Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
o 1980. május 1., csütörtök NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Hegedűs Géza: Májusi magánügyeim amikor hétéves kisfiúként viAz ünnep akkor ünnep, ha egyben magánügy is: emlékek és saját érzelmek hordozója. A magánügyek és magánemlékek akkor emelkednek ünneppé, ha oly sok ember magánügye, hogy már a mennyiség minőségi változásában közüggyé vagy Arany János kifejezésével „éltető eszmévé finomult”. Ilyenek a szív szerint átélt vallási ünnepek is, hiszen például a karácsony minden családnak ünnepe. Március 15. vagy április 4. nálunk mindenkinek a szabadság, illetve a végre elérkező fel- szabadulás magánemlékeit idézi. És éppen ez az ünnep lényege: kinek-kinek külön és mindenkinek együtt- De hát van-e széles e világban (ami jelenti a mi szűkebb magyar hazánkat, a mi tá- gabb európai hazánkat és a legtágabb földfelszíni hazánkat), akinek ne volnának egyszerre történelmi emlékei és saját emlékei május elsejéről? Hogy május elseje miért pontosan május elsején van? Erről értekezést írhat a történész, idézve a hajdani itáliai — pontosabban luccai — takácssztrájkot, vagy egy későbbi angol vérengzést, amely éppen május elsején volt; idézhetné a II. Internacio- nálé határozatát a francia forradalom 100 éves évfordulóján 1889-ben, amely éppen ezekre az emlékekre hivatkozva május elsejét jelölte meg a munkásság és a munka ünnepének. Említhetnék azt is, hogy éppen ennek a munkásmozgalmi határozatnak a folytán kereken 90 évvel ezelőtt ünnepelte először a proletariátus és a vele rokonszenvező haladó emberiség világszerte is, minálunk is azt a hitet, amelyet egy későbbi mozgalmi induló így fogalmazott meg: „A munkásoké a jövő”. De a néprajz tudósa azt is tudja, hogy május elseje sokkal régebbi népünnep, bizonyára pogány tavaszi szertartások emlékeit folytatja. A májusfák, a május elsejei eszem-iszomok a szabadban, a majálisok mind a természet feltámadását és az emberi reményeket fejezték ki. Május elseje mérhetetlen idők óta az életöröm ünnepe. A hajdan népszerű operettsláger, amely szerint Virágzó május elsején. ö kért, hogy átöleljem én... vagy az egykori rezesbandák, amelyek május elsejének hajnalán jókedvre ébresztették a városok és falvak lakóit; vágy a feldíszített májusfák a kertekben és a kis házak előtt, ugyanolyan előzményei voltak a munkásság nemzetközi ünnepének, mint a réghajdani luccai takácsmozgalom vagy a múlt századbeli angliai sortűz a felvonuló munkásokra. És íme most már világszerte kilencvenegyedszer tér vissza ünnepként ez a tavaszi nap. Méghozzá úgy, hogy alig-alig akadhat ember, főleg is Európában, akinek egyik-másik május elseje ne volna a legszemélyesebb élménye. És éppen ezek a nagyon személyes emlékek teszik annyira közüggyé ezt a szükség szerint mindig heje- hujás és mégis egyszerre bensőséggel és pátosszal teljes ünnepet. Az én számomra többszörösen is felejthetetlen magánügy. Akkor kezdődött, déki — nagyváradi —gyermekkorom köréből 1919. elején egyszerre csak budapesti lakos lettem, és új iskolám tanulótársaival együtt felvonultam azon a történelmi napon: a mi Tanácsköztársaságunk feledhetetlen május elsejéjén- Azt hiszem, itt kezdődött politikai fejlődésem ... de itt váltam egyszeriben nagyfiúvá, hiszen hazajövet eltévedtem a még ismeretlen nagyvárosban, és néniktől, bácsiktól kérdezősködve mégis hazataláltam. Attól kezdve volt szabad egyedül iskolába mennem, hiszen egyedül is hazataláltam. Hát ez talán nem magánügy? Ez nem magánemlék? Es vajon nem érezhe- tem közügynek, hogy ettől kezdve hitték el a szüleim, hogy alkalmas vagyok a kíséret nélküli iskolába járásra? Nekem a május elseje azóta is az elme érettségének az ünnepe. Azután nagyon sok év múlva, már egyetemi hallgatóként és egy módos polgárcsalád gyermekeként elméleti meggondolások folytán beléptem a Szociáldemokrata Pártba, miközben személyes jóbarátságban voltam az illegális Kommunista Párt olyan, később történelmi alakokká váló főszereplőivel, mint Ság- vári Endri (padszomszédom az egyetemen) és Rajk Laci (aki két évvel járt fölöttem, mint magyar—francia szakos bölcsész), ök óvtak, nehogy illegális kommunista legyek, szerintük az írói alkatú ember nem való illegális munkára, mert verseiben-prózái- ban kifecsegi a titkokat. Ök beszéltek rá, hogy legyek szociáldemokrata, éppen odaillek balszámybéli értelmiségnek. De feledhetetlen, ahogy mint már- szociáldemokrata pártnapi előadó, aki különböző peremkerületi aiapszerveknél beszél hol Dózsa Györgyről, hol aMar- tinovics-mozgalomról, hol meg 1848-ról, fehér ingben és piros nyakkendővel felvonulok a munkások — elvtár- saim! — között... És azután a legnyomasztóbb május elseje" 1945- Én a gunskircheni koncentrációs tábor poklában voltam. Tudtam, hogy otthon a hazám már szabad, tudtam, hogy otthon örömünnepet ülnek, de én még mindig a fasizmus fogságában szoronghattam, hogy másnap élek-e még? Hiszen csak május 5- én szabadultam fel. Az a vidék volt a legeslegvégsőbb nácimenedék: május ötödikén ott találkozott a szovjet és az amerikai felszabadító. Micsoda május elseje volt az! Remény és halál- félelem, a győzelem tudata és a pusztulás lehetősége, az öröm és a rémület együtt és elválaszthatatlanul. Aki ott — Mauthausenben vagy Gunskirchenben — élte át azt a május elsejét, az tudja, hogy mindig két lehetőség áll az ember és az emberiség előtt: a jó és a rossz. De hát a történelem döntött: jött a szabadság, a fasizmus összeomlott, és 9-ére vége volt a háborúnak is. És a következő május elsején — 1946-ban — már úgy hozta a történelem, hogy éi a budapesti városházán kommunista „tanácsos úr”- ként egy hivatali osztály élén vonultam fel. Közvetlen előttem ment a szűcsök és szőrmekészítők csoportja, húzván magukkal egy kocsit, amelyen egy óriási műmedve ült: énnekem pedig ez a képtelen jelszó jutott az eszembe erről: „Medvét minden dolgozónak!” És a jókedvű felvonulók, akik akkor éppen' az én „beosztottjaim” voltak, velem együtt lelkesen kiáltották ezt a vidám ostobaságot. És hadd idézzek még két olyan május elsejét, amely a legszemélyesebb magánélményem. 1948-ban — a szabadságharc centenáriumán, amikor március tizenötödikén Sátoraljaújhelyen ott mondottam ünnepi beszédet,' ahol Kossuth Lajos először szólalt fel — május elsején pedagógiai múltam leggyönyörűbb emlékeként a NÉ- KOSZ-szal vonultam fel, amelynek „központi tanára”, vagyis amolyan pedagógiai vezetője voltam, és egyszerre éltem át az egész magyar nemzeti múlt és az egész munkásmozgalom útját, múltját és reményeit. És idézve őket, a NÉKOSZ if- jait — akikből oly sok miniszter és egyéb vezető államférfi lett —, emlékezzem őrá, barátomra, harcostársamra, századunk legnagyobb pedagógiai lángelméjére és leggyermekdedebb ábrándo- zójára, Kardos Lacikára, akit a közelmúltban temettünk, és aki mellett akkor együtt énekelve a mozgalmi és népi énekeket, egyszerre patetikusan és derűsen nevetve ünnepeltük a proletariátus nemzetközi ünnepét. És volt egy május elsejém, amikor az írószövetség asztalánál a Városligetben együtt söröztünk feleségemmel és a feledhetetlen barátokkal: Fodor Jóskával, Jankovich Ferivel, Gáspár Endrével, Hollós Korvin Lajossal és feleségével, Tóth Esztivel (Tóth Árpád kitűnő poéta lányával). Ennek is több mint negyedszázada- Már csak én élek, meg a feleségem, meg Tóth Eszter. A többiek, a nagyszerű költők, írók, műfordítók már végleg elmentek, de nekem feledhetetlen magánemlék, hogy egy május elsején együtt söröztünk a Városligetben. Május elseje: nagy nemzetközi ünnep. Énnekem: emlékek, személyes emlékek idézője. És éppen ezért olyan mélységesen ünnep. „... Meghalni is Művészet, mint bármi egyéb. Nekem épp ez a műfajom. Én ezt pokolian tudom. Ha én adom, íze-bűze van, Hivatásosnak mondhatom magam. Pedig egyszerű, mint egy pofon. „Ismerem a mélyet, mondja; ismerem [cölöpgyökeremmel: Te ettől iszonyodsz. Én nem félek: én voltam ott. ff Zúzódás alkotója mindössze harmincegy évet élt. Akkor belehalt művébe. „Sylvia Plathnak sikerült a halálát is teljesítménnyé tennie; bedolgozta az életművébe. Olyan metaforát alkotott, mely kifelé nyílva magába fogadja az emberi szenvedés értelmen túli végleteit, s befelé szilárdulva formát ad nekik a tisztán artikulált értelmes szavakban.” Az öngyilkosság — nem az első kísérletre „sikerült” — megmásíthatatlanul pontot tett az írások végére, amelyekben a szerző folyamatosan készült fel és készített fel a befejezésre: genkedett tőle, nem tiltakozott ellene, mint az ember általában teszi. Szín fut a tetthelyre, bíborsötét. A test többi része elmosódik Gyöngyház-színben. Sziklahasadékot Szív megszállottan a tenger, Egy üreg az egész tenger tengelye. Akkora, mint egy légy: A végzet jele Lekúszik a falon. TÉKA Sylvia Plath: Válogatott versek Sylvia Plath négy antológiája, az Ariel, A kolosszus, Át a vízen és a Téli fák jelentette a forrást, Tandori Dezső fordította a verseket, Geher István szerkesztette az amerikai költőnő lírai alkotásait egybegyűjtő válogatást. Hátborzongató versek, félelmetesek; élükkel, kegyetlenségükkel belénk marnak. Tartalmi súlyuk mellett formailag is páratlan költői tehetségről árulkodnak ezek a metaforák, szójátékok, szó- összetételek, mondatszerkezetek, rímek, alliterációk. Gyönyörű, gazdag életmű, pedig Békét, csöndet, szabadságot remélt attól a. világtól, ahová vágyódott. Nem ideSylvia Plath versei Zúzódás címmel jelentek meg. Ugyanezt a címet viseli a költőnő egyik rövid, de talán valamennyi munkájának hangvételét jellemző verse: Zárul a szív, Hátracsusszan a tenger, Letakarva a tükrök. A vér már önmagában is riasztó, itt jelzőt is kap, bíborsötét, és a test gyöngyház-színű! összerezzenünk, fizikai fájdalom hasít belénk, noha a cím, az nyugtat, csillapít. Csupán egy kis zúzó- dásról van szó; nem komoly dolog tehát, pici sérülés, ami könnyen, gyorsan gyógyul. De valóban megnyugtatott-e a cím? Hirtelen fordulat, változik a jelentéstartalom. Jelentéktelen apróságból visszavonhatatlan nagyság magasodik elénk; a végzet jele közelít, és erősebbnek bizonyul a szívnél, és a tükröket letakarják ... Hiába már az ismeret, hogy ártalmatlan sérülés, hamar helyrejön, meg minden ..., a letakart tükrök mégiscsak a halált jelentik! Vagy talán Sylvia Plath ennyibe veszi a halált? Szerinte nem több, mint egy egyszerű zúzódás? Fullánkok, Szavak, Egy hullaház két nézete, Szememben a szálka, Drága ha- lottaink, Utójáték, Az Egg- Rock-i öngyilkos, A nyájas nyavalyák, A kiégett nyaraló, Korai távozás, Halva születtek, Balsejtelmek, Végszavak, A bezárulás bátorsága... Újból és újból olvasva ezeket a verseket, egy boldogtalan, szenvedéstől, roskadozó élet rajzolódik ki előttünk, s olyan költői egyéniségnek képzeljük Sylvia Plathot, aki valóságos gyötrődései közepette megváltást remélt az elképzelt haláltól, s ezért könyörögte annak közeledtét. Eredménytelen a kutatás, ha életrajzi adatokban keressük a depresszió okait. Sylvia Plath élete zökkenőmentesnek tűnik, pályája még ugyan simán ívelt felfelé. Csak éppen, közben többször öngyilkossági kísérletet tett... Sylvia Plath 1932-ben született Bostonban. Apja biológus, anyja tanárnő, két gyermekükkel az amerikai értelmiség szokásos életét élték. Apja korai halála egyik oka volt annak, hogy sajátját is sürgette: önéletrajzi regényében írja: „Mindig én voltam apám kedvence, úgyhogy természetesnek látszott, hogy magamra vegyem a gyászt, amit anyám sose viselt igazán ...” Anyja a legjobb iskolákba járatta, s Sylvia nem is maradt hálátlan. A család és a tanárok sokat vártak a tér hetséges, szorgalmas, törekvő és nem utolsósorban mindig vidám és jókedélyű kislánytól. Nyolcéves, amikor első versét közlik. Kitűnő tanulmányi eredményei mellett rendszeresen írogatott, és irodalmi díjakat nyert. Természetrajzot, államigazgatást, francia, angol és orosz irodalmat hallgatott a nort- hamptoni Smith College-ben. 1952-ben megnyert egy országos novellapályázatot, bekerült a New York-i Mademoiselle magazin szerkesztőségébe. És még ebben az évben öngyilkosságot kísérelt meg. 1955-ben summa cum laude kapott diplomát és ösztöndíjat Cambridge-be. Tudományos munkájával hamarosan egyetemi fokozatot ’ szerzett. Férjhez ment Ted Hughes angol költőhöz. Visz- szatértek Amerikába, tanítottak. Sylvia Plath kedvelt és elismert pedagógus, de nem mellőzi a költészetet sem: Robert Lowell versírásszemináriumait látogatja. Majd visszaköltöznek Angliába, hogy minden erejét a versírásnak szentelhesse. Két gyermeket szült, és példásan sikerült összeegyeztetnie anyai és írói kötelezettségeit. 1960-ban jelent meg első verseskötete, s továbbiakra való verset írt. 1962-ben elváltak, de ez mit sem változtatott munkakedvén. Egyre inkább sürgette valami, igyekezett, hogy „kiírhassa magát”. Befejezte Az üvegbúra című regényét, rengeteg verset írt, és 1963% február 11-én magára nyitotta a konyhai gázcsapot. Sylvia Plath levelei, regénye, de elsősorban versei egyértelműen igazolják, hogy írójuk minden egyes külső siker árnyékában aggodalomtól, kételytől rettegett, depresszió kínozta. Félelme és jajkiáltása nemcsak alkatából ered, hanem társadalmilag is megalapozott; elég csak a „náci-lámpaemyő”, a „hirosima-hamu” vagy a „vérsugár-költészet” szóképeket és azok filozófiai hátterét említeni. Egy nemzedék látta benne saját szószólóját, így nem csoda, hogy halála után Plath-kultusz alakult ki, mítosszá kerekítették életét és munkásságát. Úgy vélem, Sylvia Plath kiszolgáltatottságát fájdalmasabbnak érezte, mint mások; érzékenyebb volt, nemcsak fogékonyabb, ezért hát sebezhetőbb is, mint mások. Nem tudom, hogy túl komolyan, vagy túl komolytalanul vette-e az életet... ? Annyi bizonyos, hogy napról napra őrlődött; a hétköznapok kövei zúzták, míg végül szétzúzták. A zúzódások versei: zúzódásból születtek, és zúznak, amikor olvassuk őket, amikor „lesújtanak ránk”. Niedzielsky Katalin „ ... Tízéves koromban temettek. Húsz, hogy meghalni próbáltam, Hogy ott legyek újra veled, veled. Gondoltam, csontok is megteszik ...
