Békés Megyei Népújság, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
1980. szeptember 81., vasárnap o Metszéspontok Osváth Mária: Pápai Páriz Ferenc Emberközpontú nyelvművelés Lőrince Lajos könyvéről Aki megszületett, annak gondja is van! Én nem találok semmi kivetnivalót abban, ha valaki elmondja, hogy mi nyomja a lelkét. Lehet, hogy nem okos dolog, de ha alkalom adódik rá, meg is hallgatok egy-két ilyen léleknyomó történetet. Legutóbb Kiss Lukács alkalmi meditációját hallgattam végig, melynek tárgya hivatalos megfogalmazásban körülbelül így hangzott volna: a munkások irodalmi jelenléte, avagy a csatlakozás lehetőségei. Azt hiszem ezzel már el is árultam, hogy az én emberem, akivel egy gépkocsiba zárva a fél országot átutaztam, kenyérkereső foglalkozása mellett nemcsak olvas, de írogat is. Lukácsot egyébként jól ismerem, nem afféle lázadozó típusú ember, ennek ellenére többek véleménye az, hogy érdemes odafigyelni arra, amit mond. Megint elmaradtam a többiektől! — kezdte a beszélgetést. Mivel csak szó nélkül rácsodálkoztam, így folytatta: Ha igaz, hogy a szocialista társadalomban mindannyian egy cél megvalósításáért munkálkodunk — ideértve az elhivatott írókat és amatőröket is —, akkor nyilvánvaló, hogy a kiindulópontot jelentő ideológiai alaptételnek is azonosnak kell lennie. Helyes — mondtam kissé türelmetlenül. Ezt akartam hallani tőled, mosolyodott el Lukács. Mert én itt valami ellentmondással kezdem szembe találni magamat. Az okát egyelőre még nem tudom. Lehet, hogy több ok is közre- iátszik ebben. Vagy a társadalmi környezetem lát el egyre gyengébb impulzusokkal, vagy én rekedtem meg egy eléggé el nem ítélhető, alacsony befogadóképesség szintjén? Mostanában ugyanis előfordult velem, hogy olvastam valamit, és nem egészen értettem. Vagy magát az írást, de leginkább azt, hogy kik és milyen szempontok alapján döntik el, kinek milyen szellemi táplálékra van igénye, gusztusa, szüksége? Egészen biztos, hogy mindenkit számba vettünk ? Látom rajtad, hogy példát szeretnél hallani, mert téged csak tényekkel lehet meggyőzni. Ezt úgy morogta felém, mintha egész idő alatt ellenvetésekkel gyötörtem volna. No, jól van, békült ki önmagával. Mondok példát is, lehet, hogy nem a legjobbat, de most ez jut az eszembe. Nemrég egyik irodalmi folyóiratunkat olvasgattam, a tanulmányok egyikében, ha hiszed, ha nem, a lélek teherbe ejtéséről volt szó. A magam részéről igen elgondolkoztató témának találtam. Ezért rögtön fel is állítottam a saját földszintes elméletemet. Miszerint: mi mindig is törtük magunkat valami különlegességért. Ma is vannak még, akik a mindenkori státusszimbólum megszerzése érdekében lemondanak saját arcuk viseléséről. Helyette ki-ki mást visel, melyet vagy a kozmetikus, vagy az ambíció készített számára. Indok van, mert ugye a régi és az új világ mesgyéjén járunk. Élünk a makro- és mikrokozmosz között — ahogy eddig is. Csakhogy az új világ sürgető idegességétől agyunkban megfeszülnek a gondolatok. Létrejön a feszült figyelem, a feszült érdeklődés, a feszülő gondolatok összhangja. Már csak az irányt kell minden erőnkkel tartani, mármint a helyes irányt. Mert vannak, akik megmentett érzelmi készletüket szégyenlősen doppingolt vagy csillapított szívük egyik rekeszébe zárják, s úgy tesznek, mintha századunk vívmányai között az embernek csak a kényelem és a béke lehetősége jutott volna osztályrészül. Pedig a történelem mindig szavatoltan rohant a legmélyebb életproblémák, a történés felé. ... Gutenberg ötszáznegyven éve találta fel a könyvnyomtatást, de mi már hatszáznegyven éve tudjuk ölni egymást csak a puskapor segítségével. És másként is! Szelíd játékot űzve, mindenki szeme láttára, mégis titokban. Sokszor volt már az az érzésem, hogy nemcsak a magunk életét éljük, hanem a másokét is. Kezdem azt hinni, hogy ami ma egyszerű, az már kevés is, és rös- tellni való. Megeshet ilyesmi ? Néha azon kapom magam, hogy ezen filozofálgatok. Ilyen az én legendám. Egyszerű, hozzám illő, elméleti megfontolások nélküli cselekedetek láncolatából álló napi történet. Egyszer egy jóságos lap- szerkesztő azt mondta nekem, hogy olyan élménytartományokból táplálkozom, melyből a személyiség önmegvalósítását is meg lehetne kockáztatni. Kockáztatni? Igen. Mert a legtöbb szerkesztő belső igazsága szerint, a szerzőről alkotott kép egyik állandója a: Név: Ezzel gondolom kész is az osztályozás: dilettánsok és a válogatott keret tagjai. Szintkülönbségek is vannak, barátom, szólalok meg végre én is. És az írások megítélésénél nincs helye udvariasságnak! Ezt minden józan ember elfogadja, fortyan fel Lukács. Akkor meg mi bajod? Bántott valaki? Senki! Inkább úgy tettek, mintha segítettek volna. Véleményt mondtak. S ebben igyekeztek megóvni a felesleges csalódásoktól, és a kritika pellengérétől. Nem utolsó dolog ám, hogy e megbízatással dolgozó szakember véleményével, tapasztalataival gazdagíthatja az egyén munkáját, de egyben képviselheti az olvasóközönség érdekeit, egész művelődni vágyó közösségünk javára. Ég a gyertya, ég, el ne aludjék ... kántálom. Ördögöknek Tilos a bemenet! Vágja rá szellemesen Lukács. Megmosolyogjuk közös produkciónkat. Ez milyen dal volt, teszem fel a provokatív kérdést. Gyermekek szájába való, mondja elcsodálkozó arccal. No, ugye, hogy meg lehet állapítani, melyik alkotásra kinek van igénye? Megfogyatkoztál egy bölcsességgel, sziszegi felém Lukács. És a számítógépről szóló ének? Szögezi váratlanul nekem a kérdést. Bip ... bip ... inspirál, de én nem válaszolok. Hallgatásba burkolózunk? Hát persze. Előbb az én véleményemre vagy kíváncsi. Először is tudod mi izgat? Az, hogy saját múltunk, s jövőnk adathalmazából ez a mindentudó technikai, szellemi taposómalom-zseni, vajon mit fog majd törölni? Az érdemeinket vagy a bűneinket? Elismerem, ha dolgozik, sok ember helyett teszi? És ha téved?! Ettől még szólhat róla az ének, vetem közbe. Jó, szóljon! Erősít meg végül Lukács. Elvégre mi hoztuk létre, a homo sapiens és a homo ludens. Ugye milyen banálisán hangzik? De igaz, hagyom jóvá. Téged meg fognak irigyelni a kínai bölcsek, morogja felém. Bármilyen jövő előtt is áll a gépi kódköltészet, füstölög tovább, az általános emberi érzéseket nem lehet beletáplálni. A lírai szépség, az öröm, és a szenvedés mind emberi kategória. Hogy mennyire mélyen az, te is jól tudod. Idézz csak a szegénységbe született szépség költőjének, Nagy Imrének valamelyik verséből?! Mire megtehetném, idézi is az „Egy parasztlány”-t: Egy parasztlány jár a mezőkön, lába nyomán virágtűz lobban, s szemeivel valamit keres a porban és a csillagokban. Kicsit ráhallgattunk a szép sorokra, talán mert mindketten arra gondolunk, hogy ez a költő a mindennapos jóllakottság örömét sem érhette meg. Ilyen helyzetben csak egyetlen kérdés tolakodhat az ember nyelvére. Hiányzik itt most valami? Nem? Akkor meg mi a fenét vitatkozunk egymással? írj te is inkább verseket! Tanácsolom Lukácsnak. Talán írok, mondta. Bár ha a legutóbbi hivatalos útbaigazítás figyelembevételével kell írnom, nem lesz könnyű dolgom. De nem is azért mondták azt nekem, hogy írjak. Ezt meg honnan veszed, kérdeztem? Csak érteni kell a biztatást, felelte. Figyelj, csak! „írogasson, kedves barátom, minél erősebb dolgokat. Bár, ugye, a felméréseink azt bizonyítják, hogy a líra erősen letarolt terület, ott nehéz lenne újat alkotni. Ugyancsak felmérések bizonyítják, hogy az utóbbi években született művek, minden tekintetben hozzájárultak annak a lemaradásnak a pótlásához, ami volt. A jövőt illetően pedig... megvan minden reményünk. De azért, ha lesz valami igazán erősre sikerült kis alkotása, ne feledje, miénk az elsőbbség!” Esküszöm, olyan hatást keltett bennem, mint egybetanult szöveg! Erre én tudod mit csináltam? Nem! Vallotta be a rövid igazságot. Elolvastam egy, a szerkesztőségek számára ismeretlen, XX. századi költő bizonyító erejű versét. íme, a záró versszak így hangzik: A mi útjaink elindultak! s a kétségek szétfoszló fátyla mögül is jól látható, hogy tenyerünkben magához tért a táj. Ettől én is magamhoz tértem! Igen, így történt. Lukács beszéd közben egyre barátságosabb arcot vágott. Tudod, úgy érzem, mondta kissé elgondolkozva, hogy az elmondottakkal kapcsolatban semmi magyarázattal nem tartozom. Most kérdezhetnéd, hogy miért? De magad is jól tudod a választ. A hovatartozás, a jelenlét miatt! Meg azért is, amit Lucián Blaga olyan szépen megfogalmazott helyettem: „Legmélyebb oka azoknak a lelkiállapotoknak van, amelyeknek látszólag semmi oka nincs.” Lehet, hogy ez volna a lélek teherbe ejtése? Verasztó Antal Huszonegy cikk — négy részre csoportosítva — édes anyanyelvűnkről. Többsége az Élet és Irodalomban, valamint a Népszabadságban jelent meg, s akkor is, most is, nyugodt hangjával, logikus érvelésével, hatalmas tudásanyagával és — érzelmekre is ható szavával lepett meg. Talán így együtt még sokkal jobban, mint külön-kü- lön. Pedig mindez nem újság, inkább megszokott, hiszen a szerzőre oly annyira jellemző. ' Mégis, így együtt jóval inkább érvényesül. Igaz, tudjuk, hogy a nyelv- művelésnek, meg a nyelvromlás elleni küzdelemnek jóval hevesebb bajnokai is vannak, s bizony néha nem is árt az erősebb hanghordozás, különösen, ha olyan hibát ostoroz, mint a beszéd érthetőségét zavaró kiejtés, a rossz hangsúly, stb. De a nyelv, a beszéd legyen az, vagy bármi más, amit épp nem tartunk a legjobbnak, akkor sem lehet csupán drámai módon tárgyalni. Erre is szükség van időnként, hogy egy-egy kérdés a figyelem gyújtópontjába kerüljön, de még a változatosság miatt is. Ám ez az állandó, szinte mindennapi népszerűsítés, a folyton tanítás kevésbé látványos módját nem pótolja. Márpedig aki, mint Lőrincze, egész életét erre teszi föl, az másként hogyan is érhetne el eredményt? Nehéz lenne ismertetni a kötetbe gyűjtött cikkek mindegyikét — jóllehet megérné —, akár a nyelvművelésről magáról, akár egy-egy kifejezés helyes vagy helytelen használatáról szól, esetleg a költői nyelv megengedhető határáról. És még sok másról, többek közt Arany okosan tapintatos szónyese- °etéséről, melyet Madách hozzájárulásával végzett Az ember tragédiáján. Egyet azért legalább — ha röviden is — nézzünk meg. A népnyelv-köznyelv viszonyát az irodalomban, amelyben az elsőbbség a nyelvjárásokkal szemben — mindenkor! — a köz- és irodalmi nyelvet illeti. Mert bármilyen sokszínűség forrása is a sokféle tájnyelv — a dunántúli, vasi, palóc stb. — azonban .......az e gységes, a nyelvjárások tarka sokasága fölé boltozódó, azokat összefogó, összefoglaló nyelvet népünk legjobbjainak, íróinak, tudósainak évszázadokon át tartó munkája, törekvése alakította, fejlesztette ki, s hogy ez nemzetté válásunk eszköze és eredménye, közös, egész népünket átfogó kultúránk, tudományunk fejlődésének záloga.” Ebben a tanulmányban, amelynek főcíme Egy magyar nyelv van!, , egy olyan lappangó — de érezhető — tendenciára is felhívja a figyelmet, ami a táj- nyelv lebecsüléséből eredően veszélyt rejt magába. Nevezetesen, hogy aki még ma is így beszél, az elmaradott ember, nem olyan értékes, mint a másik. S a gyakorlat nem egyszer az erőszakos leszoktatás, a türelmetlenség a vidékről, netán tanyáról városba jött gyermekkel szemben. Noha, az idő úgyis elvégzi — és persze a környezet — a maga munkáját, csak ki kell várni, meg okosan segíteni. Mint vele és annyiunkkal tette otthon, a falujukban, a megértő és őket szerető tanítónő szinte észrevétlen irányításával. De ez már egy másik, és talán az írások egyik legkényelmesebb tanulságához vezet. Azonban szorosan összefügg az előbb mondottakkal. A forrásoknál című írás az, amit mindnyájunknak el kellene olvasni; nemcsak azért, hogy megtudjuk, miért anyanyelv az anyanyelv, és miért édes, de azért is, mert a saját példájával vezet végig a tanulás útján. Először azonban általánost említi. A családban — vagy az azt pótló közösségben — kezdjük, majd fokozatosan, amint az utcával, faluval, várossal, az országgal ismerkedünk, meg a könyvekkel, úgy tágítjuk anyanyelvűnk határait, a nyelvi ismereteinket. így volt ez vele is, csak éppen egy kis faluban. Először persze a falu beszédjét tanulta meg, a neki másként elképzelhetetlen tájszavakat, aztán jött az iskolai hatás lassan, folyamatosan. A köznyelv elsajátítását a szorgalmon kívül a tankönyvek segítették, még ha mindent nem is értett meg a kisiskolás. De a tájnyelv soha — máig — el nem enyésző örökséggé vált. A könyvek újabb könyvek olvasását vonzották, s egyik családnál Petőfi, másutt a Magyar monda- és mesevilág, még máshol a minden évben sorakozó kalendárium volt található annak, aki kereste. Idővel a nyelvmesterséget Jókai vette át, a csodálatos világ a maga pazar szóváltozatosságával. Ódon nyelvezet, idegen szavak tömege, mindmind maradandóan épült be az emlékezetbe, sőt a személyiségbe. Alapjául nem csak a műveltségnek, de a későbbi állandó nyelvi gyarapodásnak is. Sokak járták be a hasonló könyvéhség útját — nevesek és névtelenek —, azonban erre gondolva rögtön Móra Ferenc jut az eszünkbe, mégpedig a Kincskereső kis- ködmönben leírt aprócska jelenettel, a Csontos Szigfriddel. Ebben megjeleníti azt az elemi vágyat, ami eltöl- tötte az olvasás iránt. Ki ne emlékeznék rá, amint egynapos „könyvesbolti inaskodás” alatt inkább szétosztotta a könyvet kereső kisfiúknak az üzlet összes édességét, csak a könyvek neki maradjanak. Hogy mindet ő olvashassa el. A mohóság, amivel mindketten keresték az olvasnivalót, nemcsak Lőrincze vagy Móra, hanem számtalan kisgyermek kívánsága volt, ma is az, és lesz is. Talán annál inkább, minél nehezebben jut valaki hozzá, mert meg is kell küzdeni érte. Akárcsak a nyelv mind tökéletesebb ismeretéért, s a beszéd kiteljesedéséért. Amelyek közül egyik sem öncél, hogyan is lehetne az, mikor akár egyik, akár másik rendeltetése a magunk megértetése másokkal, és a mások közlendőinek befogadása. Minden mondandónak a pontos, félreérthetetlen, vagyis közérthető formában való oda-vissza áramló közlése. A nyelvi szabályok, amelyek kötik a bgszédet és az írást, épp ezért nem dogmák, hanem támaszok, s ha változnak is idővel, korántsem oktalanul. Leginkább a fenti célok érdekében. S a régiek megtartásához is ezért kell ragaszkodnunk. Vass Márta Osváth Mária: Majakovszkij
