Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-31 / 204. szám
1980. augusztus 31., vasárnap o Ivajlo Petrov: Kiáltás Hotelszobámat ezen az éjszakán barátommal, Petko Radilov festővel osztottam meg. Petko barna volt, mint egy beduin. A tengerről jött. Mindketten örültünk a váratlan találkozásnak. Délben, amikor visszatértünk szobánkba, hogy kissé lepihenjünk, Petko kinyitotta hatalmas mappáját, és megmutatta képeit. Egyik közülük, amely pedig nem tartozott a legszebbek közé, mély benyomást tett rám. Sziklafokot ábrázolt, amelyen megtörnek a hullámok. A sziklán fiatalember állt. Fel- ajzott volt, kebléből fájdalmas kiáltás fakadt.... — Ez aztán mély átérzés — jegyeztem meg. — Ez a szamár én vagyok — mondta Petko. — Olyan történt velem, amiért, mint egy őrült ordítottam. Elbeszélését kommentár nélkül jegyeztem le: „A parton két barakk állt. Az egyikben én laktam, a másikban idős házaspár az unokájával. Nem ismertem, mert elkerültem őket. Azért jöttem erre az elragadó vad vidékre, hogy munkába és magányba merüljek. Egyszer azonban, déli pihenésem közben, a vízcsap felől lépések és csobogás zaja vert fel. Kinéztem az ablakon. Az unoka állt a vízcsapnál, fürdőruhában. — Megmosakodhatom az ön vízcsapjánál? — kérdezte a lány. — Nálunk nincs víz, ezért bátorkodtam önt zavarni, bocsásson meg. — Kérem, válaszoltam —, mosakodjék nyugodtan. — De valóban nem zavarom? — Nem, a legkevésbé sem. Ügy tűnt, hogy még valamit akart mondani, de én visszahúzódtam az ablaktól, és tovább olvastam. Egyszer- csak hallom, hogy kényeske- dő hangon hívják. — Mindjárt jövök! Ne zavarj, nagymama! Nem akarok ordítani, mert akkor valóban zavarom az urat. — Majd maga elé: — Óh, ezek az unalmas öregek! Az idegeimre mennek az állandó Toni, Toni jukkái!... Másnap újra megjelent Toni fürdőruhában, és míg mosakodtam, a homokra panaszkodott, amely rátapad a bőrre. Ügyetlen kacérsággal mutogatta vállát és rövid, kerek, feszes combjait. Ügy húszéves lehetett, de nem az a nőtípus, amely érdeklődésemet felkelthette. A feje túl nagy volt, és valahogy férfiasán hatott, miként az arca is kissé erős és durva volt. Alacsony homlok, vastag szemöldök, kissé hajlott, lapos orr, erős, kihívó ajkak. Talán enyhén kancsal, hosz- szas metszésű szemében volt valami, de Toni ezzel sem tudott élni. Tekintetét úgy meresztette rám, mint egy fiatal állat. Minduntalan belém botlott, és minden alkalmat megragadott, hogy beszélgessen velem. Leginkább az érdekelte, mit festek. Megmutattam képeimet, majd anélkül, hogy lelkes kitöréseit meghallgattam volna, továbbmentem. Később parti sétára hívott, és kérte, hogy tanítsam úszni. Legközelebb két kiló paradicsomot hozott a faluból. Attól kezdve, valahányszor bevásárolt, nekem is hozott ennivalót. Nem engedte, hogy kifizessem. Amikor a pénzt felajánlottam, elkeseredett arcot vágott és elrohant. Közeledési kísérletei meghatottak. Ügy éreztem, belém szeretett. Ezt nem hagyhattam némi viszonzás nélkül. Beleegyeztem hát a sétába. A séta a közeli patak- torkolatig egy órácskát tartott. Toni boldog volt: úgy érezte, győzött. Naponta délidőben kiúsztam a tengerbe, és amikor a hátamra feküdtem, hogy — És mi lesz a kötet címe? Furcsa. Mindig ezt kérdezik. Nem azt, hogy mi fáj vagy mi derít kedvre, nem. Csak azt, hogy mi lesz a kötet címe. Persze, igaz, hogy könnyebb három jó novellát megírni, mint egyetlen tűrhető címet összeszedni az út szélén. Hát, ha neki ez kell... — C/Fe. — Hogy mondod? — Cé per ef-e. Látni rajta, hogy nem érti, de hát ezt nem lehet megmondani neki. Majd szól, ha fontosnak tartja. Persze lehet, hogy erre most csak azért van szüksége, hogy. teljék az idő, amíg megcsendül a telefon, és a jó előre megborítékozott nővérke bejelenti, hogy „fiú”. Mennyire hisz benne, azt mondja, még álmodott is a fiáról egy hete, azt mondja... — Érteni éppen értem, de ilyen nincs. Mi az, hogy cé per ef-e? Te összekevered a kémiát a matematikával. Hm? Lehet, hogy mégis érdekli? Lehet, hogy nemcsak a csikkrágáshoz kell neki a hangkulissza, hogy meglegyen -a szükséges zajszint? — Nem keverem össze, csak éppen nem találtam jobb címet. Vedd úgy, hogy ideiglenes. Inkább csak azért írtam fel magamnak gondolatban, hogy írás közben el ne felejtsem, miről van szó, és miről lesz szó holnap sokkal inkább, mint ma. A C a szerves élet alapja, az Fe pedig az egész technikai civilizáció alapja. Stimmel? Na: ennek a kettőnek a viszonya az, amiről a kötet szólni fog. — Novellás kötet? — Novellás kötet. •— Cé per ef-e. Hát ez... — úgy látszik, mégsem érti, szóval mégiscsak beszélni kell neki. De előbb csak kérdezzen, azzal is telik az idő, és közben hátha megszületik ... — öregem, erről legfeljebb szociológiai tanulmányt lehetne írni, de azt sem ilyen izés címmel. — Mondd ki nyugodtan, hogy hülye címmel. Különben a cím nem is nagyon fontos. — ... na de novellát, sőt: novellás kötetet! Erről? Ember, erről? — Na nézd: először is egy kútról fogok írni ... — Kútról. Nagyon jó. — ... amit valahol, egy hozzáférhetetlen helyen fúrnak, és olyan méretű fúziós- anyag-tömeget helyeznek el benne, ami elegendő a fölkipihenjem magam, ujjam hegyén éreztem a sötét tengerfenék hidegét. Ilyenkor félelem fogott el, és sietve partra úsztam. Toni már várt. Nem volt számára mondanivalóm. A munkámra gondoltam, és az éggel ölelkező végtelen vizet szemléltem. A távolság nyugalmat adott, és vágyat, valami elérhetetlen szépség iránt. Délutánonként, amikor munkához fogtam, Toni valami ürüggyei rendszeresen megjelent a barakkban és órákig maradt. Munka közben nem szeretek beszélni, ö csak ült az állvány mellett, olvasott, vagy rakodott a szobában. Néha hozott egy szendvicset, amit a nagyanyja készített. Lassacskán megszoktam Tónit, anélkül, hogy a bizalmasság érzését felkeltette volna bennem. Ellenkezőleg, gyakran a terhemre volt, különösen, amikor gondolkodni szerettem volna, hogy vásznam valamely problémáját megoldjam. Idővel sikerült magamat jelenlétében is egyedül érezni... Egy reggel Toni elment, és többé nem láttam ... Kora reggel ki szoktam állni a barakk elé a tengert nézni. Megragadott fenséges nyugalma, a felkelő nap reszkető színeit tükröző hatalmas vízfelület. A sirályok éktelen vijjogással szálltak fel a parti sziklákról, és keringtek a part felett. Hallottam szárnyaik suhogását, láttam felhúzott fekete lábaikat... Azon a reggelen viharos volt a tenger. A hullámok Kemény Dezső: ClFe dön levő élet teljes elpusztítására. A gyújtás egy számítógépen múlik, amely x- milliárd ember gondolatáramait regisztrálja, elemzi és összegzi, s akkor gyújt, amikor az általános elégedetlenség elér egy bizonyos szintet. Elégedetlenül ugyanis nem érdemes élnie az embernek, gondolja a komputer. Milyen kiutat látsz ebből? — Ez nem irodalom — Nem? Hát ahhoz a számítógéphez mit szólsz, amelyre novellaírást bíztak, és mert a gép optimumot akar adni, beleőrül abba a sok irracionális dologba, amivel a leghétköznapibb szerelmi história is tele van. Becsavarodik, és tönkremennek az integrált áramkörei, meg a diódái. Meg fogom írni a férfit, aki az űrből visszatér a földre, mert rájön, hogy súlytalanul nem érdemes élni. Meg fogom írni azt a biológusprofesszort, aki abbahagyja a hosszú élettel folytatott kísérleteit, mert fél a halhatatlanságtól, pontosabban: megretten a halhatatlanság gondolatától, hiszen a görög istenek is épp azért semmitmondóak az emberrel összemérve, mert halhatatlanok, életüknek semmi tétje nincsen. Meg fogom írni az űrpilótát, aki barátságot köt a gyilkos és alattomos meteoritokkal, s aki a Merkúrról nem ritka fémeket, hanem egy verset hoz vissza magával a földre. Meg fogom írni az új ludditákat, akik porrá zúzzák a reduplikáló . masinát, mert tűrhetetlennek tartják, hogy élő, és az eredetitől megkülön- böztethetetlenül pontos embermásolatokat hozzanak létre. Meg fogom írni a törpepálmát, aki segít a közelében történt gyilkosság felderítésében, mert a közelében újra megjelenő gyilkostól megváltozik hajszálgyökereinek ozmotikus nyomása. Meg fogom írni... Mondom, hogy ez nem irodalom. Ez mese vagy krimi. — Igen? Hát azt hiszed, lehet ma, Einstein és Heisenberg századában úgy írni, ahogyan Flaubert és Jókai írt? Most már, barátom, szoelborították a strandot, és minden mozgatható tárgyat magukkal ragadtak. Meglepődtem: első ízben láttam reggel a tengert haragosan. Kimentem a partra, és felálltam egy sziklára. A hullámok iszappal borították a lábam. Felkelt a nap. És akkor megláttam Tónit és az öregeket. Az országúira vezető meredek ösvényen haladtak felfelé, a buszmegállóhoz. Mindhármuk csoma- eokkai megrakva. Toni bizonyosan a barakkomhoz futott, hogy elbúcsúzzon és elmondja: az öregek váratlanul határozták el az utazást. Ezt persze nem tudtam biztosan, de kívántam, hogy így legyen. Láttam, amikor bőröndjét felcipelte a lejtőn, és egyszerre borzasztó fájdalom fokott el. A bánat oly váratlan és heves volt, hogy elállt a lélegzetem, a szívem görcsbe szorult. Ügy éreztem, többé nem tudom magam átadni a munkámnak, a nyugodt szemlélődésnek, nem tudok többé örülni a felkelő napnak, lelkesedni alkotó álmaimtól. Egyszóval: Toni nélkül elveszett számomra ennek az elragadó vidéknek a varázsa. — Toni! Gyere vissza! Szeretlek ! Hangos kiáltásomat még a hullámok zúgása sem nyomta el, mert Toni hirtelen megfordult. Abban a pillanatban jött az autóbusz. Megállt, majd továbbindult.” Fordította: Gáti István rosabb köldökzsinór fűz minket ahhoz, amit magunk csináltunk, mint azelőtt. Köldökzsinór, ami gyújtózsinór is lehet, ha nem vigyázunk ... Azelőtt? Ha szépségre gondoltunk, freskót festettünk a sixtusi kápolna mennyezetére, aminek nem sok köze volt akkori, valódi életünkhöz, és csak ma látjuk a művész óriás voltát, jövőbe érző zsenialitását; menedékre gondoltunk, mert fáztunk és féltünk, s nyugalmas és szép otthonokat teremtettünk ; nagyságra gondoltunk, és addig halmoztuk a köveket egymásra, amíg piramis lett belőlük. De eszméinknek és vágyainknak egy apró töredékét ha megvalósítottuk, s ezeknek is csak egy töredékét tudtuk átélni. Most magunk teremtünk tűzokádó sárkányt, griffmadár helyett sugárhajtású gépekkel írjuk teli az égboltot, tizedére, századára szeleteljük az időt. Hogyan lehetne minderről úgy írni, mint azelőtt? Franklin szer- számosdoboza telstárrá, Men- gyelejev kezdetleges táblázata betatronná nőtt — égi villámok szisszenését hallani, kvarkok születésének ködfo- nalképeit látni mögöttük. — Csakhogy ez nem irodalom. Az ember ... — Az ember, öregem, vagy belepusztul, vagy úrrá válik rajta. Harmadik lehetőség, a nem-veszem-tudomásul lehetősége nincsen. Ami most következik, ahhoz képest a tűz meg a fazekaskorong használatba vétele jámbor idill volt. Sürgető követeléssel nő fölénk a magunk alkotta világ, és eltemet, ránk- omlik, ha bűvészinasból nem növünk mesterré. Ez a „cé per ef-e”. Erről kell írnom, hogy megszabaduljak a hazugság, az abszurditás és a cinizmus nyavalyáitól. Szerinted ennek nincsen köze az irodalomhoz?... És a fiad fia, ha majd ugyanígy várja az ő fia születését, vajon megbocsátja-e majd nekünk, hogy csak a technika dzsungelját hagytuk rá? Az a jövő évezred, ami nincsen már messze, elismer-e majd minket őseinek? Vagy szégyellni fog minket? Nem, öregem, megfogtuk a kapa nyelét, és kapálnunk kell, még akkor is, ha a termést csak a jövő évezred takarítja be ... Na, vedd fel a kagylót, biztos, hogy fiad született... Nem megmondtam? ... Beleszületett ebbe a „cé per ef-e” világba, sokáig éljen benne! És ez, látod, ez már csakugyan nem irodalom ... Arcok közelről Hegyesi János Tavaly áprilisban jártam Hegyesi Jánosnál, Füzesgyarmaton. Azóta is többször, de akkor riportírási tervből, hogy bemutassam, mivel tölti idejét, hogyan él, mi a véleménye az irodalomról, közéletről, egyebekről. Nem sokkal előtte megismerkedett vele az egész ország, Vitray Tamás műsorában szerepelt, és elmondta néhány versét is. Amikor először vette szárnyára a hír, 1944-ben, Debrecenben, az ideiglenes nemzetgyűlésen elmondott nagy beszédével, harminchét évvel volt fiatalabb. Most ősszel lesz 81 éves. Csinos kis kötetet mutat. Szolnokon jelent meg, benne egy Hegyesi-vers is. A kötet címe: Kurjantásnyi Magyarország. — Gazdag évem volt, mert minden év gazdag, ha az ember okosan hasznosítja. Írtam egykét új verset, több alkalommal meghívtak író-olvasó találkozóra, szívesen mentem. Különös örömöm is volt, első díjat nyertem a Moszkvai Rádió pályázatán, melyet felszabadulásunk 35. évfordulójára hirdettek meg. A feladat az volt, hogy írjuk meg emlékeinket. A rádióból értesültem, hogy az én írásom tartották a legjobbnak. Azóta több levelet váltottunk Szergej Sarov szerkesztővel. A díjat Pesten adják át, szeptemberben ... Harmincnyolc évvel ezelőtt jelent meg első versesköteted, a Zord időben Szeghalmon, a gimnázium kiadásában. A Szépirodalmi pontosan 30 év múlva adta közre válogatott verseid, majd a Békés megyei Tanács kiadásában látott napvilágot a Miért jöttem el? című kis kötet, beszédeid, cikkeid, verseid gyűjteményeként. Most mit írsz, készülsz-e valamire? — Tizenkilences emlékeimet írom. Ott kezdtem, amikor az őszirózsás forradalom idején hazajöttünk. Én belülről láttam, hogy esett szét a hadsereg ... Hogyan volt az, amikor a koalíciós hadügyminiszter ki j elentette: „Nem akarok többé katonát látni!” Aztán 1919 márciusában jelentkeztem vöröskatonának. Bíztam, hogy minden másképpen lesz. Végigharcoltam Miskolcot, Kassát, Eperjest, de a szolnoki áttörésnél megsebesültem. Egyre mélyebben ások emlékeimben, mindent meg szeretnék írni, ami velem és körülöttem történt. Van-e születőben új Hegyesi-vers? — Több is. Most az foglalkoztat, hogy az emberi tudomány csodákat művel, s az ember mégis a tűzzel játszik. Komoly vers lesz, nagyon komoly. Az első verset 1934-ben írtad. Az hogyan volt? — Szerettem a népdalokat, amit írtam, dalnak szántam. Van egv szakasza, most is vállalom: „Szegény ember volt az apám, / Én se hoztam a világra kincset, / Ha valahol találtam is, / Tőle a sors mindig visszaintett.” És ha nem írsz? — Kimegyek a kertbe, kapálni, krumplit szedni, a szőlővel foglalatoskodni. Sok dolgom van ... Sass Ervin Cséri Lajos: Andrea portréja Cseri Lajos: Van Gogh
