Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-22 / 170. szám

1980. július 22., kedd Termelni vagy nem termelni? Ez a kérdés foglalkoztatja azokat a békési kistermelő­ket, akik a közelmúltban két panaszos levéllel is meg­keresték szerkesztőségün­ket. Egy újságcikk nem te­het igazságot a vitázó bé­kési ÁFÉSZ és az elégedet­lenkedő tojástermelő szak­csoporttagok között, de a tények megvilágítása talán közelebb visz a problémák közös megoldásához. flz ÁFÉSZ A békési ÁFÉSZ 1978-ban hozta létre tojástermelő szakcsoportját, azzal a cél­lal, hogy biztonságossá te­gye a termelést és felvásár­lást a tagoknak. Hogy ön­magát is bebiztosítsa, szer­ződést kötött a gödi Duna- menti Tsz-szel, amely 3 éven át, előre rögzített áron heti 60 ezer tojás átvételére kö­telezte magát. A tavalyi to- jásdömping miatt csökken­tek' az átvételi árak, sokan ezért felhagytak a tojótar­tással. A békési szakcso­portnál a múlt év őszén 19- en, az idén már csak 8-an vitték ki lakásukra a ked­vezményes áron kapott Tetra SL hibrideket. Nem teljesítették az idén . július 30-án lejárt szerződést sem: a vállalt egymillió 680 ezer tojás helyett csak felét adták át a felvásárlóknak. Szinte természetes, hogy a gödi Dunamenti Tsz százezer forintos kötbérigénnyel lé­pett fel az ÁFÉSZ-szal szemben. Az viszont in­kább övön aluli ütésnek te­kinthető, hogy ugyanakkor saját felvásárlótelepet nyitott a tavasszal, és ott vette át a tojást a szakcsoporttagoktól, magasabb áron, mint az ÁFÉSZ. Tehát drágábban el­vitték a tojást és ugyanak­kor kötbért kértek a béké­siektől a nem teljesítés mi­att. Pedig az ÁFÉSZ kedvez­ményesen, önköltséges áron, a hunyai Hunyadi Tsz-től vásárolt tojókat helyezett ki a szakcsoporttagoknál, s biz­tosította a takarmányt is. Mégpedig hitelbe, úgy, hogy a termelő apránként, a tojá­sok árából fedezve törleszti azt. A könyvelés szerint az idén május 31-én 288 ezer forint táp- és 81 ezer forint tojóvásárlási hitel volt kint a termelőknél. A vállalat ezért kamatot fizet a bank­nak, a szakcsoporttag ka­matmentesen kapta az ösz- szeget. Tehát újabb fizetési teher előtt áll. B termelők Panaszolják, hogy január elsejétől jelentősen megnőtt a tápok, a villany és az egyéb felszerelések ára. A tojás ára ezzel szemben nem nőtt, ezért adták át más­nak a tojást. Amikor ezt az ÁFÉSZ vezetősége észrevet­te, a korábban 1,30 forintos árat február végén 1,45 fo­rintra vitte fel. Ez azonban kicsit elkésett, és a gödi tsz-szel kötött szerződéshez kevésnek bizonyult a felvá­sárolt mennyiség. A másik „sérelem” meg­oldhatatlan, hiszen a táp ára nem az ÁFÉSZ-től függ. An­nak a kérelemnek, hogy ön­költséges vagy nagykereske­delmi áron kapják a terme­lők, nem tud eleget tenni, hiszen a forgalmazás terhe­it akkor saját zsebből kel­lene megfizetnie. Ez pedig tovább csökkentené amúgy is szűkített gazdasági lehe­tőségeiket. Kiss Lajos nyugdíjas, a szakcsoport tiszteletbeli el­nöke mondja: — Idejöttek hozzám többször is a laká­somra, hogy adjunk be kér­vényt; kérjük a magasabb átvételi árat. Én meg is ír­tam, mégsem volt, aki alá­írja, mint tanú. Mégis sike­rült elérni az 1,45-ös árat. Én továbbra is vállalom, hogy elfogadom az új szer­ződésben előírtakat, az 1,50- es átlagárat is. Reiss László nyugdíjas fe­leségét képviseli a megbe­szélésen. — Volt úgy a té­len, hogy elvittem a tojást az átvevőhöz, és az átirá­nyított a saját boltjukba. El is vittem, ott láttam, hogy amiért én 1,30-at kapok, az 1,90-ért van kirakva az el­árusítópultra. Nem bánom, ha az ÁFÉSZ is keres, de egy tojáson ilyen sokat? Én is keresni akarok1, de 1,50-ért ez ma már nem megy, nem éri meg. Tokajiné Gólya Eszter a felvásárlási és ipari osztály vezetője szerint ilyen nem volt, de ígéri, hogy utánanéz a dolognak. — Az viszont jogos észre­vétel, hogy a télen romlott a táp minősége — folytatja —, a termelők kérésére ezért a kondorosi keverő helyett a békési Egyetértés Tsz táp­ját szállítottuk. Tény, hogy mi is követtünk el hibát, igyekszünk megoldani őket. Megoldások Nehéz lesz, hiszen a hu­nyai Hunyadi Tsz-szel le­szerződött 4 ezer jércéből eddig 2 ezer 300-at vittek haza a tagok, személyes jó kapcsolatoknak köszönhető, hogy ez a tsz nem áll elő újabb kötbérköveteléssel. De még ez a 2 ezer 300 jérce sem biztos, hogy „termelni” fog. Reiss László például ilyen körülmények között nem hajlandó tovább tarta­ni a tyúkokat. De nemcsak az árak miatt kedvezőtle­nebb a helyzet. A szeptem­berben induló ciklustól meg­szűnik a hitelezés, készpén­zért szállítja az ÁFÉSZ a takarmányt. Érthető védeke­zés ez részéről a túlzott el­adósodás miatt. A múlt évi nem teljesítések miatt köt­bérezést és esetleg bírói se­gítséget is igénybe fog ven­ni a szakcsoport tagjaival SRemben. Érvek és ellenérvek csap­tak' össze a megbeszélésen. A termelő az ÁFÉSZ-t, az ÁFÉSZ a termelőt hibáztat­ja. Nehéz megállapítani, ki­nek van igaza. Tény azon­ban, hogy nem jó, ha puly­katápot etetnek a tojótyúk­kal, vagy az egyik hónapban Tojó I., a másikban Tojó II. táppal etetik a baromfit. Bajt okozott a szakmai hoz­záértés hiánya is az idén. A takarmányszállítók, meg­tudva a január eleji takar­mányár-emelést, kéthónapi adagot előre eljuttattak a termelőknek. Arra nem gon­dolt senki, hogy a szavatos­sági idő egy hónap, és ennek lejártával megromlik a táp. Ez meg is látszott az ered­ményeken. Bajt okozott az állatorvosi túlbuzgóság is. A baromfi­pestisről szóló hír — mint kiderült, rémhír — hallatá­ra az egyik kerületben az állatorvos oltóanyagot ete­tett az egyszer már kezelt baromfiakkal. Ez pedig je­lentősen lecsökkentette a termelést. ♦ Mindezek után, mi a meg­oldás. Az semmi esetre sem, hogy ne termeljenek a nép­gazdaság számára is fontos tojásból, hogy a termelők megsértődve visszaadják a már elszállított tyúkokat. A megoldást közösen kell meg­találni. A megbeszéléseken úgy tűnt, erre megvan a hajlam mindkét félben. A későbbiek során visszaté­rünk ennek eredményére. M. Szabó Zsuzsa 1 A Békéscsabai Állami Gazdaság 3. számú gyulai kerületében „mini” vágóhíd működik. A húsfeldolgozó látja el a gazda­ság üzemi konyháit hússal Fotó: Veress Erzsi ftbraktakarékos pecsenyebárány-hizlalás Hogyan lehet abraktakaré- kosan pecsenyebárányt hiz­lalni? Erre a kérdésre ad választ és kész technológiát a szarvasi öntözési Kutató Intézet a gyephasznosítás területén elért kutatásai alapján. Az ' abraktakarékos pe­csenyebárány-hizlalás alap­vető feltétele a jól ápolt, gondozott gyepterület, ahol az anyajuhok a már 16 kg- os súlyú bárányaikkal áp­rilis közepétől kinn legelnek. Míg az anyajuhok kizárólag csak legelőfüvet esznek, ad­dig gyapjas csemetéik szop­nak, legelnek és abraknak hízótápot kapnak. Ezzel a módszerrel 110 napos élet­korra elérik a kívánatos exportsúlyt, a 30—32 kilo­grammot. Pontosan ennyi idő kell a hagyományos módon hizlalt — anyától leválasztva, épü­letben és kizárólag abrakkal etetve — bárányoknak is e súly felszedéséhez. A két technológia közötti különb­ség a feletetett takarmány mennyiségében számottevő. Hiszen amíg a hagyományos hizlalással egy kg súlygya­rapodáshoz 4,5—5 kg abra­kot kell felhasználni, addig ezzel az új módszerrel 0,8—1 kg is elegendő. Ez pedig nemcsak kilogrammokban, de forintokban is jelentős különbség, az új technoló­gia javára. ENCI: nem fizetünk! Hol szorít a cipő? Az Endrődi Cipész Szövet­kezet a Fővárosi Cipőbolt kérésére lapos sarkú női szandálok gyárfásába fogott. Gondoltak a nagyobb lábú nőkre is, még 41-es méretűe­ket is készítettek. Végre! — mondhatnánk, bővült a vá­laszték, minden vevőre gon­doltak. Csakhogy a 39—40—41-es szandálok szűkek! A cipő­bolt nem tudja eladni őket! Ennyi a történet, dióhéj­ban. Kövesdi Attilánétól, a Fő­városi Cipőbolt főkönyvelő­jétől kérdezem: — Önök látták a próba­modellt, meg voltak elégedve vele, rendeltek belőle 15 ezer párat. Most miért reklamál­nak? * — A sorozatgyártás előtt bemutatott típus valóban jó volt. De amit nekünk szállí­tott a cipészszövetkezet, az nem olyan volt, mint a pró- bamodell. Sokat nem tudunk eladni! Nyíri Mihály, az ENCI fő­könyvelője mondja: — A szabványban úgy van előírva, hogy csak a 37-es méretű lábbelit kell bemu­tatnunk. Mi is ezt tettük. A nagyobb szandáloknak szű- kebb volt a lábfejük. — Miért? — Olyan volt a kaptafa. — Azt ki készítette? — A Pest megyei Mű- anyagipari Vállalat. — Ők olyat gyártanak, ami­lyet kémek tőlük ... — így van. A kaptafatí­pusok az NSZK-ból valók. Nekik is vittünk a szandá­lokból, ők nem kifogásoltak semmit. — Ezek szerint a nyugat­német nők lába más, mint a magyaroké? — Igen... — Ha ezt tudják, miért nem változtattak a faváz méretén? — A szabványban az áll, hogy egy mérethez csak egy bőség járul. — Mindenkinek egyforma a lába? — Nem. Oláh Ferenc, a műszaki osztály vezetője magyarázza: — Most van folyamatban ennek az előírásnak a felül­vizsgálata, jövőre bevezetik, hogy azonos méretű cipőt többféle bőségben kell gyár­tani. — Végül is milyenek azok a szandálok? — Szerintem minden he­tedik nő lábára jó —■ kap­csolódik a beszélgetésbe ifj. Sárhegyi András kereskedel­mi osztályvezető. — El lehet adni őket. Ha cipőbolt nem a nyár elejére kéri a szan­dálokat, hanem korábbra, már nem lenne egy darab sem az üzletekben. — Miután láttuk, hogy nem veszik a lábbeliket — mond­ja Kövesdi Attiláné —, le­értékeltük őket. így sem na­gyon kellettek a vevőknek. — Ügy tudom, hogy az árengedmény után 6 ezer párat eladtak — állítja ifj. Sárhegyi András. — Tisztább lenne a kép — fűzi tovább a szót a szövet­kezet főkönyvelője —, ha a kifogásolt szandálokat visz- szaküldik nekünk. Mondtuk, ha összegyűjtik őket — 45 boltból! (H. I.) —, elhozzuk, ígérték, mégsem csinálták meg. A cipőbolt főkönyvelője mondja: — Megpróbáljuk eladni őket, bár nem sok remény van rá. — Az árengedményt ki tette és miből? — Mi vállaltuk, a kocká­zati alapunk terhére. — Ez veszteség önöknek? — Igen, s érthetően sze­retnénk áthárítani a szövet­kezetre, hiszen ők a gyár­tók. — Nem fizetünk! — tilta­kozik az ENCI kereskedelmi osztályvezetője. — Miért? — Minket nem kérdeztek meg, hogy beleegyezünk-e a leárazásba. — Hibáztak tehát a cipő­bolt szakemberei? — Igen! Ugyanis ők csak a saját szakállukra értékel­hetnek le árut. Ha kifogá­solják a minőséget, s ezért akarják olcsóbban eladni a cipőket, akkor a mi hozzájá­rulásunk nélkül nem tehe­tik meg, illetve megtehetik, csakhogy akkor nem is köve­telhetik tőlünk, hogy miáll- juk a költségeket. — Egyébként a mai na­pig sem küldték el nekünk a kimutatást arról, hogy melyik szandál és hány pár nem jó — mondja Nyiri Mi­hály. Hogy teljes legyen a zűr­zavar, hozzáteszem: a szö­vetkezet körülbelül két he­tet késett a szállítással. El­mondták, ezt úgy tették jó­vá, hogy saját kocsijaikkal vitték a szandálokat Pestre, s nem a raktárban tették le, hanem egyenesen a boltok­ba fuvarozták őket. Hozzá­tették, ezzel segítettek a ci- pőboltnák. Nem értem, miért a jóté­konykodás. Alighanem arról van szó, hogy így a hibát is erénynek lehet feltüntetni. Továbbá azt sem értem, hogy a cipőbolt miént nem állított össze egy pontos lis­tát arról, hogy milyen és hány szandál minősége rossz. Annyi pénzük van, hogy 1 millió forint veszteség meg sem kottyan nekik? Azon a következtetésen is meglepődtem, miszerint a nyugatnémet nők lába más, mint a magyaroké. Kapitalista láb?; szocia­lista láb?; de a kaptafák jók, csak a mi asszonyaink lába deformált? Csak nehogy úgy legyünk úrrá a helyzeten, hogy a ho­ni cipőkhöz tőkés importból szerezzünk be szép, hosszú, vékony lábakat... Horváth István Korszerű gépeken készülnek a cipők Fotó: Martin Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom