Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
1980, július 6., vasárnap o Serédi János: A csapda Vajnai László : Sztriptíz Ekkora őrületet levetkőztették a szelek az egeket szemérmességet a világról meztelenek a csókok a vágytól s a harmatban fürdő füvek csupaszok mint a verébcsimaszok s a kétely a létről lehántva meztelenül leng szívek fölött a szerelem parabolája ágyékkötő nélkül futnak a percek villog a fények pucér serege miközben lángol az orchideák elolthatatlan éneke. Alig tette le a kagylót,- a készülék ismét berregni kezdett. Rákönyökölt az asztál csücskére és összeszűkült szemmel nézte, de nem nyúlt hozzá. Valamit motyogott magában, valami káromkodásfélét, aztán belelapozott a jegyzőkönyvbe. A telefon elhallgatott. A titkárnő szobájában szólalt meg ismét. Kisvártatva kinyílt az ajtó. — A nagyfőnök. — Kapcsolja — válaszolt Olyan hangon, mint aki feladta a játszmát. — Hogy vagy Palikám — kérdezte egy édeskés hang a vonal túlsó végén. Aztán ugyanilyen édeskésen, ilyen vállveregető kedélyességgel folytatódott a szózuhatag. Aztán jött a kérdés. Hirtelen, minden átmenet nélkül, ahogy a fullasztó melegben szokott támadni a vihar. — Igaz, hogy vizsgálatot akartok tartani a Rákóczi Termelőszövetkezetben ? Ezen a napon már harmadszor hangzott el ez a kérdés. — Igaz. — Milyen alapon? — Bejelentés érkezett. — Névtelen, mi?! — Nem névtelen, tizennégyen írták alá a termelő- szövetkezetből. — És éppen most akarjátok lefolytatni a vizsgálatot a nyári munkák kellős közepén, amikor minden erőt a betakarításra kell összpontosítani?! — A törvény szerint járunk el. — Ö, a törvény! Kedves elvtárskám, ha te a törvényre hivatkozol, én egy szót se szólok. Ámbár nem ártana az ügynek, ha összedugnánk a fejünket. Mikor letette a kagylót, felnevetett. — Először Palikám, aztán elvtárskám ... A beszélgetés nem hangolta le. Ismerte a járási hivatal vezetőjét. Tudta, hogy nem szívleli a visszaélések takargatását. Néhány évvel ezelőtt éppen ő volt az, aki a mostanihoz hasonló ügyben vizsgálatot rendelt el. Pedig az is kemény dió volt. A vizsgálat sikkasztásra derített fényt. Csakhogy az nem néhány éve, hanem több, mint másfél évtizede történt, ötlött az eszébe. Ennyi idő alatt bárki megváltozhat ; megcsontosodik, belerozsdásodik a pozícióba. — Ha ez így van, akkor emlékeztetni fogom a fiatalabb éveire — döntött magában Kovács Pál. Ez a gondolat önbizalmat adott neki. S ugyanakkor, mintha saját magát is meggyőzte volna, hogy a vizsgálatot le kell folytatni. Még egy éve sincs, hogy a revizori iroda vezetője lett. EdKépeink Balogh Ferenc fotóművész alkotásai. Balogh Ferenc, a megyei könyvtár osztályvezetője, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja 1969- ben már megkapta a szövetség úgynevezett „Év díjá”-t, az itt közölt „Békéscsaba” című felvételéért pedig a Békés megyei Tanács nagydíjával tüntették ki. Minden fontosabb hazai kiállításon jelen van, de részt vett kiállításon a népi demokratikus államokon kívül Ausztriában, Brazíliában, Angliában, az NSZK-ban é£ Olaszországban is. A Jugoszláviában megjelenő Képes Ifjúság és a pozsonyi Űj Ifjúság áprilisi számai címoldalon közlik „Tavaszt váró” című díjnyertes fotográfiáját. dig csak rutin feladatokat kapott a megyétől, s apró, csip-csup bejelentésekben kellett eljárnia a bizottságnak. Ez volt az első ügy, amikor nemcsak a tényekkel, hanem önmagával is szembe kellett néznie. Mikor kilépett az irodaház kapuján, vállára terítette zakóját. Meglazította nyakkendőjét és kigombolta ingének felső gombját. Odakinn tűzött a meleg. A nap szétolvadt az acélos égbolton. A járási székhely nyílegyenes főutcája kÄalt volt. Néha ugyan felbukkant egy- egy autó, de olyan gyorsan suhant el, mintha a meleg elől menekült volna. Mire hazaért, átizzadt az inge. Kisfia az udvaron egy öreg tölgy árnyékában homokozott. Észre se vette az apját, annyira elmélyült a vár építésében. Felesége a konyhában volt. Megállt az ajtóban és »elnézte, ahogy sürög, forog. Szerette így nézni munka- közben, ahogy kivillan barna. combja, megrez- dül a telt csípője, vagy a melle mosolyodik elő a nyári ruha kivágásában. Ilyenkor mindig elfogta a vágy. — Végre, hazajöttél? Kerestek! — szólalt meg az asszony anélkül, hogy hátranézett volna. — Honnan tudod, hogy megjöttem? — Megérzem, ha nézel. Meg akarta csókolni, de Panni eltolta magától. — Hagyj békén, nem látod mennyi dolgom van? Szétnézett a konyhában és meglepődött, hogy milyen nagy a felfordulás. A tortán állapodott meg a tekintete. — Mit ünnepiünk, születésnapot, vagy névnapot? — Egyiket sem. Kibújunk a tojásból. — Mit csinálunk? Az asszony egy tepsi mákos rudat tett az asztalra. Éppen a késért nyúlt, hogy felvágja. — Az előbb azt mondtam, hogy kerestek. Légy szíves, kérdezd meg, hogy ki keresett, aztán elmagyarázom a többit. — Jó — nevette el magát —, tehát ki keresett? — Karcsi. — Milyen Karcsi? — Horgos Karcsi. — Az meg kicsoda? 1 — A szomszéd községből jött, ahol a szüleid laknak. — Mit akart? — Beszélgetni, mert ismerősök vagytok.— Tényleg? — Azt mondta, az egyetemen többször összefutottatok. — Nincs kizárva. — Itt az ideje, hogy. ezeket az emlékeket felelevenítsétek'. Meghívtam őt is, mega feleségét is ma estére, vacsorára. Szimpatikus férfi. Főagronómus a Rákóczi Tsz- ben. Az asszony a mákost a tálcára rakta. Késsel és villával, hogy szét ne hulljon. Hangja diadalmasan csengett, mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez. A férfi pedig olyan tekintettel mustrálta, mint aki azon töri a fejét, melyikük hülyült meg. Ő-e vagy a felesége. Aztán remegő kézzel cigarettát illesztett a szájába. — Te tréfálsz — mondta összeszorult torokkal. — Dehbgy tréfálok. — Akkor tudd meg, ez őrültség! Idegesen csattant a hangja. Valami mást, valami szörnyűségeset is akart még mondani. Olyat, ami igazán megdöbbenti az asszonyt. Mégse mondott semmit. Bement a szobába. A kabátját a kanapéra hajította. — Mi ütött beléd — kérdezte ártatlan hangon az asszony. — Az, hogy őrültség — ordította a szobából. A kanapéra vetette magát. A szemét is behunyta. íme, ilyen egy rossz álom! Mikor kinyitotta a szemét, az asszony ott ült mellette. Föléje hajolt jól táplált madonna arcával. Duzzadt ajkából bugyborékoltak a szavak. — Ugyan Palikám, mi lehet rossz abban, hogy meghívtam a főagronómusékat ? Itt az ideje, hogy kibújjunk a tojásból. Elegem van a szomszédasszonyokból, a Marka nénikből. Olyanokkal kell kialakítani a kapcsolatot, akikkel érdemes kapcsolatot tartani. A főagro- nómusék csak a kezdetet jelentik. — Te nem tudod, hogy mi van ... — Hogy én nem tudom, mi van! Ezt nekem mondod? Na jó, akkor figyelj ide! Hogy miként fogunk boldogulni ebben a községben, az azon múlik, hogy kit hívunk meg vacsorára és minket ki hív meg vacsorára. Én pedig azt akarom, hogy boldoguljunk. Most a főagronómusékat hívjuk meg. Valahol csak el kell kezdeni. Ügy nézett a feleségére, mint egy idegenre, akivel most találkozott először. Mindig ilyen volt, ilyennek kellett lennie. Ezek a számító, kapzsi gondolatok lappangtak benne akkor is, amikor átadta magát a gyönyörnek. — Utálom a felfogásodat. — Ha utálod, akkor azért utálod, mert nincs érzéked az élethez. — Ez nem a te hangod, ez apádé. — Apuska mindig fején találta a szöget. Tudom, nem szívleled, pedig kezet csókolhatnál neki. Emlékezz csak; ki adta a házra a pénzt? — Ez nem tartozik ide. — De igenis ide tartozik, mert tény. Ha apuska nem nyúl a hónunk alá, még mindig valahol albérletben penészedünk. Így lett belőled is valaki. Nem kellett kilincselni a lakásért nap mint nap, hivatalról hivatalra. Mert akkor ugye egészen más az ábra. Vagy talán a te szüleid kisegítettek volna? — Én semmit se vártam a szüleimtől. Nyolc gyereket neveltek fel, és én értem hozták a legnagyobb áldozatot, amikor kitanítottak. — Aztán szép szóval szárnyra bocsátottak, hogy fiam, most már dolgozz becsülettel. Ez a te örökséged. — Erre az örökségre legalább olyan büszke vagyok, mint te arra a százezer forintra, amit apádtól kaptál. — Ejnye, Mucuskám, ezt a témát már annyiszor megvitattuk, hogy a könyökömön jön ki. Hagyjuk a csodába. Beszéljünk másról. Estére jönnek a főagronómusék. A férfi ellökte magától az asszonyt. — Este nem leszek idehaza. A vendégeknek megmondhatod, azért mentem el, hogy ne találkozzam velük. A vizsgálatot akkor is elrendelem, ha a szövetkezet fő- agronómüsa a lakásomon fog vacsorázni. Mert Kovács Pálnak nincs más öröksége, csak a becsülete. Ezt te mondtad, Panni, hát kénytelen vagyok erre az örökségre vigyázni, mert akkor tényleg nem marad semmim. Mire Panni felocsúdott, férje a Trabanttal kihajtott a kapun. Ilyesmi még nem fordult elő. Jóllehet hat éve voltak házasok, mindenben érvényesíteni tudta az akaratát. És most, mikor ilyen fontos estéről van szó, dugába dőlne a terve? Ez képtelenség! Mit tegyen, telefonáljon az agronómuséknak? Ahogy megállt a tornácon, észrevette a kisfiát. A műanyag vödröcskét a feje fölé emelte és magára zúdított egy csomó homokot. Panni éktelen haragra lobbant... A gyerek sírásával be is lehetne fejezni ezt a történetet. Csak hogy az élet ritkán fejeződik be gyereksírással, éppen ellenkezőleg, azzal kezdődik. Kovács Pálnak is ez volt az első ténykedése. Ahogy meglátta a napvilágot, elkezdett óbé- gatni. Anyja kétségbeesetten babusgatta. Dédelgette az apja is, meg a testvérei is, mert ő volt a legkisebb a családban. Ez a féltő gondoskodás elkísérte egészen az egyetem kapujáig. Aztán a társadalom nyúlt a hóna alá. Az apósa is segítette. Később mégis arra a meggyőződésre jutott, amit elért, saját erejéből érte el. Elfelejtette, hogy valamikor sírt. A dédelgetések is kihulltak az emlékezetéből. Az apósa százezer forintja pedig egyenesen bosszantotta. Most azonban elégedetten ült a volán mögött. Fülébe csengtek saját szavai. Neki egyetlen öröksége van, a becsülete. Ez a szó lenyűgözte, megmámorosította. A faluszéli ház udvarán az anyja a tyúkok között forgolódott. A munkától összetöpörödött kis anyóka. Arca csupa ránc, keze inas, görcsös, mint a kiszáradt öregfa ágai. A szemében, amikor meglátta a fiát, felragyogott az öröm. De ő nem az anyját nézte, hanem a padlásfeljáró mellett levő zsákokat, melyeken nagy barna betűkkel ott díszelgett a termelőszövetkezet neve. — Az elnök küldte, táp van benne a malacoknak — mondta az anyja. — Mennyit fizettek' érte? — ütötte mellbe a gyanú. — Semennyit. — Hogy merték akkor elfogadni ? — Miért ne, hiszen amikor megalakult a szövetkezet bevittük a lovat, a tehenet, a vetőgépet, meg miegymást, s alig kaptunk érte valamit. Az ám, szegény volt akkor a közös, most meg, van mit aprítani a .tejbe. Hirtelen markába kaparintotta a tehetetlen düh. Kiabált. Nem afc anyját féltette, hanem saját magát, hogy felfelé ívelő pályája zátonyra fut. Mi lesz, ha kitudódik, hogy szülei ingyen juttatásokat kaptak a szövetkezettől? Ez csapda! Anyja lehajtotta a fejét. Most még kisebbnek látszott. Akár egy fekete rög, mely maholnap elenyészik az időben. Mikor megszólalt, alig lehetett hallani a hangját. De a szavai egyre nőttek, csak nőttek és vihart kavartak benne. — így még senki se beszélt velem, pedig ebben a faluban csendőrök is jártak, végrehajtók söpörték a padlásokat. És most jössz te, a nyolc gyermekem közül a. legkisebb, akinek sem- a kapa, sem a kasza nem törte fel a tenyerét, és ítélkezel felettem, csupán azért, mert vitted valamire az életben, pedig én dolgoztam helyetted, apád dolgozott helyetted, a testvéreid dolgoztak helyetted, különben semmire sem viszed. Ám, ha akarod, jelents fel. Anyád vagyok, megbocsátok neked. öntelt büszkeséggel vágta a felesége szemébe: Kovács Pálnak egyetlen öröksége van. De ahogy a kiskapuban hátrafordult, és látta az anyja könnyeit, fel se merte tenni magában a kérdést, hogyan őrizze meg ezt az örökséget. * * * Szerencsére ez a történet kitalált történet. Már azért is, mert revizori iroda nincs. A kérdést azonban nem árt feltenni. Az élet ennél keményebb csapdákat is felállít olykor... Arcok közelről Vajnai László Gyulán, a Kötőipari Vállalat egyik irodájában beszélgetünk, csendben, négy- szemközt. Korántsem a titkolózás miatt, hiszen amiről szó esik közöttünk, mindketten hisszük, hogy közérdekű. A költő Vajnait keresem, bár a vállalt munkája az, hogy itt a kötőiparnál dolgozik és a költészet, ha távol is esnek egymástól, egy ember személyiségében találkoznak. Így aztán nem is lehet a kettőt különválasztani, nem is próbálkozunk vele, szóba se jön. — Pedig minden olyan egyszerűen kezdődött — emlékezik; miközben régi fényképeket mutat, családi képeket a még össze sem állított családi albumból. — Csabán születtem, a város peremén, az első kerületben. A második világháború már előre vetette árnyékát, és a gyerekkor élményeiből a szelet kenyérre emlékszem a legjobban, a két szem kockacukorral ... Átéltem a 44-es szőnyegbombázást, amikor a házunk mögötti ház helyén csak tátongó bombatölcsér maradt. Most is zúgnak bennem a Liberátorok, és ott állok ütötten a körgáton, míg csak le nem rángat valaki a töltés aljába. Azt a napot, a pusztulás napját, sosem felejtem el. A Liberátorok óta eltelt egyharmad évszázad. Több is. Milyennek látod magad körül most a világot? — Vannak, akik borúlátónak neveznek, verseim olvasva. Ha ez ellen élesen titlakoznék, azt kellene mondanom, éppen az ellenkezője igaz. Ezt azonban nem mondhatom, de azt igen, hogy az emberek okozta pusztulás, mely már gyerekkoromban a szőnyegbombázás élményét dobta rám, ritkán enged felejteni. Ha nagy néha találkozom az élet fényességeivel, sokáig vizsgálom, valóban fényes-e, valódi-e? A háború után szakmát tanultam, 1951-ben textilfestő lettem. Aztán katona, elvégeztem a műszaki tiszti iskolát, majd 1956-ban hazakerültem, Csabára. És a vers? Hogyan érkezett az életedbe? — Talán a nagyanyám révén, aki mosni járt, és valahol egy csomó könyvet adtak neki, padlástakarításért. Volt azok közt mindenféle. Verseskönyv is. Nagyon tetszettek. Gondoltam, én is írok Ilyeneket. Írtam, tíz évig az asztalfióknak. Amikor leszereltem, újra kezembe kerültek, összehozott a sors Simái Mihállyal, neki mutattam meg legelőször. Biztatott, segített. Ismeretségbe kerültem különböző lapokkal. Közölt a Tiszatáj. a Népújság, bekerültem antológiákba: A mi időnk, a Békési vers, A mért idő hozta verseimet. És ezzel már a jelennél tartunk. Mivé lett számodra a vers? — Az örök emberi egyetemesség írásjelévé. Hogy kapcsolatot teremtsen a költő és az emberiség között. Ez lehetne hitvallás, talán annak is tartom. Hiszem, hogy elég akár egyetlen vers ahhoz, hogy valaki beiratkozzon az irodalomba. Sass Ervin Balogh Ferenc: Karlovy Vary