Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-12 / 188. szám
a 1980. augusztus 12., kedd Interjú az Országos Rendör-fökapitányság útvonalellenőrző parancsnokával Az M7-esen most van. a főszezon. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az autópályán is — csakúgy, mint az üdülőkben — három időszakot tartanak nyilván. Az előszezon március harmadik vasárnapjától június elsejéig tartott, június elsejétől szeptember harmincadikáig a főszezon zajlik, majd ezt követi október elseje és hu- szonkilencedike között az utószezon. Túl vagyunk már az elsőn, a második e napokban éri el a csúcsot, a harmadik még hátra van. Az elmúlt négy hónap milyen tapasztalatokat hozott? — erről kértünk tájékoztatást Pongor Sándor rendőr századostól, az Országos Rendőr-főkapitányság Útvonal- ellenőrző Parancsnoksága vezetőjétől. — Kezdjük az előszezonnal. Erről az időszakról nincs különösebb mondanivaló, ha csak az nem, hogy a szeszélyes időjárás és a kisebb idegenforgalom miatt a forgalom lényegesen csendesebb volt, mint a korábbi évek hasonló időszakában. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy a balesetek száma is csökkent. Itt jegyezném meg, hogy július 30-ig bezárólag ez az első olyan évünk, amikor az autópályán nem történt halálos kimenetelű baleset. — Minek köszönhető ez? A szeszélyes nyárnak, a kisebb turistaforgalomnak vagy valami másnak is? — Mint említettem, az előszezonban e két tényező valóban hatott a balesetek csökkenésére. Most viszont már a második hónapot zártuk a főszezonban, a korábbi évekhez hasonló csúcsforgalommal, és hogy ebben az időszakban sem történt halálos kimenetelű vagy például a korábbi évben elég gyakori tömeges karambol, az véleményem szerint más tényezőknek is köszönhető. — Például? — Például a 100 kilométeres sebességkorlátozással áz M7-es forgalma higgadtabb lett, az alacsonyabb sebesség miatt kevésbé alakulnak ki veszélyhelyzetek. Ehhez persze — a rendelkezésen túl — mindenekelőtt arra van szükség, hogy az autósok megtartsák a sebességhatárt. — És megtartják? — A többség igen. Az igazság az, hogy a hosszú hétvégeken, vagyis péntek délutántól vasárnap reggelig a pálya mindkét sávjában egymást követik a kocsik. A pálya annyira telített, hogy nagyobb sebességre, esztelen száguldozásra nincs is lehetőség. — Korábban gyakori látvány volt a pályán a hibás vagy a leállósávon indok nélkül parkoló jármű. Most mi a helyzet? — Az emberek a maguk kárán tanulnak ... Mindenesetre tény; hogy a korábbi évekhez képest nagyobb gondot fordítanak járművük műszaki állapotára, ebből következően a pályán jóval kevesebb a meghibásodott jármű. A leállósávot sem használják már pihenőnek. Úgy is mondhatnám, a magyar autóstársadalom már felnőtt az autópálya-közlekedéshez is. Az M7-esnek kialakult a törzsközönsége, akik majd minden hétvégén ezt az utat járják, s elsajátították az alapvető tudnivalókat, hiszen az ő érdekük, hogy nyugodtan, folyamatosan, biztonságosan haladva — célba érjenek. Jellemző egyébként, hogy a kevésbé gyakorlott autósok, vagy azok, akik tudják, hogy kocsijuk nem képes az autópálya-sebességre, mind többen és önként választják a 70- est, a régi balatoni utat. Ez is új jelenség. — A pályán most is szép számmal látni stopposokat... — Sajnos igen, pedig a stoppolás (főként este) nem veszélytelen. Kedvenc vadászterületük a leállósáv, pedig itt nemcsak veszélyes a várakozás, hanem felesleges is, hiszen mint említettem, mind kevesebb autós áll le ok nélkül a leállósávba. Mások a benzinkutak környékén, a felhajtósávon várnak a szerencsére, nem is sejtve, hogy azt az autóst hozzák veszélyhelyzetbe, aki netán felveszi őket. — Mi az, amire az eddig mondott kedvező tapasztalatokon túl is felhívná a figyelmet? — Mindenekelőtt arra, hogy célszerűbb jobban megválasztani a hazaindulás idejét. A vasárnap délutáni csúcs 18 és 20 óra között zajlik, ilyenkor mindkét sáv telített, a percenkénti járműszám 35 körül mozog. Ilyenkor autózni fokozott idegi megterhelést jelent, aki tehát teheti, induljon előbb vagy később. Mindenképpen nagyobb figyelmet és - önuralmat javaslok a városba bevezető útszakaszon: az autópálya kétszer két sávjába csatlakozik a 70-es út is; aki tehát rossz sávot választ, és itt akar sávot váltani — nem pedig jó előre a számára megfelelő sávot választva — nehéz helyzetbe jut. Nem véletlen, hogy itt meglehetősen gyakori a koccanásos baleset. Végül, ha a pályán bármi történik, legyen az koccanás, műszaki hiba, az első feladat: szabaddá tenni a pályát, vagy a leállósávba húzódni, vagy pedig — mint sokan helyesen teszik, ha a belső sávon haladva történik velük valami — az elválasztó, zöld sávba állni. — Az M7-es mindeddig kedvező krónikája minden bizonnyal a rendőrség állandó jelenlétének is köszönhető ... — Elsődleges célunk változatlanul a forgalom segítése, a kombinált — földi-égi — ellenőrzéssel pedig a szabálysértők és — sajnos, már az M7-esen sem kevés — ittas vezetők kiszűrése. Az autósok az idén már a felhajtósávoknál is találkozhatnak rendőrrel. — Mit vár az utószezontól? — A várható nagy forgalomban is az eddigihez hasonló, nyugodt, biztonságos közlekedést. Balogh László A szeghalmi postahivatalban A Berettyó áradása miatt Szeghalom külterületéről 70 családot kitelepítettek. A postai küldeményeket az elszállásolásra igyekeznek eljuttatni a kézbesítők. Fokköz és Halaspuszta túl van a Sebes-Körösön, oda egyelőre nem tudnak kimenni. — Érkezett egy távirat Fokközre címezve. Halálesetről értesítettek valakit. A vésztői rendőrség segítségével tudtuk csak a hírt továbbítani — tájékoztat Füri Gábor, a postahivatal vezetője. Borsó András külterületi kézbesítő, aki Moszkvics személygépkocsiján látja el a szolgálatot, az árvíz miatt csak „fél erővel” dolgozik. Nem tud eljutni Kisfaluba és a koplalósi területre sem. Munkaidejének egy részében most táviratot kézbesít. A rovatolóhelyiségben Kővári István irányítószám szerint rekeszbe rakja a leveleket, a levelezőlapokat és más küldeményeket. Szűk a szoba, ő azonban azzal vigasztalja magát, hogy „jó emberek kis helyen is megférnek”. De azért emlékeztet valamire: — Én 1947-ben kerültem a szeghalmi postahivatalba. Akkor 13-an voltunk, most 38-an vagyunk, és azóta a forgalom a tízszeresére emelkedett. Jellemző, hogy régen 5 kézbesítő volt, ma 13 van. A hivatal azonban nem sokat változott. Emiatt nagy a zsúfoltság és különösnek tűnik, hogy például a hivatal- vezető — talán 20 négyzet- méteres helyiségben —együtt dolgozik a főpénztárossal, a helyi ellenőrrel és a pénztári tiszttel. A főpénztárnak több millió forint a napi forgalmú. Ilyen viszonyok között aligha van meg a kellő biztonság. De a munkakörülmények sem megfelelők. Szűk a távirdaszoba is, amelyben zavarja egymás munkáját a távirat-közvetítő és a telexkezelő. A kézbesítőszoba mérete sem megfelelő. A felvételi teremben kellene dolgoznia a helyi ellenőrnek is, de számára ott nincs hely. Megérdemelnék a szeghalmi postások, hogy jobb munkakörülmények közé kerüljenek? Bizonyára. A növekvő feladatokat évről évre eredményesen teljesítik. Nagy Lajos, a Békés megyei Lapkiadó Vállalat hírlapterjesztési szakelőadója ezt még kiegészíti azzal, hogy hírlap- terjesztésben a szeghalmiak megyei viszonylatban is a legjobbakhoz tartoznak. Közülük pedig Vasvári Gyulá- né, Szívós Károlyné, Makai Józsefné, Barna Károlyné és Nagy Lászlóné nevét említi elsőként Füri Gábor. — Nemcsak kézbesítik a hírlapokat az előfizetőknek, hanem ajánlják is azoknak, akik még nem rendszeres újságolvasók. Egyébként a terjesztési feladatokról mindig tájékoztatást kapnak Varga Tiborné hírlapfelelőstől, aki ugyancsak jó szakértelemmel látja el a feladatát — tájékoztat még Füri Gábor. A oosta alkalmazottja Szőke Ida hírlapárus is, akinek a munkahelye egy régimódi pavilon. Olyan szűk, hogy alig fér el benne egy ember. Szeghalmot az egyik legjobb újságolvasó nagyközségként tartják számon. Egy valamirevaló pavilon is joggal megilletné. Pásztor Béla Gyopárosi strandolok Fotó: Gál Edit Kelet-Európa, hazánk Fények a hódoltságban A fasiszta hadigépezet „nagyvállalkozásáig”, a Szovjetunió megtámadásáig tehát a nagy étvágyú Németország Közép- és Kelet-Európát vagy közvetlenül csatolta területéhez (Ausztria, Csehország), vagy csatlósszerepre kényszerítette (Magyarország, Románia, Bulgária, a bábállam Horvátország és Szlovákia), vagy katonailag vetette alá (Lengyelország és Jugoszlávia). Az egyes országok helyzetében — a korántsem jelentéktelen különbségek ellenére, illetve ezekkel együtt — az volt a közös vonás, hogy a német hadigazdaság kereteibe integrálódva még saját érdekeik rovására is a náci háborús erőfeszítéseket voltak kényszerítve szolgálni. Méghozzá úgy, hogy közben (1938 és 1944 között) mintegy negyedével csökkent a németeknek elsőrendű fontosságú mezőgazdasági termelésük, holott a hadikonjunktúra folytán gyorsan (ám egyoldalúan) növekvő iparuk és a duzzadó hadseregek munkaerőt vontak el a földekről, és maguk is élelmiszerkeresletet teremtettek. Ezek1 az országok eltérő mértékben ugyan, de a kifosztó náci rablógazdálkodás súlyos gazdasági konzekvenciáit szenvedték. Az antifasizmus újjáéledése és kiteljesedése, az ellenállási mozgalmak, a szinte egész Európát behálózó partizánháború a II. világháború olyan jellegzetessége volt, amely dominánsan megkülönbözteti az elsőtől. Sűrítve bizonyítja azt a felismerést, hogy ez a háború jellegében tért el az előzőtől: a brutális fasizmus és a patrióta antifasizmus küzdelme volt, amely utóbbi a Szovjetunió belépésével különösen megerősítette eredetileg is meglevő társadalmi töltését. Ez a társadalmi töltet azokkal a viszonyokkal kívánt végleg leszámolni, amelyek a háborút, a fasizmust egyáltalán lehetővé tették. S mindez akkor is igaz, ha az ellenállási mozgalmakban területenként ' jelentős különbségek mutatkoztak a német behatolás szintje, a történeti és demokratikus hagyományok sajátosságai, és az ellenállást vezető csoportok társadalmi-ideológiai meghatározottsága szerint. A régi renddel leszámolni akaró polgárháborús vonások — erősebben vagy 0 gyengébben — szinte mindenütt jelen voltak. Nézzük az egyes országokat. A legjelentősebb, tényleges partizánháborúvá fejlődő ellenállás Jugoszláviában volt, amely eleve vonakodott alávetni magát a náci igényeknek. A Londonba menekült kormány és a király Mihajlovic tábornok személyében talált hazai képviselőt a gerillaharcra, ám amikor a kommunista párt és az élő legendává lett Tito vezetésével széles néptömegek nemzeti felkelése indult meg, ezek a volt tisztekből álló csoportok inkább a németekkel való kollabo- rációikkal tűntek ki. A jugoszláv partizánok németellenes harca így egyben polgárháborúvá és heves osztályharccá is vált, amely egyre nagyobb sikereket, és a felszabadított területeken népi hatalmat eredményezett, és azt, hogy a háború vége felé a kommunisták az erő pozíciójából, hegemón szerepben köthettek kompromisszumot Londonnal. Lengyelországban a kegyetlen, népirtó náci terror nem törekedett kollaboráns erők felhasználására. Az életmentő ellenállás itt is hamar megindult. Sikorski tábornok londoni kormánya az egész országot behálózó partizánhadsereget hozott létre (Honi Hadsereg), amely azonban nem törekedett felkelésre, hanem elszigetelt akciókkal zavarta a németeket. Nem kívánt a baloldal csoportjaival (Népi Gárda) sem együttműködni, sőt heves szovjetellenességgel, a Szovjetunióval és a szovjet hadsereggel való együttműködés elutasításával tündökölt. Csehszlovákiában már a történelmi hagyományokból eredően is inkább a passzív ellenállás különböző formái mutatkoztak. Sajátossága a csehszlovák helyzetnek, hogy Benes elnök londoni kormánya és a kommunisták viszonylag hamar megtalálták az együttműködés útjait és a polgári erőknek a Szovjetunióval sem voltak különösebb problémái. Ami rendezendő volt, az a cseh és szlovák viszony, amelynek problematikája 1938-ban hozzájárult a polgári Csehszlovákia felbomlásához. Mindenesetre az 1944-es szlovákiai felkelés, és az 1945 májusi prágai megmozdulás bizonyítja, hogy megfelelő időben az aktív ellenállás erőit is mozgósítani lehetett. Romániában már az 1940- es területi változásokat is csak1 Antonescu tábornok kemény diktatúrájával lehetett elfogadtatni, amely egyébként alig hagyott teret az ellenállásra. A romániai helyzet sajátossága, hogy a háború előrehaladtával nemcsak a demokratikus erők (a kommunista párt, az Ekésfront, majd a szociáldemokraták) találták meg az együttműködés útját, hanem 1944-re a polgári pártok1, sőt az udvar és a katonai vezetés jelentős csoportjai is a Németországgal való szembefordulás mellett döntöttek. Így minden feltétel adva volt az 1944. augusztus 23-i fordulathoz. Bulgáriában a hagyományos oroszbarátság eleve lehetetlenné tette a szovjetellenes fellépést. Az erős kommunista párt már 1941- től partizánharcot szervezett, és a dimitrovi vezetés már 1942-ben népfrontba tömörítette a demokratikus erőket, amelyek a következő években fokozatosan aktivizálódva az 1944 szeptemberi felkeléssel megteremtették a kiugrás és átállás feltételeit. Magyarországon viszont a hagyományos németbarátság a revíziós sikerek folytán még erősödött is, és a keresztény nemzeti kurzusnak is egyre inkább a jobboldala került előtérbe. Unikális sajátossága volt ugyanakkor a hazai helyzetnek, hogy egészen a német megszállásig parlament, legális ellenzék, köztük a szociáldemokrata párt működhetett, és német csapatok sem tartózkodtak 1944. március 19-ig az országban. A népfrontcsírákat sikerrel fojtotta el a több évtizedes antikommu- nista propaganda eredményessége, és az ellenállás katalizátorának szerepét betöltő kommunista pártot rendszeresen lefejező erőszakszervezet. Az 1943-tól szaporodó vérszegény „kiugrási” kormánypróbálkozások pedig inkább az ellen- forradalmi rezsim átmentését célozták. Változás a német megszálláskor következett be, amikor megélénkült az aktív ellenállás, megalakult a Magyar Front és a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Bajcsy-Zsilinszkyék tragikus lebukása után azonban az egyes csoportok irányítás nélkül maradtak, s csak a kommunisták fejtettek1 ki aktív ellenállást. Az ellenállásban — s ez Kelet-Európábán különösen igaz — az antifasiszta és társadalmi gondolat ötvöződött. Sőt, az események előrehaladtával a szociális változások iránti, a strukturális elmaradottság felszámolására irányuló jelleg egyre erősebbé vált. Nem túlzás azt állítani, hogy az ellenállási mozgalom a kelet-európai szociális forradalom édesszülője volt, és méhében az eljövendő népi demokráciák vajúdtak. Dérer Miklós
