Békés Megyei Népújság, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
1980. július 20., vasárnap Télen fűt, nyáron hűt a fekete gyapjúkalap Tovább hevíti a kedélyeket a játékszenvedély Fotó: Martin Gábor Az érettségi ára „Szervusz szomszédasszony! Megvan nektek az Aranyember? és a Tartuffe?” — csöngetett be a szemközti lakásba egy őszi estén Ica, pergő nyelvű, talpraesett fiatalasszony. Kérdésre kérdés volt a válasz: „Hogy jut eszedbe most éppen a Tartuffe?” „Ajaj! Kötelező irodalom. Tudniillik beiratkoztam a középiskolába. Manapság már kell az érettségi!” * * * Mindez; három éve történt. Szakái Istvánná, Ica akkoriban még csak sejtette, mire vállalkozott, azt véghez vinni még az olyan kemény akaratú, nagy teherbírású embernek sem köny- nyű, mint amilyen ő. Az ismerősei példálóztak: szegény X. is tanulásra adta a fejét, aztán Gyulán kötött ki! Mások biztatták: vágj csak neki, ha más el tudja végezni, rajtad se fog ki. És Szakái Istvánná, a békéscsabai MEZŐGÉP Vállalat fizikai munkása beiratkozott a középiskolába. Reggel hatra járt dolgozni, a végszereidében kilós kalapácsot forgatott, nehéz alkatrészeket igazított, erősített a helyére. Aztán minden csütörtökön és pénteken délután fél kettőtől fél hétigaz iskolapadban ült. — Egyszer aztán szól egy ismerősöm a másik műhelyből, hogy hiányzik náluk egy műhelyfelíró. Elvállalnám-e? Akkor már másodikos voltam, készültem a félévi vizsgákra. Gondoltam, könnyebb lesz, ha reggel 8-ra kell munkába járni —■. meséli. A lakásukon beszélgetünk, éppen csomagol. „Végre egy kirándulás, ahová már el tudunk menni”, — jegyzi meg, majd folytatja az elkezdett témát: — No, meg azt a fizikai munkát hosszú távon nehezen lehet bírni. Amíg kis pótkocsikra kellett a csavarokat, lámpaszerkezeteket fölerősíteni, addig könnyű volt, de amióta az adaptergyártás megy! Így lettem én szinte véletlenül műhelyadminisztrátor, szó sincs arról, hogy föntről kiemeltek. Visszatérünk a tanuláshoz. Vajon miért érezte szükségét, hogy leérettségizzen? Erről faggatom. Nem nagyon tud mit kezdeni a kérdéssel, látszik, erről még nem gondolkozott. — Csoda tudja. Régen bennem volt már az, hogy érettségizni kellene. Ahogy férjhez mentem, jöttek a gyerekek, gyesen voltam, de akkor Pista, a férjem tanult. Egyszerre kettőnknek lehetetlen lett volna. Hanem, talán az is sarkallt, hogy Pista elvégezte. * * * Icával együtt 54-en kezdték az első osztály —- és leérettségiztek 18-an. — Másodikban, félévkor én is abba akartam hagyni. Annyira felhalmozódott minden, nem bírtam utolérni magamat, örökös időzavarral küszködtem. Így utólag látom, őrültség lett volna félbehagyni. De gondolja el: egy magam-választotta könyvet én nem tudtam elolvasni, moziba soha el nem jutottam. — Azért ki lehetett bírni, elvégre meg kell dolgoznia az embernek mindenért. Persze, ha Pista nem segít a háztartásban — mert ő rengeteget magára vállalt —, akkor biztosan abbahagyom. Ha csak megjegyeztem napközben — mert ő is a ME- ZŐGÉP-nél dolgozik —, hogy ma nem akarok suliba menni, rögtön rám támadt. Elsőben nem is hiányoztam egyetlen egyszer sem, később se sokat. * * * Érettségi vizsga! Ettől különösen rettegett Ica, pedig őróla igazán nem állítható, hogy félénk, törékeny nő. Az idegeskedést is csak azóta ismeri, amióta tanul. De a vizsga előtti napokban otthon minden a feje tetején állt. A gyerekeket elvitték az egyik nagymamához, és ő napokig ki se mozdult, csak tanult. Volt könyv a hűtőszekrényen, a mosógépen, a varrógépen, jegyzetek a padlószőnyegen, a zsebben, ahogy az ilyenkor lenni szokott. És persze sikerült. — Nem mondhatom, hogy többnek érzem most magam. Boldog vagyok, de ez csak nekem nagy ügy, és talán most, amíg friss, hiszen manapság természetes az érettségi. Jó lenne ősztől újra tanulni, megszerezni a szak- érettségit a közgében. Esetleg pihenek egy évet, és csak utána kezdem. Kriszti, a kisebbik lányunk új iskolába kerül, sokat kellene foglalkozni vele, és Livire is ráfér a segítség. No. majd látjuk... T. I. Emancipáció...? z emancipáció szó hallatán sokszor berzenkedem. Ennek oka igen egyszerű: a nők egyenjogúságát feszegető viták zöme leragad annál a kérdésnél, hogy a férfitársadalom milyen rafinált módszereket alkalmaz a gyengébb nem ellen, csakhogy megőrizze vélt vagy valós függetlenségét. A szapulá- soknak se szeri, se száma. Manapság ferde szemmel néznek arra a családfőre, aki megpróbálja kihúzni magát a házi munkából, s asszonyi feladatnak tekinti a gyerek- nevelést, viszont bízvást elismerésre számíthat az, aki példásan kiveszi részét az otthoni műszakból is. Ez a felszín, a vékony mázréteg, amit könnyű ösz- szetörni, s kényelmesebb ezzel be is fejezni a vizsgálódást. Ingoványosabb a terep, ha megpróbálunk a dolgok mélyére jutni, leásni a gyökerekig. Ügy vélem, az emancipáció megítélése is elsősorban a gazdasági élet függvénye. Mit csinál otthon egy férj? Ha teheti, s ha nem rabszolgának tekinti feleségét, segít neki. Ám az esetek zömében ő is újabb műszakot kezd meg, nem a háztartásban, hanem maszekban. Fusizik, kertet művel, disszertációra készül, alkot, szóval gürizik. Nem engedheti meg magának a család, hogy bármelyik tagja is lazsáljon. Mert kérdem: melyik bérből és fizetésből élő háztartás képes arra, hogy egyetlen havi keresetből fenntartsa magát? Ha meg gyerekről is gondoskodnia kell, két fizetés is kevés, hisz azt hónapról hónapra feléli, váratlan kiadások fedezésére abból bizony nemigen marad. Az emancipáció tehát, ha a nők tömeges munkába állását ezen folyamat kezdetének tekintjük, elsősorban a kényszer szüleménye. Még mindig nem lenne gond, ha a háziasszonyok látványos kivonulása a konyhából, a tűzhely mellől, nem hagyott volna maga után egy hatalmas űrt. Az első figyelmeztető jel a születések számának rohamos csökkenése volt. Annak idején úgy tűnt, a gyes tökéletesítésével egy csapásra megoldódik minden. Áthidaló megoldásként kezdték alkalmazni, hogy ameddig nem épül elegendő iskola, óvoda és bölcsőde, az anyák maradjanak otthon, ha akarják, három évig is. Otthon maradtak, nevelték gyermekeiket, a szaporulatgörbe meredeken emelkedett, míg ki nem derült: az évek múlásával egyre nagyobb a gyermekintézményekben a férőhely hiánya. (Van olyan általános iskola, ahol három műszakban oktatják az apróságokat!) A hagyományos családi modellt elvetettük, helyette újjal próbálkozunk, olyannal, amelynek még nincsenek kidolgozva a játékszabályai. Sokszor olyan érzésem van, azzal, hogy kivettük a nők kezéből a főzőkanalat, nem felszabadítottuk őket, hanem voltaképpen kitoltunk velük, hisz most a hivatalos munkaidő után fogják meg a főzőkanalat, ugyanis, ha tetszik, ha nem, még mindig az asszonyokra vár az a feladat, egyszerűen azért, mert nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni évszázados berögződéseket. Ám ez a kisebb baj, e területen az idő múlásával úgyis változnak a merev szokások. A fő problémát a gyermekintézményi férőhelyek hiánya, az ebből fakadó hároméves gyes, a gyerekek orvosi ellátásának hiányosságai — gondoljunk az ügyeletek túlzsúfoltságára —, ezek egyidejű létezései jelentik — egyrészt. Másrészt szólni kell a lakáshiányról, s az ugyancsak szűkre méretezett lakótelepi hajlékokról, amelyek a családtagok szaporodásának arányában egyre zsúfoltabbak lesznek. Hogy ezek hány és hány válás előidézői? Gyanítom, igen soké. Sajnálom azokat a nőket, akik egyedül nevelik gyermeküket, s azt hiszik, egyen- jogúsították magukat. Ezzel tulajdonképpen saját esélyüket rontják az életben, boldogságuk keresésekor. És még nem tudhatjuk pontosan, milyenek lesznek majd azok a gyerekek, akik apa nélkül nőnek fel... A tökéletes emancipációhoz először a feltételeket kellene megteremteni, mert hiányoznak. Az, hogy a nők munkába álltak, önmagában örvendetes tény, de arról se feledkezzünk meg, hogy ez mennyi kínnal, keservvel jár, hogy a három, olykor hatéves távollétek a munkahelyről, majd később a gyerek betegsége miatti táppénzes napok száma milyen fejtöréseket okoznak gazdasági életünk irányítóinak. „Ez a gyes kész őrület!” -- hallottam már sok fiatal- asszony szájából. S ez nem divatos panaszkodás! Az ötven, hatvan négyzetméteres lakások falai között idegőrlőbb az élet, mint a munkahelyen. Hová lehet elvinni napközben a gyereket? A játszóterekre mindenképpen, de azok nem valami szívde- rítőek. Hol vannak játékparkok? — ahol tökéletesen kiélheti hancúrozó szenvedélyét a kisember. Mert mi van a játszóterek zömén? Aszfalt, aszfalt..., sivár terek ...; egyetlenr elhasálást több napos ápolás követhet ... Az egyik város lakótelepén kismamaklubot alakítottak a fiatalasszonyok. Kötö- getni jártak oda — hivatalosan. Sokak szerint egészen meghatónk voltak, ahogy me- sélgettek klubjukról. Valójában pénzzé tették testüket, a klubban jutottak partnerhez, akit felvittek a lakásukba, napközben, míg a kedves férj dolgozott... Hozzáteszem: tisztes, megbecsülésnek örvendő anyák tették ezt... ersze, nem mindenki P vetemedik ilyen tett___ re unalmában. Van, a ki egyszerűen „csak” alkoholistává válik a három év alatt. S ez a mozgalom is terjedőben van. Egyik barátom reszketve panaszolta, hogy abszolút kiegyensúlyozott felesége egyre kedélyte- lenebb, morcosabb, kiállha- tatlanabb lett. Akkor értette meg az okát, amikor kinyitván egy szekrényajtót, rádőltek az üres üvegek ... Emancipáció ... ? Kellene, mert egyre sürgetőbbé válik! H. I. A barnaságért meg kell szenvedni! Finomságok Hurrá, strandidő!?
