Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
1980. június 15., vasárnap Bertalan professzor íróasztala mögött ült, és ré- vülten nézte az oda kirakott holmikat. Középen néhány gépírásos iraton kék fedelű, vastag füzet feküdt; mellette személyes apróholmik: karóra, két aranygyűrű, személyi igazolvány, zsebkés, és egy golyóstoll. Az íróasztal szélén egy összehajtogatott vezetékű, hallókészülékhez hasonlító műszerféle hevert egy üres, lapos papírdobozon, amelyben — címzéséből és a postabélyegzésből ítélve — az egész küldemény érkezhetett. A földszinti dolgozószoba ablakai az intézet parkjára nyíltak. Az erkélyajtó nyitva volt, kellemes kora őszi napfény és meleg áradt be rajta. A teraszon feketerigók szökdécseltek. A professzor ujjai reszkető kaparászással indultak el a kék füzet felé. Pillantása gépiesen siklott végig a címkéjén: „KUTATÁSI NAPLÓ — ARGUS—1 kísérlet — dr. Martin Géza — Cerebrológia” ... Valahol a közepe táján felnyitotta, és olvasni kezdett. Július 6. — A kísérleti állatok közül a 17. számú (Zéró, német juhász, kan) bizonyult a legalkalmasabbnak: alvási periódusonként két Várkonyi János: Sárkány REM-fázis, futó lábmozgás- imitációk, szünetek, fülmozgatás, farokmozgatas... határozott álomreflexek. Július 7. — A kísérlet harmadik fázisában Zérót fogom felhasználni. A cél világos, az oda vezető^ út is: most már csak az elérés eszközét kell megtalálnom! A tűelektródos módszer nem jo. Túlságosan roncsolja az agyszöveteket. Egy bizonyos, az álomból fogok kiindulni! Az álom nem más, mint „belső film”, amelynek felveyőka- merája a szem, vetítőgépe, filmszalagja, vetítővászna együttesen maga az agy. El- ső lépésként ezt a „belső filmet” kell valamiképpen felvenni, rögzíteni és kivezetni! Július 25. — Megcsináltam a kutatási programot, és benyújtottam a főnöknek. Ráharapott. Mellesleg alaposan kikérdezett. Ügy látom, tetszik neki a téma, és csak a főnöki tekintély kedvéért tesz úgy, mintha akadékoskodna ... Végül is jóváhagyta a programot! Július 26. — Zéró mar annyira hozzám szokott, mintha évek óta a gazdája lennék. Remek állat, a főnök is megkedvelte.^ Zérót már nem fogom tűelektro- dokkal halálra kínozni. Fajdalomokozás nélkül varázsolok belőle egy tökéletes vakvezető kutyát: valóságos „élő szemet” olyan emberek számára, akiknek agyi látásközpontja ép, és vakságuk a „felvevőkamera”, a szem betegségének vagy sérülésének következménye... A látás agyi központját már hetekkel ezelőtt megtaláltam, feltérképeztem. Szerkesztettem egy modulálható neuro- transzmittens bio-receptort, tűelektróddal bekötöttem egy kísérleti állat agyi látásközpontjába, de ily módon csak apró fényvillanásokat tudtam kivezetni a telerecor- ding képernyőjére. Ez az út nem járható... Mi lehet a megoldás? Csakis egy tökéletesített — kívülről, a koponyatetőn keresztül működtethető — távreceptor! Augusztus 3. —* Megtaláltam! Egy űrhajózási szaklapban figyeltem fel a vi- zisztorra. Ez egy miniatűr távreceptor, amely fókuszált elektronsugár-nyalá- bokkal végzi el a felvevés, modulálás és kivezetés bonyolult műveleteit. Ez kell nekem is! Ha ezt a vizisztort össze tudnám házasítani az én bioreceptorommal, nem kellene többé a tűelektródokkal kínoznom a kutyákat. Elég lesz kívül, a koponyájukra rögzíteni a biovizisz- tort, a finomszabályzóval kitapogatni a látásközpontot, és beállítani az optimális fókusztávolságot ... Augusztus 15. — Az ellátó szolgálattól kaptam néhány tucat különféle méretű és kapacitású vizisztort. A bioreceptorral való egybeépítés a vártnál könnyebben ment. Az új biovizisztort ragtapasszal rögzítettem a 31. sz. kísérleti állat (Cézár, korcs, kan) koponyáján és vezetékkel telerecordinghoz kapcsoltam. Cézárt elaltattam, és Csernai Zoltán: Az „Argus—I” kísérlet vártam az első REM-fázist. Sikerült! A telerecording képernyőjén felvillant az első „kutyaálomfilm”! Egy alapos tál közeledett felém a rácsos kutyaketrec padlóján, tele főtthús-darabokkal; aztán úgy tűnt, mintha én magam, a saját kutyaállkapcsommal habzsolnám fel az ételt... Augusztus 20. — Következik a negyedik fázis: a kutya szemén át ébrenléti állapotban felvett képek — tehát a folyamatos látás! kivezetése a telérecordingra ... Augusztus 27. — Mivel most már a közvetlen, „élő” látást kell kivezetni, előbb meg kellett keresnem ennek a fókuszpontját is, és beállítani a biovizisztort. Első próbálkozásaim csúfos kudarccal fenyegettek: bekapcsolás után a kutyák megzavarodtak, ugrálni, vonítani kezdtek! Hamar rájöttem, mi a baj: a biovizisztor a teljes látáskvantumot elvonta, kivezette agyi látásközpontjukból a telerecordingra! Bekapcsoláskor tehát a kutyák előtt elsötétült a világ — megvakultak ... Vakságuk szerencsére csak átmenetinek bizonyult. Kikapcsolás után négy-öt perc múlva újra láttak és megnyugodtak. Alapos vizsgálatot végeztem. Kiderült, hogy sem a szemük, sem az agyuk nem szénvedett semmiféle kimutatható károsodást. A megoldás kézenfekvőnek látszott: az állatok agyi látásközpontjában keletkező látáskvantumot meg kell osztani, úgy, hogy abból saját agyukba is, a telerecordingra is jusson ... Végül kiderült, hogy mindez a pontos beállításon, rögzítésen, és — némi felerősítésen múlik. ^ A bekapcsolással egyidejűleg elektromos impulzuserősítést kell alkalmazni a kutyák koponyacsontjára. Rövid tapogatózás után ily módon minden egyes kísérleti állatnál élesre tudtam állítani a telerecordingon a kivezetett látás képeit! Igaz, ezek a képek az emberi látáshoz képest életlenek, homályosabbak voltak. De hiszen mindez még csak a legelső kísérlet, s a tökéletesítésre még számtalan lehetőség kínálkozik! Ami a legfontosabb volt: a kutyák a receptorá- lás alatt most már teljesen nyugodtak maradtak, és látás tesztjeik a kísérletek után az alaptesztekhez viszonyítva a legcsekélyebb romlást sem mutatták! Szeptember 5. — Írtam a főnöknek egy időközi jelentést az eddigi eredményekről, és egyben engedélyt kértem a befejező fázishoz. A kísérleti „vak” szerepét természetesen saját magam vállaltam. „Élő szemem” Zéró lesz ... A főnök váratlanul hevesen tiltakozott, nem akart kötélnek állni !^ Végül nagy veszekedés után én győztem, miután aláíratott velem egy „veszélyességi nyilatkozatot”. „Hallatlan, ismeretlen veszélyekkel” ijesztgetett, mire dühbe gurultam, és közöltem vele, hogy bármily mennyiségű papírt hajlandó vagyok aláírni, sőt, hogy tökéletesen mentesítsem őt, s intézetét a felelősség alól, holnaptól szabadságot kérek, és otthon fejezem be a kísérletet! Szeptember 8. — Elkezdtem Zéró felkészítését. Jókedvűen, a legcsekélyebb fájdalomérzés jelei nélkül viseli el a vizisztorálást. Szeptember 12. — összeállítottam egy, a saját fejemre méretezett bizovizisztort. Közönséges hallókészülékre hasonlít. Előbb a Cézártól kivezetett — telerecordingon rögzített — álomfilm átvételét kíséreltem meg. Felvettem egy teljes sötétséget biztosító fekete szemüveget, lehunyt szemmel bekapcsoltam a készüléket... Semmiféle fájdalmat nem éreztem, mégis felkiáltottam, amikor agyamban felvillantak az első képek. Hihetetlenül furcsa érzés volt ez a közvetlen agyi látás! Első alkalommal nem is bírtam tovább néhány másodpercnél, pánikszerűen kapcsoltam ki a biovizisztort, vettem le a szemüveget. Később fokozatosan hozzászoktam az álomfilmátvételhez. De vajon milyen lesz az, amikor folyamatosan látok majd Zéró kutyám „élő szemén” át?” Bertalan professzor felsó- v hajtott. Abbahagyta az olvasást, kigombolta inggallérját. A napló rendezett, olvasható kézírása a következő bejegyzéstől kezdve megváltozott, kusza, asszimetrikus, nehezen olvasható sorok következtek ... „Szeptember 17. — Mindennek vége! Valahol elhibáztam. Igaza volt a főnöknek: kevés volt a kontroli- vizsgálat, és ... Amikor elkezdtük Zéróval az udvaron, eleinte minden jól ment. Igaz, rettentő furcsa volt úgy látni, alulról, tőlem függetlenül, külön mozgó szemmel látni... Elvesztettem az egyensúlyomat, leültem, ösztönös mozdulattal letéptem a sötét szemüveget, és kikapcsoltam a vizisztort Sajnos elkéstem — utána is teljes sötétség vett körül! Megvakultam ... Lázasan kezdtem gondolkodni, hol követtem el a hibát?! A sorrend — villant belém a felismerés. Előbb vettem le a szemüveget, és csak utána kapcsoltam ki a vizisztort! A készülék tehát egy-két másodpercen át elsötétítés nélkül, nyitott szemmel együtt , működött! Megvakultam... Zéró ott ült mellettem, simogattam, nyugtattam és vártam, hogy a kísérleti állatokhoz hasonlóan elmúljon átmeneti vakságom. Nagyon sokáig vártam. Hiába ... Zéró már erősen nyugtalankodott. Ekkor kétségbeesett gondolat villant fel bennem — az utolsó lehetőség?! Újra fejemre csatoltam a vizisztort, vezetékét Zéró pórázával egybefogva a kezemben szorongattam. A sötét szemüvegre már nem volt szükségem __Bekapcsoltam a kés züléket és — újra láttam! De mit? Az eget és a felhőket! Zéró felemelt fejjel vonított, ugrált mellettem ... Most már mindegy. Mégis — látok! Talán ezután mindig csak így — Zéró szemével! —, de mégis látok! Szeptember 19. — Két napja gyakorolunk Zéróval. Szenvedünk... Engem tűrhetetlen fejfájás kínoz, szinte parázslik a tarkóm és a halántékom. Zéró is szenved, és egyre nehezebben engedelmeskedik nekem. Kénytelen vagyok szigorúan bánni vele, hiszen neki most már mindig oda kell néznie, ahová én akarom! — ahová én akarok nézni! Mi mást tehetnék? Szeptember 25. — Ez lesz az utolsó bejegyzésem. A többit majd... Ez már maga a pokol! Zéró teljesen megvadult, szembeszegül velem, nem engedelmeskedik! Rájött azzal a sátáni eszével, hogy mire használom fel, és arra is, hogyan béníthat meg! Nem nyitja ki a szemét! Hiába ütöm, verem, csukott szemmel kúszik, menekül előlem... a vak elől! Mégis mindig én vagyok a győztes: a póráz és a vizisz- tor vezetéke az én kezemben van! Nem engedem el... hiszen enélkül... Zéró nyitott szeme nélkül!... tehetetlen vak lennék! Nem ütöm meg többé! Sikerült újra összebarátkoznunk. Itt ül az ölemben és a naplóra néz! Holnap majd...” Bertalan professzor becsukta a füzetet. Arcát tenyerébe szorítva üldögélt még egy darabig, majd az előtte fekvő iratokhoz nyúlt, és kézbe vette a legfelsőt. Csak a vastagbetűs cím és néhány mondatfoszlány érdekelték ... :— „BALESETI JEGYZŐKÖNYV ... végzetes figyelmetlenség ... piros jelzésen haladt át a kutyával... az állat eltépte pórázást és elmenekült... tízton nás kamion ...” Letette a jegyzőkönyvet, újra kézbe vette a naplót, visszatette, aztán hirtelen az asztalra borult, és két karjával lesöpört róla mindent. Felcsengett a telefon. — Halló, Irén? Maga az? Igen, éppen hívni akartam! Végeztem, elvihet mindent! Mit mond?! Hagyja már abba a siránkozást! Öt már úgy sem támaszthatjuk fel! Igen ... sajnos, az élet kegyetlen és megy tovább! Lehet, hogy holnap maga vagy én járunk ugyanígy! Ebben az őrült nagyvárosi forgalomban állandó veszélyben van valamennyiünk élete ... Igen ... „közönséges” közlekedési baleset volt! Mi más lett volna?! A rendőrség lezárta az ügyet... Ezeket a holmikat vigye át a munkaügyi osztályra, intézzenek el mindent. A nekrológot is, természetesen ... Igen, a megszokott szöveggel: „A tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Martin Géza tudományos főmunkatársat intézetünk saját halottjának tekinti ...” stb, stb! • Lecsapta a kagylót. Felállt, és fáradt, nehéz léptekkel kisétált a teraszra, onnan tovább, a parkba. Leült az útjába eső legelső padra, kifújta magát, és a zakója zsebében cigaretta után kezdett kotorászni. A közelben'ekkor megmozdult egy bokor. Csapzott szőrű, csontig lesoványodott kutya bújt elő és szűkölve, feltartott orral szimatolva Bertalan professzor felé vánszorgott. Arcok közelről Bónus István Az orosházi könyvtár olvasójában beszélgetünk. Kismotorral érkezett, tanyán lakik. Van egy csomó állata, és — meséli — most alakított ki egy kis szobát, ahol 2 ezer kötet könyve és magnói társaságában ír, ha nyugalmas órája kerül. Mert a legfőbb panasza: kevés ideje jut elmélyült írásra, így aztán sokkal ritkábban születik egy-egy vers azon a tanyasi íróasztalon, mint szeretné. Az első versekről beszélgetünk. A pályakezdésről. — Tizennégy éves voltam, amikor először éreztem: verset kell írnom. Magányos fiúnak ismert mindenki, és ez igaz is volt. De ha leültem írni, azonnal úgy éreztem: lelki közösségbe kerülök az emberekkel. Azokkal, akikről írok, azokkal, akik majd talán elolvassák, amit írtam. Bakó József, a költő volt a tanítóm a monori iskolában. Biztatott, hogy írogassak, mert — ő mondta — ügyesen fogalmaztam. A verseimet azonban nem mertem soha megmutatni. Az első, nyomtatásban? 1943-ban, az akkori Orosházi Friss Hírekben. Az volt a címe, hogy „Üzenet”, és a bátyámnak szólt, akit elvitt tőlünk a háború. A következő már 1944 novemberében jelent meg, a Népakaratban. Ez volt „A szürkesapkás orosz katona”. Ettől fogva rengeteget írtam, közölték verseim az orosházi lapok, később a Szabad Föld, a Csillag, az Üj Hang, és többször a rádió irodalmi rovata is. Vagy harminc éve megjelent egy kis köteted ... — Igen, a „Tanyák csalogánya”. Saját kiadásban, 1000 példányban. Egyetlen példányom sincs belőle, örülnék, ha valaki, aki olvassa ezeket a sorokat, megajándékozna vele. De ha nem, annak még jobban örülök, mert akkor szüksége van azokra a versekre, és szereti azokat. Másik kötet? Nem tervezted, nem tervezed? Várkonyi János: Egyforintos élet — Az ötvenes évek elején a Magvetőnél forgott egy kötetre való versem. Aztán lekerült a Tiszatáj-Magvető- höz, ahol azzal küldték visz- sza, hogy írjak hozzá 30 darab mai verset, akkor kiadják. Én nem úgy írok verset, hogy ez „mai” vers, ez meg „nem mai" vers, hanem úgy, hagy ez vagy vers, vagy nem vers, csak szócséplés. Így történt, hogy a kötetcsiná- lás és kiadás abbamaradt. Mit vársz a verstől? — Nagyon sokat! Megmutatni a dolgok szépségét azoknak' is, akik nem veszik észre, elmennek mellette. Legalább még ötven jó vers kellene, akkor elégedett leszek önmagámmal. Horátius mondta, hogy „boldog, ki a világtól távol a kertjét műveli”. Hajlok arra, hogy igaza van. De a világtól távol, úgy, hogy ne érdekeljen, mi van a világban, nem tudnék élni. A nyugalmat, a természet tisztaságát viszont mindennél . jobban szeretem. Ezért is élek tanyán, úgy és ott, ahol a szüleim, a nagy- szüleim. a családunk élt. Búcsúzóul egy nappal előbb írt versét nyújtja át, hogy mi is átadhassuk ezeken a hasábokon az olvasóknak. Sass Ervin
