Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-24 / 120. szám

o 1980. május 24., szombat Évadzáró bemutató a Jókai Színházban Varázskeringő — varázs nélkül Famadár és agyagtehén Gyermekfoglalkozás a csabai helyőrségi művelődési otthonban Minden jó, ha jó a vége. E szállóige igazságát vallja a Békés megyei Jókai Színház vezetősége, már ami az év­adzáró bemutatót illeti. Mert tagadni nem lehet; a százesztendős színházépület ennél sikeresebb évadokat is -megért. De hát színházügy­ben mindig csak az számít, amit éppen akkor, abban a pillanatban lát és kap a né­ző. Minden magyarázkodás felesleges és kicsit illetlen-is. De most... Nos, most olyat nyújt át a színház vendégművészekkel megfrissített társulata, mely­re azt kell mondani: ez kö­zönségsiker! Az 1954-ben, 84 éves korában elhunyt, s túl­zottan nem is annyira közis­mert osztrák Oscar Straus háromfelvonásos operettje mindazokkal az erényekkel rendelkezik, amelyek együtt egy igazán szórakoztató ze­nés színpadi komédia kellé­kei lehetnek. Bolondosán, bá­josan, ötletesen is. Egy félreértést azonban tisztázni kell. A Varázske­ringő bár igazi operett, a csabai színrevitele nem iga­zándiból az. Tudott, hogy néhány évvel ezelőtt mekko­ra port kavart az az orszá­gos vita, hogy — elsősorban a vidéki színházakban — kell-e operettet játszani, vagy sem? E sorok írójának meg­győződése, hogy létjogosult­sága van a zenés műfajok e legparádésabbikának. A kö­zönség — s nemcsak az idő­sebbek, s nosztalgiát kedve­lők! — általában szintén ked­veli ezt a műfajt. Termé­szetesen, ma mások azok a bizonyos elvárások az ope­rettel szemben, mint a mű­faj hőskorában voltak a „bé­kebeli” Berlin, Bécs és Bu­dapest zenés színházaiban. A mindenkor fülbemászó zene, a dallamos melódiák keretet adhatnak a szórakoztatás színpadi válfajának; helye van itt a sikamlósságnak, a félre nem érthető célzások­nak, a fanyar iróniának. S az igazi operettnek ki kell bírnia ezeket az átalakításo­kat. Hiszen a tömegízlést kell kiszolgálnia. Ma: a köny- nyed, de színvonalas szóra­koztatásét. Mindezekből kö­vetkezően kíváncsian vártuk ezt a bemutatót. Ha jól em­lékszem, akkor vagy tíz esz­tendővel ezelőtt a Bál a Sa- voyban című nagyoperett volt az utolsó ilyen. De a Bé­késcsabán már játszott Va­rázskeringő más. Sok min­denben, egészében, kategó­riájában is. Azt hiszem, sze­rencsére. Ettől sikerült az előadás. Ez a „portörlésen” múlott. Kállai István nagyszerűen dolgozta át és tűzdelte mai, néha bár anakronisztikusnak ható, de ebben a közegben egyáltalán nem zavaró ak­tualitásokkal a szöveget. Bor József vendég rendező — akinek ez a negyedik Va- rázskeringő-rendezése — va­lóban értő kezekkel nyúlt a portörlő eszközhöz. Csak a legsikerültebb dalbetétek ma­radtak, mint például a cím­adó- és a Piccolo-dal, ami örökzöld slágerszámba megy. Darabértelmezésének lé­nyege: aki leül a nézőtérre, az két és fél órán át könnye­den, önfeledten szórakozzék. Semmi más. És ezt nem sza­bad kézlegyintéssel elintézni, kevésnek becsülni. Megne- véttetni másokat: művészet a javából. ' Vitathatatlan, hogy bár­gyú történeti magva van a Varázskeringőnek. Az idő­pont a századforduló, a helyszín Hessen — Kassel, a 244 négyzetméteres (!) tör­pehercegség, valahol Auszt­ria és Franciaország között. A „birodalom” örökösödési problémákkal küzd. S hogy fennmaradhasson, „új vér” kell a dinasztia életben tar­tásához. Az „új vér” egy bé­csi ulánushadnagy képében jelenik meg. S természete­sen mindenki szerelmes lesz a hozzá rendelt párjába, megfelelően nagy kalamajka és félreértés-sorozat alatt, előtt, közben és a végén. Ami boldog befejezést nyer. De Bor rendezésében a történet csak a kulisszát szolgáltatja a szikrázóan elmés riposz- tokhoz, a néző rekesz- és arcizmát próbára tevő kiszó­lásokhoz, csodás helyzetko­mikumokhoz. S közben a ját­szó színészek nagyszerű le­hetőséget kapnak arra, hogy a szó nemes és valódi értel­mében játsszanak, alakítsa­nak, karikírozzanak. Itt csak azt hisszük valóságosnak, hogy színházban vagyunk, hogy kitűnő színészi alakítá­sokat látunk. Erre szokták mondani: a téma adja ön­magát. A rendezőnek az a szerencsés, és egyben nehéz feladat jut, hogy kordában tartsa mindezeket. Kétségtelen, hogy Bor Jó­zsef békéscsabai rendezésé­ben rutinjára hagyatkozott. De ezt a gyakorlatot mégis kitűnően alkalmazta az itte­ni lehetőségekre. Ez is az érdeme, és az, hogy összes­ségében kellemes estékkel ajándékozza meg a részt ve­vő színészekkel, zenészekkel együtt a közönséget. A dinasztiáról, a biroda­lomról, a „régi fényességről” ábrándozó bugyuta XIII. Svakim Joachim hessen— kasseli herceg szerepében Gálfy Lászlót láttuk. Olyan alakítást nyújtott, amire csak a komédiázás titkait ismerő színész képes. Frederika, a főkamarásnő intrikus és ra­vasz diplomata egy személy­ben, némi gonoszkodással és egoizmussal fűszerezve. A békéscsabai közönség legked­veltebb komikája, Dénes Pi­roska tudott újítani ebben a szerepben attól függetlenül, hogy gazdag és sokoldalú te­hetségével rutinból is meg­oldhatta volna a figurát. Ez a többlet az a báj, amellyel fölruházta és már-már har­sánnyá fokozta szerepét. A „szerelmespár”, azaz He­lena, a hercegkisasszony és az importált ulánushadnagy szerepében szegedi vendége­ket köszönthettünk. Török Vera és Szabadi József első­sorban fölényes énektudásá­val tűnt ki az együttesből. A Varázskeringő az epi­zódszereplők darabja is. A történet adta lehetőségeket legjobban a „beugró minisz­ter” és főlakáj szerepében, Sigismund alakjában Csiszár Nándor valósította meg. Jól érzett rá arra a rendezői el­képzelésre is, hogy mint narrátornak^ időről időre ki kell lépnie szerepéből, hogy a közönségnek némi öniró­niával kevert magyarázatfé­lét adjon; emlékeztesse ar­ra, hogy végsősorban játék az egész, egy szakadozott szélű fotográfia életre kelté­se. Csiszár Nándor minden mozdulata, gesztusa hűséggel követte kitűnő szerepét; jót mulattunk alakításán. Lothar grófot, a szegény rokont, aki egyszerre áhíto­zik a trónra és Helénára, s emellett ostoba, bugyuta; vendégként Ábrahám István személyesítette meg. Három évvel ezelőtt már játszott a Varázskeringőben Miskolcon; a darab ismerete is hozzájá­rulhatott ahhoz, hogy mu­latságosan és ötletesen kel­tette életre Lothar hálás alakját. (A második szerep- osztásban Gyurcsek Sándor játssza a szerepet.) Ugyancsak kettős szerep- osztásban oldották meg Fran­ci, a női zenekar karmeste­rének személyét is. Csombor Teréz főiskolai hallgató kel­lemes jelenség. Ügymond „népiesre” akarta venni a fi­gurát. De „népiesch” lett be­lőle. Pedig szerepe sok-sok alkalmat nyújt arra, hogy mint kezdő művész megmu­tathassa oroszlánkörmeit. Francit, a minden bonyoda­lom okozóját, Geszti Glória is játssza. Széplaky . Endre, Wendo- lin pénzügyminiszter alakjá­ban meg tudta csillogtatni színészi erényeit. Néha azon­ban úgy tűnt, alakítása visz- szafogottabb, mint, amit a mű összességében és ebben a megfogalmazásban elvárt volna tőle. Külön kell szólni a Hol­pert János vezette zenekar­ról. Néhány új taggal (és hangszerrel!) bővítették ki erre az alkalomra, igen jól. Az együttes nem vállalko­zott arra, hogy klasszikus értelmű operettzenét inter­pretáljon. Következetesen mindig a színpadi komédiá- zást szolgálja, követi, segíti. A vendég, Székely László díszlete szellemes foglalata az előadásnak. A deus ex machina-megoldású függö- nyös ágy olyan ötlet, amit a rendezésben is jól lehetett felhasználni, továbbfejleszte­ni. (Lehet, hogy viszont?) A kosztümök — az ugyancsak vendég, Hruby Mária mun­kája — inkább operettesek. A fodrok, zsabók tömkelegé éppen ezért itt nem annyira helyénvalók. Ugyanakkor tetszettek a férfiszereplők jelmezéi, már amit az adott szerep a tervezés szabadsá­gához megengedhetett. Kö­zönségsiker tehát a Varázs­keringő. A varázs elmaradt, szerencsénkre. Az operett szé­les lépcsős, biedermeieres, érzelgős varázsa. Helyette a szórakozás élményét kaptuk. S az is lehet, hogy erre a bemutatóra is vissza fogunk emlékezni jó néhány év múl­va. Talán kellemesebb em­lék les7, mintha „varázsos” operetteí láttunk volna ... Nemesi László Az apró kezek nyomán a formátlan agyagdarabból lassan kibukkan egy láb. Az­tán még egy, és még kettő, s a bumfordi fejen megjelenik egy pár bizonytalanul felfelé törekvő szarvacska. — Ez egy tehén — mond­ja a kisfiú, és a művész elégedettségével szemléli „alkotását”. Azután szem­ügyre veszi a szomszédjában Készülnek az agyagtehénkék — némi felnőtt segítséggel — formálódó nagy hasú, tur- bános Mehemedet. A hosszú asztalon sok­sok girbe-görbe tehén és né­hány, kicsit megroggyant agyag-török vár a nap jóté­kony, szárító hatására. — Mi is agyagozni aka­runk! — rohamozza meg az asztalt egy frissen érkezett gyereksereg. Ez lesz Mehetned palotája — Aki végzett, az kezet mos! — terel a vízzel telt mosdótál felé néhány ma- szatOs óvodást az óvónő. Mi­után engedelmesen összedör­zsölték apró, agyagtól szür­ke tenyerüket, elvágtatnak a másik asztal felé. Itt néhá- nyan elmerülten turkálnak a változatos formájú fadarab­kák között. Ha megtalálták a megfelelőt, ragasztóval ügyesen egymáshoz illesztik, így születnek a famadarak, favonatok a békéscsabai hely­őrségi művelődési otthonban. — Nagyon szépre sikerült — dicséri meg a tátogó cső- rű madarat nyújtogató kis­lányt a szakmai irányító, Vágréti János. — Hihetetlen fantáziájuk van a 3—6 éves gyerekeknek! — jegyzi meg. — Csak meg kell indítani a képzeletüket. Itt feladatot kapnak, és azt saját elképze­lésük szerint oldják meg. Ezek a foglalkozások fejlesz­tik a manuális készséget, és játékosan ismertetnek meg az alkotás örömével. Ha na­gyobbak lesznek, remélem, jó néhány itt megforduló óvodással találkozom majd az ifjúsági és úttörőház szakkörein. — Mi lesz ebből? — fag­gatom az egyik kislányt, aki nyelvét kidugva, elmerülten nagasztgat egy százlábúhoz hasonló valamit. Sokáig nem válaszol. — Asztal — böki ki végül, lehet, hogy csak úgy találomra, hiszen erre a bútordarabra nem túlzottan emlékeztet a „mű”. Bent a teremben ■ is ko­moly munka folyik. Rajzol­nak, rongydarabokat vágnak a kis mesterek. A fehér pa­pírokra kanyarított házak között egy díszesebb is fel­bukkan — Ez lesz Mehe- med palotája — jelenti ki az „alkotó”. — A török és a tehenek című mesefilmet vetítettük, innen kapták az ötleteket — világosít fel Pénzes Ferenc, a művelődési ház igazgatója. — Milyen sikerük volt a foglalkozásoknak? — érdek­lődöm. — Alig két hét alatt 600 óvodás vett részt a 24 fog­lalkozáson — összegzi az ed­digi tapasztalatokat. — Ha többet tudunk fogadni, töb­ben is jötték volna. Az óvo­dások nagyon örültek a kez­deményezésnek, amelyben nemcsak nekünk, hanem a Munkácsy Mihály Múzeum­nak is része volt. Mivel óriá­si az érdeklődés, ősztől nem csupán folytatjuk, de tovább is fejlesztjük az ötletet. Sze­retnénk új módszereket be­mutatni. Az asztalnál közben elké­szültek a házikók. A rajzo­kat körülvágták, színes kar­tonnal kidíszítették, fiapálci­kából fogót ragasztották a hátuljára a gyerekek. Most büszkén nézegetik munkájuk eredményét. G. K. A favonat majdnem olyan, mint az igazi, csak épp hogy nem füstöl Fotó: Veress Erzsi Népi együttesek • országos találkozója A hagyományőrző népi együttesek országos találko­zóját május 24—25-én — szombaton és vasárnap — rendezik meg a Pest megyei Veresegyházán. A rendezvé­nyen 16 együttes 600 tánco­sa vesz részt, s bemutatja szűkebb hazájának népszo­kásait, múltból mentett ha­gyományait. A több évtize­de működő falusi csoportok számára ez az egyetlen or­szágos fórum, ahol szakmai szempontok alapján is véle­ményezik, mennyire „hitele­sek”, megőrzésre és tovább­adásra érdemesek az együtte­sek által újraélesztett népi­nemzetségi közösségi játé­kok. MOZI Hazatérés A vietnami háború motí­vuma egyre gyakrabban buk­kan fel az amerikai filmmű­vészetben. A 31. cannesi filmfesztivál figyelemre mél­tó alkotása volt a „Hazaté­rés”, amely témájában igen aktuálissá vált éppen most, a 70-es évek végének hideg- háborús légkörében. Nemrég láttuk a mozikban az „Apo­kalipszis ma” című film sza­vakkal alig visszaadható bor­zalmait. A „Hazatérés” nem közvetlenül a háborúról szól, hanem a túlélőkről. A tör­ténet ugyancsak Vietnam kö­rül gyűrűzik. Emberekről szól, akiket testi vagy lelki nyomorékká tett ez az ér­telmetlen küzdelem, amely után rehabilitációs kórhá­zakban próbálnak erőt nyer­ni ahhoz, hogy újból éljenek, érezzenek, szeressenek. A háborút sokféleképpen lát­tuk már filmen, de így még nem. Nem gyilkolást, ke­gyetlenkedést látunk, ha­nem futószalagon érkező ko­porsókat, rokkantakat. A forgatókönyvírók Nancy Dowd novelláját alakították drámává. Hyde tengerész­tiszt Vietnamba megy har­colni. Felesége, Sally elha­tározza, hogy távollétében önkéntes ápolónő lesz egy katonai veteránkórházban. Itt ismerkedik meg egy há­borús rokkanttal, akibe be­leszeret ... Hogyan kavarja fel az emberek hétköznapi életét, érzelmeit a háború, még akkor is, ha a harcok színtere több ezer kilométer­re van? A nagyjelenetektől, happy end-ektől mentes film főbb szerepeit játszó színészek ki­tűnően ábrázolják ezt. A Sally-t alakító Jane Fonda nélkül aligha képzelhető el ez az alkotás. Egyszerű, de gondolkodó, és mély emberi érzésekkel teli amerikai asz- szonyt formál meg hitelesen. Luke Martint, a nyomorék­ká vált, dp emberi tartását, küzdőképességét el nem ve­szített fiatalembert, aki látta a borzalmakat, átéléssel játssza a rokonszenves szí­nész, John Voight. Érdekes, bár a legkialakulatlanabb figura a férj (Bruce Dem alakítja), aki katonai sike­rekre vágyva utazik el, és bizonytalanul, lelkileg meg­történ érkezik haza, hogy átvegye mpg nem érdemelt kitüntetését. Bár egyetlen lövés, harci jelenet sincs, a háború rom­boló hatását mégis érezzük a képsorokban. A legszeb­bek, és — bár a film nem hatásvadász — leghatásosab­bak a kórházi és a szerelmi jelenetek. A kiemelkedő szí­nészi játékon kívül magas színvonalú az operatőri mun­ka, és a kísérőzene. Haskell Wexler kamerája mindenütt „jelen van”, képei mégsem „megkomponáltak”. A történet nem végződik happy end-del. A befejező •kép becsukódó ajtaján levő „Out” felirat és a tengerbe egyre messzebb úszó alak1 figyelmeztet: Ki! Vagyis el, minél messzebb a háborútól. — gubucz — SZÍNHÁZ, MOZI 1980. május 24-én, szombaton 15.00 órakor Békéscsabán: VARÄZSKERINGÖ Felnőttoktatás ea. 1980. május 24-én, szombaton 19.00 órakor, Békéscsabán: VARÄZSKERINGÖ Bérletszünet 1980. május 24-én, szombaton 20.00 órakor, Dévaványán: SZERELMEM, ELEKTRA * * * Békési Bástya: 4 órakor: A tajga császárának végnapjai — 6 órakor: Apokalipszis most. I„ n. rész. Békéscsabai Építők Kultúrotthona: 5 órakor: Seve- rino — 7 órakor: Csúfak és go­noszak. Békéscsabai Szabadság: Minden előadáson: Hazatérés. Békéscsabai Terv: Fayard bíró, akit seriffnek hívtak. Gyulai Erkel: fél 6 órakor: Szerelmi vallomás. I„ n. rész. Gyulai Petőfi: 4 órakor: A vadon ki­áltása — 6 és 8 órakor: A nagy álom. Orosházi Béke: Kínai ne­gyed. Orosházi Partizán: Ezüst­nyereg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom