elhatároztuk, hogy ki- bővítjük a kört. Rengeteget beszéltünk erről. De kikkel és hogyan? Mert a közösséget, ami kialakult, azt csak erősíteni szabad, nem pedig szétzilálni. Ica, Bálint, Pista és Hegyesi Tibor akkoriban kezdtek benézni hozzánk, tanácsot kérni, beszélgetni. Hetvenhét őszén, egy nagy, közös megbeszélésen, amit a gazdánk, a művelődési központ igazgatója, Feldmann József hívott össze, elhatároztuk, hogy együtt leszünk ezután. Orosházi festők. Nem „fiatal”, sem „öreg”, csak festők. Ki ahol tart, olyan színvonalon. Visszakanyarodunk a kérdésre: „És mennyire ismertétek meg az embert, mit adtatok az embereknek?” A válasz joga az alapítókat illeti. Talán egy teljes órát beszélgetünk erről. Jönnek a szavak, vallomásosak, őszinték. Kétkedők és elégedettek, elgondolkozók és felcsattanók. összegezni valahogy így lehetne: „Megérteni vágytunk és vágyunk az embert. Megkeresni, feltárni a lelke legmélyét. Töprengései titkait. Örömét, szenvedését. Kérdéseit. Roppant súlyú kérdések ezek életről, elmúlásról, munkáról, szülőföldről. Szeretünk itt élni, dolgozni, és ezt a szeretetet átadni azoknak, akik képeink elé állnak”. Nem ígértem történelmi összefoglalót, de nem hagyhatom ki a négy alapító másfél évtizedéből azt, hogy kiállításokon valósággal bejárták az országot. Budapesti, békéscsabai, soproni, hevesi, salgótarjáni klubokban, kiállítótermekben olvashatták a nevüket képeik alatt; otthon pedig szocialista brigádok tagjaival, a környező községek lakóival is sokszor találkoztak. Ez a kialakult kapcsolatrendszer példa lehetne! És ahogyan beszélnek erről... Később, amint egyre kötetlenebbé, egyre emlékidé- zőbbé válik új találkozásunk, többen azt a figyelmet említik, ahogy a város vezetői a kezdetektől számon tartják őket; az anyagi segítséget, mert forint nélkül nem megy a művészet sem... 1973-ból az első nyári művésztelepet, Zebegényt, ami fejenként ezer forintba került. „Nagy pénz volt, tudtuk, adni kell érte.” Adtak érte: akkor ősszel zsűrizte először a társaság képeit a Népművelési Intézet. „Éjjelnappal dolgoztunk — említi valaki a négy közül. — Az, hogy az intézet számon tart bennünket, hogy meghívásokat kaptunk kiállításokra, újabb művésztelepekre, roppant energiát adott.” Fellapozzuk az orosházi Juhász Balázs gyűjtőklub 1975-ös „Közleményeit”. Koszorús Oszkár ír az orosházi festőkről. „Ügy érezzük, hogy az elmúlt száz év orosházi képzőművészeti életében folyamatosság van. Az Orosházán születő, élő, dolgozó képzőművész nemzedék mindig tudott meríteni itteni elődei példájából... Csak röviden e jeles vonulat főbb nevei: Os- kó Lajos, Turmayer Sándor, Falus Elek, Boldizsár István, Pap Gyula, Csáki-Maronyák József, R. Molnár Lajos, Raj. ki József, Kohán György, Kerti Károly, Bazsali Ferenc, Gyúró István, Fülöp Erzsébet.” E névsorba feljutni, ott sikerrel megmaradni igazi vágyuk. Emlékezzünk csak: „Képeket akarunk festeni!” Idén nyáron a Nógrád megyei Bánkon, Zebegényben és a borsodi Gönczön táboroztak, képezték tovább magukat, neves festőkkel találkoztak. Özön képpel, vázlattal jöttek haza, és 279 új képpel álltak a Népművelési Intézet zsűrije elé. Elfogadtak 233-at, és ebből kilencvenet mutatnak be november 23-án a város közönségének. Együtt, az új, a kibővített csoport. — Űj szakasz kezdődik az életünkben. Azt szeretnénk, és nagyon akarjuk, hogy az elmúltnál is szebb, izgalmasabb, gyönyörűbb szakasz legyen. Tudjuk, mit akarunk. Közösséget, baráti összetartozást. Műhelyt teremteni, ahogy eddig is műhely volt a műtermünk. És szeretnénk egy kicsit több támogatást a várostól. Raktárát, műtermet; itt már alig dolgozunk. Csak külön-külön, esténként, beosztva egymás között. A lendület, az akarat a régi. Az újak is ezt vállalták. A műteremben neoncsövek ontják a fényt. A novemberi tárlat anyagát rendezik, válogatnak. Eltöltve körükben még egy darab időt, azt hiszem, megéreztem a titkukat, azt, hogy mit ér az a Szocialista Kultúráért kitüntetés? Nagyon sokat, mert ez a csoport igazán közösség. Tessék ezt a szót most a legtisztábban, legfényesebben érteni; idilire, rózsaszínű barátságra azonban senki se gondoljon. Műhely bővül-formálódik Orosházán. Művészi műhely, az orosházi vonulatnak egyre jelentősebb folytatása. Meddig vezet? Messze visz-e? Az is elválik egyszer. Sass Ervin Új Aurora füzetek Szűcs Sándor: Tudományos A Sárrét néprajztudósának eredeti, kézírásos könyvét magam is kézbe vehettem, gyönyörködhettem színes rajzaiban, olvashattam ma- gávalragadó történeteit, melyet — miként a kis füzet cím utáni oldalán Szűcs Sándor keze írásával közük — nem szánt a nyilvánosságnak. Csak „emlékezet okáért írtam a családom tagjai, barátaim és a magam számára”. Most, lapozgatva és végigolvasva az Új Aurora füzetek sorában, 500 számozott példányban, a Kner Nyomda gyomai üzemében megjelentetett „Tudományos disputát”, megint éreztem jó ízeit Szűcs Sándor írásának. Nyolc írás sorjázik a „Tudományos disputa” ötvennégy oldalán, a szerkesztő, Filadelfi Mihály értő válogatásában. A címadó, a legelső, a gyermekkor cseresznyéskertjébe visz, az emlékélesztő régi, réz négykrajcá- ros nyomában. A csősz és a harmadik elemista gyerek barátságosan évődő párbeszéde a méter születéséről, arról, hogy gömbölyű-e a Föld vagy lapos, hogy „minden rossz puskának van valami kifogása”. A második, a szerző színes rajzával díszített írás „A kígyó meg Somogyi Feri”, szintén az iskoláskort hozza vissza kis olvasásnyi időre. A harmadik történet, a „Hatvani sírkövénél” még jobban elmélyíti az olvasóban, hogy kivételes mesélődisputa kedvű, a világról sokat tudó ember írta azokat. Az ördöngös, „ördöggel cimboráié” Hatvani professzorról különös történetek keringtek még a századelő Debrecenében is, ahol Szűcs Sándor diákoskodott, és elment a híres kollégiumba, megnézni azt a becses kincset, a professzor porló sírkövét. A visszaemlékezés még arra is jó, hogy elmondja a régi mesét: Két öreg varjú beszélget a kollégium tetején egy bőrfedelű könyvről, melyet a padlás gerendájához kötöznek mágikus erők. Hogy aztán Hatvani megszerzi azt, és vele a hatalmat három ördög felett, az csak természetes... Így suhan velünk Szűcs Sándor ezerszínű képzelete, a megélt és hallott történetek szépsége végig a kis könyvön át. „A Kar utcai remetéről”, Oláh Gáborról egyetlen látogatás és sokszori, ismeretlen találkozás nyomán rajzolt portré — mestermű. Az öregedő költő- tanár házg, szobái: mintha most is ott lennének a Kar utcában, és az író szomorúsága, hogy nem látta .többé, mert „vonakodtam vállalni többször az elhagyatottság- nak azt a látványát, amely ott egyszer már úgy elkeserített”. Arany János verseiben keresi a sárréti tájat a köte- tecske ötödik írásában, bizonyítva, hogy Arany költészete a sárréti nép sok történelmi hagyományát őrzi. Mire „A Sárrét költője” következik, azt sajnáljuk, hogy lassan már végére is érünk az olvasnivalónak. Pedig a sárréti Nagy Imre, aki 1942-ben távozott el a szegénység világából, fogva tartja az olvasót. Életének pár felvillanása ez itt, az avatott toll azonban ennyiből is felmutatja emberiköltői arcát, zárva egyik csodaszép versével: „Elmondok mindent, ami fáj. / Felírom, hogy el ne felejtsem, / a kútágasra, a hodályfalra, / hogy nagyon sokat szenvedtem.” Két humoros írás zárja a nyolcat, a „Peleskei précep- tor Karcagon”, ez is egy sokat mesélt történet a régmúltból, a másik, a záró, a „Bolondéria” pedig már kedvesen morgolódó, mai éttermi találkozás a szerző gulyás-számadó ismerősével. Ami még nagy erénye ennek a „Tudományos disputádnak: szép magyar nyelve, melyben elmerülni a ritka és tiszta élmények közül való. (s—n) Fekete János: Tokaj Feldmann Tibori Bojtár bácsi
