Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

o 1980, június 22., vasárnap tiHiWKTiW KULTURÁLIS MELLÉKLET Június napjainak legjelesebbje: Szent Iván Megyénk elevenen élő nép­hagyományainak egyike a Kevermesen évről évre meg­ismétlődő, június 24-i, Szent Iván-napi tűzgyújtás szoká­sa. Estefelé, hét óra körül kezdik összegyűjteni a tűz- nekvalót, ami rozséból, de leggyakrabban kukoricaszár­ból és cirokszárból áll. A máglya megrakásában -és a tűz átugrásában csak a gye­rekek vesznek részt, legfel­jebb 16—17 éves korig. A tűzrevaló hordásában a „csö- petek”, a 3—5 éves legkiseb­bek is segítenek, de amit ők hoznak, azt nem teszik a többihez. Lesik, hogy mit csinálnak a nagyok, és ma­guk is kismáglyát raknak, mint ahogy a disznóöléskor kistüzet. A készülődés nem­csak a fiatalok ügye, igazi izgalommal várják az ünne­pi eseményt a felnőttek is. Sötétedésre benépesülnek az utcák. A fiatalok türel­metlenül nyüzsögnek a meg­gyújtandó szárkúp körül. Az idősebbek a ház előtti fák árnyékából figyelik a fejle­ményeket, a legidősebbek pedig a kispadra vagy a be­járat küszöbére ülnek, hogy fölidézzék régi emlékeiket. A felnőttek nemcsak a szokás kedvéért vannak jelen, ha­nem azért is, hogy ügyelje­nek a rendre, mert ahol „nagyobb társadalom” van együtt, előfordulhat valami rendetlenség. Az ő fiatalko­rukban is betartották az ak­kori felnőttek a rendet: „aki átugrott, a sor végire állt, és úgy gyüttek vissza szépen, sorba”. Mikor a tüzet, meggyújt­ják, a nagyobbak közvetlen közel vannak hozzá, és láng­jába kapkodnak. A kisebbek csak messzebbről merészked­nek egyre közelebbre. Az el­ső nagy lobogás után — amely a hosszú utcán végig látszik —, egymás után lán­gol főj a többi tűz is, majd mikor a láng valamelyest lo­hadni kezd, megkezdődik egymás biztatása: „Aki megy, én mék utánna!” Az első vállalkozó után egymást követve ugorják át a tüzet, miközben virtuskodnak: „Ki ugrik messzebb?” — „Leég a szőröm!” stb. stb. Régeb­ben az volt a szokás, hogy a legények végignyargalva az utcán, több tüzet is átugrot­tak: „leszaladták” a fél fa­lut is A szélső utcán indul­tak el, és csak éjfél után egy-két óra tájt — minden utca minden tüzét végigjár­va — értek haza. Az ünnep eredetének kér­désével igen sokat foglalkoz­tak néprajztudósaink. A Szent Iván-napi ünnep nem ősi magyar eredetű, a ger­mánoktól és a . szlávoktól vettük át. Erre utal, hogy az ünnep neve megőrizte a szláv Iván keresztnevet — amelynek a magyar megfe­lelője János. Emellett szól továbbá ,az is, hogy az ünnep szokásai nem terjedtek el az egész magyar nyelvterületen, csak egyes határvidékeken — így a Szepességben és a Palócföldön, Nógrád me­gyében, a Bácskában és Sze­ged környékén. A Keverme­sen máig élő népszokás ere­detének magyarázata kézen­fekvő: a községét Nógrád megyei telepesek alapították. A kutatók föltételezik, hogy a Szent Iván-napi szokások két' úton juthattak Európába: egyfelől a Földközi-tenger keleti partján fekvő orszá­gokból, másfelől Egyiptom­ból. A szokások tartalmának vizsgálatai kimutatták, hogy azok még a kereszténység előtti időkbén, a pogány hit­világ nap- és tűzimádásában gyökereznek. Bár a Szent Iván-napi tűz sok vonást megőrzött az ősi pogány mágikus rítusokból, tartalmában és formájában sokat változott a keresztény­ség hatására. A terjedő ke­reszténység ugyanis az ősi pogány szokásokat igyekezett saját keretébe illeszteni. Az ünnep legszembetűnőbb szokását, a tűzgyújtást a ke­resztény hagyomány többfé­leképpen magyarázza, a po­gány vallásos szokást keresz­tény tartalmú hiedelmekkel telítve, és a korábbi termé­szeti ünnepből vallásos ün­nepet alakítva. A keverme- siek szerint Keresztelő Szent János lefejezésének az emlé­kére gyújtják a tüzet. Ma­gyarázatul a bibliai történe­tet a következőképpen mond­ják el: „Heródesnek, aki az első feleségit legyilkolta, má­sodik felesége volt. A felesé- ginek a lánya nagyon szép volt. Bálát rendezett Heró- des, és akarta bírni a mos­tohalányát. Akkor a bál al­kalmával azt mondta a lá­nya, ha a Keresztelő Szent János fejit beviszi tálon, ak­kor az övé lehet. Mert erre azért haragudott, mert pré­dikált az erkölcstelenség el­len. Heródes pedig lefejeztet­te Keresztelő Jánost, és tálon bevitte a' fejit... A lány vagy. az anyja aztán tűzön égett meg.” A Szent Iván-napi szoká­sok a keresztény motívumok mellett még ma is őriznek ősibb, pogány hagyományo­kat. Ezek legnagyobbrészt a tűznek tisztító, gyógyító és termékenyítő hatásába vetett hitben gyökereznek, ezért tarthatták magukat olyan szí­vósan évszázadokon át. Így Göcsejben e napon este egy marék gabonaszemet a sza­bad ég alá, a telekre vittek, hogy a harmat fogja meg, majd a vetendő gabona kö­zé keverték, hogy az üszkös ne legyen. Szabadkán a meg­gyújtott csóvákkal megkerül­ték a dinnyeföldeket, hogy nagy dinnyék teremjenek. Zsolna vidékén azt tartot­ták: ha valamelyik gazdának a tehene keveset tejel, azon csakis Szent Iván napján le­het segíteni. A ház legöre­gebb nőszemélye kiment Szent Iván napjának hajna­lán a mezőre, ott teljesen le­vetkőzött, aztán elővette nagy fehér vászonkendőjét, és azzal fölszedte a fűről a friss harmatot. Amikor a kendő már átázott, elővette a magával hozott bögrét, hogy a kendő nedvét belefa­csarja, mert ha a tehén ezt megissza, jó tejelő lesz be­lőle. Baján sárga színű Szent Iván virágot (galium verum, tejoltó galaj) szedtek a lá­nyok, és abból koszorút fon­tak maguknak. Amikor a ro­zsé lángjai már kisebbedni kezdtek, a virágkoszorús leá­nyok egyenként — vagy az általuk választott legénnyel párosán, kézenfogva — átug­rottak a tüzet, amely őket hitük szerint megtisztította, illetve termékennyé tette. Tűzugrás után hazamentek, koszorúikat feldobták házuk fedelére. Akinek a koszorúja lecsúszott, annak „nem volt szerencséje”. Azután minden lány kiakasztotta koszorúját a ház oromzatára, és ha va­lamelyikét éjjel ellopták, az azt jelentette, hogy egy éven belül férjhez megy. Kevermesen változatosabb, gazdagabb volt ez az ünnep régen. A tűznek itt is varázs­erőt tulajdonított a néphit — ez a varázserő elsősorban a gabonával volt kapcsolatos. Azt tartották, hogy ha a bú­za tövét a Szent Iván tüzével jelképesen fölégetik, akkor attól a naptól számítva a ti­zenharmadikra a búza vágás­ra érik, akármilyen idő le­gyen is. A régi hiedelem sze­rint a tűz hamuját a káposz­tára kell szórni, hogy ne egye meg a tetű. Ugyancsak a termésvarázslásból eredt az a régebbi szokás, hogy kö­rülkapálták a tüzet, majd másnap kora reggel a diny- nyeföldre mentek kapálni, és munkához fogva így szóltak a leendő dinnyéhez: „Olyan piros legyen a beled, mint a tűz lángja volt!” A tűz varázserejét nem­csak a növényekre tartották hatásosnak, hanem az em­berre is. Hitték, hogy aki át­ugorja a tüzet, az egész év­ben nem lesz „gilvás” (kelé- ses), és más betegség is elke­rüli. Ez a hiedelem még a harmincas években is olyan erősen élt, hogy amikor a ha­tóságok megtiltották a nagy utcán a tűzrakást, annak az utcának a gyerekei a másik utcának a tüzéhez siettek, mondván: „Jaj, csak eccer ugorjuk át, ne legyünk gil- vásak!” A tűzugrás alkalmat adott a nagylányoknak és a legé­nyeknek, hogy találkozhas­sanak. Tűzugrás közben „kosfejet ütöttek”, azaz ösz- szeütköztek, azután együtt szórakoztak, és amikor vége lett a tűznek, a legény haza­kísérhette a lányt, s végül is férj és feleség lett belőlük. De nemcsak magának a tűznek tulajdonítottak va­rázserőt, hanem a kicsi szent- iványi almának is. A szent- iványi édes almát beledob­ták a pörnyébe, és a gyere­kek fölkapkodták. Aki abból evett, annak — a hiedelem szerint — nem fájt a torka. Egész kosárral szoktak a tűz köré szórni, hogy mindenki­nek jusson belőle, mert a nagyobb lányok is igyekez­tek elkapkodni. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy amelyik nagylány ilyen al­mát eszik, az hamar férjhez meav. Bár a babonás hiedelmeket ma már nem veszik komo­lyan az emberek, a tűzrakás hagyományát napjainkig megőrizték a kevermesiek, mint jó közösségi alkalmat. , Beck Zoltán Rácz József: Békési részlet Ménesi György: Másnap Mikor térdem remeg, fogam vacog, s a gyilkos tisztaság megbőget, magamhoz engedem — gyerek vagyok! — a csinnadrattás torz-szülőket. Sok rossz ripők, szemforgató, hamis! „Mi mára, kiskomám, a lózung?” — kérdik pult mellett és az ágyban is tőlem, ha összecsókolózunk. Futnék innen, társam ha lenne! (Kalitkában, bolond, ki szárnyal véresre vert szárnyú madárral.) Alant kijózanodva hát rendre a földi élet lassan teljes: a szív hűl és a száj szederjes. Rácz József: Régi fahíd a Körösön Verasztó Antal versei: Napfolt Az arcodon egy apró árnyék egy kis didergő pontocska kitalált magának egy helyet ahol megvárhat egy mosolynyi meleget. r Ébredés A hajnalízű reggeleken míg álomszagú hajjal a jajongó időbe igyekszem feszíteni ébredésem vitorláit, egy nemlétező útról mindig elémtoppan, a Valóság. Szavak A szavakból ha néha egy-egy hangokra tépett kiáltás rátéved a mondatok szigorú ösvényeire, a gondolatok feszülő forgatagából minddig előbukkan valami régi igazság. Az alkalomhoz illő, se több, se kevesebb, mert: „minél tovább rágjuk a falatot, annál ízetlenebb”. Rácz József: Hollandi utca

Next

/
Oldalképek
Tartalom