Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

NÉPÚJSÁG SZÜLŐFÖLDÜNK 1980. május 1., csütörtök o B ligetben volt a sztrájklanya A szervezettség és összefogás ereje Csupa zöld és virág min­den kert a Felső-Körös- so­ron. Rózsaszín japánbirs és sárgálló aranyesőbokrok vi­rítanak a villaszerű házak előtt. Egyetlen épület húzó­dik csak el közvetlenül a jár­da mellett, négy kis ódivatú zöldre festett ablakával. Itt, ebben a szülői házban lakik Jeszenszky Judit, aki a bé­késcsabai textilmunkások szakszervezeti mozgalmának egyik vezető alakja volt a húszas években. Amikor olyan sokan mondták neki: „Jucika, hogy foglalkozhat egy nő politikával?” A hang­súly többfélét fejezett ki. A fiatalemberek a csodálko­zást, a hivatalos szervek képviselői pedig a megro­vást éreztették általa. A pol­gármester, meg a rendőrka­pitány nem egyszer azt is hozzátette: nem szégyelli magát?! Május elseje alkalmából idézgetjük a múltat a filig­rán alkatú, most is mozgé­kony asszonnyal, aki nyolc­van esztendejét meghazud­toló frisseséggel tevékenyke­dik a jelenben is. A nép­front első kerületi vezetősé­gi tagja, s a munkából ak­tívan ki is veszi a részét, most például a jelölő gyűlé­sek szervezéséből. A rájutó területre maga viszi majd az asztalán levő meghívókat, hogy személyesen beszélhes­sen a címzettekkel. A kö­töttárugyár nyugdíjasbizott­ságában ténykedik még;nem is tudna megválni a texti­les szakszervezettől, amely­nek 1918 óta tagja. Több mint hat évtizede... — Dolgozni két évvel előbb kezdtem, 1916-ban a Hubertus Kötszövőgyárban. Kötőlánynak vettek föl. Pár napig néztem a munkát, meg tanítgattak, aztán hoz­záfogtam, próbálgattam. Nem volt nehéz, mert akkor láb­szárvédőket csináltunk a ka­tonák számára, s mire a hú­szas években már a finom divatcikkeket gyártottuk, gvakorlott kötőnő lettem. A Hubertus gyár Békés­csaba textiliparának első na­gyobb vállalkozása volt, s 1911-ben alapították a Deutsch testvérek. Csak jó­val később, 1920-ban alakul a Rokka, majd egy év múl­tán a régi selyemgyárból a Merkur szövödéje. A Huber­tus évről évre több munkást foglalkoztat. Az üzemben a munkakörülmények rosszak, a bér — mivel a dolgozók többsége nő — még alacso­nyabb, mint másutt. Fillére­kért dolgoznak napi tíz órát. A szegénység fojtogató. Ter­mékeny talajra talál tehát a textilmunkások szakcsoport­jának szervezése 1918-ban. S még ugyanebben az évben meg is alakulnak. A vezető­ségben — mint később is — csupa nő foglal helyet. Ko­vács Juci, Adamik Irma, Molnár Zsófia, Melis Margit, Duna Judit és a Makos lá­nyok. — Ez volt az első szak- szervezeti csoportunk, de nem sokáig ténykedhetett, mert a Tanácsköztársaság bukása után feloszlatták. Mi azon­ban továbbra is szervezett dolgozóknak éreztük ma­gunkat, s a szakmák közül különösen a nyomdászokkal volt jó a kapcsolatunk. Az ő biztatásukra kértük 1921-ben az újabb működési enge­délyt, amelyet meg is kap­tunk. A megalakult csoport elnökének engem választott meg a tagság, két helyette­semnek pedig Kucsera Dó­rát és Bencsik Máriát. A ve­zetőségbe került még Bielik Judit, Békészki Mária, Gaj­dács Judit, Kolarovszki Má­ria és Varga Judit. S közö­sen kezdtük meg a szerve­zést a Rokkában és a Mer­kúrban is. Sikerült, s aztán már összehangoltan tudtunk dolgozni. Hozzáteszi még — hiszen a fiatalok nem biztos, hogy tudják —, a Hubertusból lett a mai ruhagyár, a Rokkából ä kötöttárugyár, a Merkur utóda pedig a pamutszövő. Mindhárom üzemben a veze­tőség munkáját a bizalmiak segítették. S a két háború közti időszak textilesei — akárcsak a többi szakmák — a bérharcot tartották a moz­galom egyik legfontosabb feladatának. A kizsákmányo­lás ellen, a . jobb megélhe­tésért való küzdelem időn­ként sztrájkba robbant ki. — Megtanultuk, hogy mi­lyen erő rejlik az összefo­gásban, s ez meg is mutat­kozott akkor, amikor a há­rom gyár szervezete közösen lépett fel, s egyszerre szün­tettük be a munkát. Előző­leg a titkos megbeszéléseket a lakásomon tartottuk meg, ebben részt vettek a bizal­miak is. Úgy láttuk, hogy a központunk és a gyáriparo­sok megállapodása szerinti béremelés annyira kevés, hogy annak' a százszázalé­kát kell követelnünk, s ha ezt nem kapjuk meg: leál- lunk. Ennek értelmében készí­tették el a három memoran­dumot, melyben követelése­ik teljesítésére 48 óra gon- dolkozási időt szabtak a tő­kés igazgatóknak. Egyszer­re adták be, majd a város­házán várták az eredményt. S mikor a válasz nemleges lett, Jeszenszky Judit jelen­tette be a sztrájkot, s egy­ben azt is, hogy sztrájkta­nyának a ligeti pavilont ké­rik. — Egyszerre szüntettük be mindhárom üzemben a mun­kát, s ettől kezdve a sztrájk­tanyán jöttek össze naponta a munkásnők, munkások. Mi pedig naponta újra és újra folytattuk a tárgyalásokat, de engedni nem engedtünk. Már két hete tartott a sztrájk, amikor segítségünk­re jött Szeder Ferenc Buda­pestről. Én mentem ki elébe az állomásra, és együtt ke­restük fel a Hubertus igaz­gatóját, aki a másik két gyá­rat is képviselte. Követelé­sünk nyolcvan százalékát ígérte meg, s ez olyan nagy szó volt — ennyire nem is számítottunk —, hogy elfo­gadtuk. De amikor délután a tárgyaló bizottsággal együtt megjelentem, hogy írásba foglaljuk a megegyezést, már csak a hetvenöt százalékot akarta megadni. Nem járultak hozzá, s egyenesen a sztrájktanyára mentek a ligetbe, és rögtön­zött munkásgyűlést tartot­tak, melyen ő számolt be a kialakult helyzetről. A fe­szült légkört fokozta, hogy míg beszélt, két oldalán egy- egy rendőr állt, és leste min­den szavát. Másnap a helyi újság egy egész oldalon is­mertette az eseményeket, s ugyanakkor a tőkések kép­viselője magához kérette a bizottságot, s közölte, meg­kapják a nyolcvan százalé­kot. Ezzel a győzelemmel ért véget a több mint kéthetes sztrájk. Reggel felvették mindhárom textilgyárban a munkát. — Igen, azt hittük, hogy véget ért- Ám alig dolgoz­tunk egy órát, amikor kap­tam a jelzést, hogy a Mer­kur három bizalmiját letar­tóztatta a rendőrség. Gyor­san döntöttünk, ha ki nem engedik őket, újból leállunk, s ezt bejelentettem a mi igazgatónknak is. És most már ő kezdett tárgyalni a Merkur vezetőjével, mert tényleg újból beszüntettük a munkát. Hogy mit beszél­tek, mit nem, azt nem tu­dom, de azt igen, hogy ha­marosan hívatott, és azt mondta: na, Juci, visszavon­ták a három bizalmi elleni feljelentést, kiengedik őket. Így is történt. Míg hallgatom, egyre né­zem a kis törékeny öregasz- szonyt, s a képről rám mo­solygó szép, fiatal lányt. A I szelídség mögött nagy bátor­ság és lelki erő már akkor is. Pedig naponta harc, iz­galom, a rendőrök szinte ál­landóan a nyomában van­nak. Mint annyiójukat, őt is figyelik. Az Ifjú Proletár cí­mű illegális lap terjesztése közben őt és Bielik Jutkát elkapják. Gyulán is a rend­őrséggel gyűlik meg a ba­juk. A harisnyagyáriak hív­ták meg többedmagával az egyik háznál rendezett tea­estére, hogy megismerjék egymást­— Csak ismerkedtünk vol­na, mert alig érkeztünk meg — persze, egyenként —, a környéken leskelődő detek­tívek a házba nyomultak, s a gazda elé álltak. Az egyik azt mondta: na, Portörő bá­csi, kik is a maga „vendé­gei”, és mit csinálnak itt, szervezkedni jöttek? Akkor éjjel háromszor hallgattak ki a rendőrségen, s csak va­sárnap délután engedtek ha­za, miután nem tudták sem­mivel bizonyítani, hogy en­gedély nélküli gyűlést tar­tottunk. Emlék emléket követ, egyik hozza a másikat a múltból. Volt eset, amikor egy 12 éves kislányt bocsá­tottak el a gyárból, mert a munkavezetőnő azt mondta: játszott műszak közben. Na­gyon szegény család volt, s úgy felháborodtak a munká­sok, hogy sztrájkkal fenye­getőztek. Nem kellett leáll­ni, azonnal visszavették. Ma már az maga hihetetlenül hangzik, hogy egy gyerek — akinek tényleg játszani kel­lene még — kenyeret keres­sen. — Szegénység, nélkülözés. Ez jellemezte a húszas éve­ket, s ez még csak fokozó­dott a nagy gazdasági vál­ság idején. Azért az élet élet maradt, s a fiatalság fiatal­ság. Kerestük az alkalmat a szórakozásra, s az apróbba­kon kívül ilyen volt minden évben a textilesek szüreti mulatsága és a téli farsangi bál. Mindkettő híres volt a városban, s a nyilvánosság előtt, mindenki szeme láttá­ra zajlott le. Nem úgy, mint a május elsejék a Bandika- fánál, ahova egyedül vagy kettesben mentünk, hogy ne legyen feltűnő- S amikor összejöttünk, amolyan majá- lisi hangulatban ünnepel­tünk. Beszélgettünk, énekel­tünk; mozgalmi és népdalo­kat. Hol magyarul, hol szlo­vákul. És mindig azzal a tu­dattal, hogy ezen a napon a világ proletárjai láthatatla­nul is egymás kezét fogva egyre gondolnák: a szerve­zettség erejére, melyből egy új világ születik majd, vé­get vetve a kizsákmányolás­nak.' Ezt az új világot, s az el­ső szabad május elsejét Je­szenszky Judit Pesten érte meg. 1932-ben a csabai Hu­bertus gyár fizetésképtelen lett, s elbocsátotta munkása­it. Amikor pedig talpra állt, s kezdték visszahívogatni a dolgozókat, három ember előtt bezárult a kapu, s eb­ből az egyik ő volt. Mikor látta, hogy ez végleges, a fő­városban keresett munkát, s csak húsz év múlva költözött haza. Vass Márta Szabolcs-Szatmár V. Tiszabecsről továbbhalad­va — immár vissza a Sza­mos felé tartva — Sonká­don, Kölesén és Mándon szép templomok kínálják magukat megtekintésre. Fe­hérgyarmatról északra utaz­va a Petőfitől ismert Tiszá­val találkozunk. Érdemes kis kitérőt tennünk Na- gyarra. A község határában él még a tölgyfa, amelynek dús lombjai alatt állva ta­lálkozott a költő „A Tisza” című versben megírt kép­pel- Petőfi gyakran megfor­dult Szatmárban. Több jó barátja élt ezen a tájon. Egyiküknél, Luby Zsigmond- nál vendégeskedve járt Cse- kén, Kölcsey emléke előtt tisztelegni, és jutott el Na- gyarra is, ahol most az em­léktáblával jelölt fa áll. Az ott fogant versében két fo­lyó találkozásának szépségé­ről is szólt: Ahol a fa található, ma szántóföldet és ligetes, bok­ros vadont láthatunk csupán. Amit Petőfi innen látva versbe faragott, azt, vagy legalábbis ahhoz hasonlót ta­lálunk a tivadari Tisza-par- ton. A folyó itt kanyart vesz, s medréből hosszan elnyúló homokpadot épített. A finom fövenyes partszakasz, a mö­götte húzódó árnyas diófali­gettel a folyó legszebb strandját tárja elénk. Kem­pingje és hangulatos halász- csárdája több napos pihe­nésre marasztal. Tarpára a kuniékor szim­patikus jobbágyvezére, Esze Tamás emléke invitál ben­nünket. Esze, a bujdosó job­bágyok és elkeseredett ne­mesek szervezkedését irá­nyítva, szövetségbe ment II. Rákóczi Ferenchez, hogy megnyerje őt a kibontakozó kurucmozgalom vezetőjének. „Nyári napnak alkonyulatánál Megéllek a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére!” Zömmel tarpaiak voltak azok a jobbágyok is, akik 1703-ban a határon fogad­ták a „vezérlő fejedelmet”- A község a szabadságharc idején hajdúvárosi kivált­sághoz jutott. Nagy fiát, Esze Tamást. brigadérossá nevezték ki, családja nemes­séget kapott. Emlékét szü­lőfaluja büszkén őrzi: a köz­ség főterén kőből faragott szobra áll. Esze Tamás for- radalmiságának és a leg­szebb tarpai kuruchagyo- mányoknak is része volt a szarvasi születésű Bajcsy- Zsilinszky Endre emberi fej­lődésében. Innen, a tarpai választókerületből volt kép­viselő. Volt abban valami jelképes, hogy ide, a tarpai földbe kívánt örökre „haza­térni”. A sopronkőhidai fegyház lelkészének emléke­zete alapján ismerjük a már­tír végakaratát: „Bizonyosra veszem, hogy az egész tar­pai nép sorfalat fog állni, amikor a református temp­Nagyar, Petőfi-fa lom harangjának zúgása kö­zött poraimat Tarpára szál­lítják.” Amit a siralomház­ban mondott, valóra vált. A tarpaiak, és általuk az egész, demokratikus rendet óhajtó magyar nép jelképes sorfala között ‘helyezték örök nyu­galomra. A tarpai temetőben sírját egy helyi kőbányából kiter­melt sajátos formájú szik­ladarab jelzi. A vidékre jellemző zsin­delytetős kapuk vezetnek fa­ragott tomácú házakba, ér­dekes formájú kútágast kö­rülölelő udvarokba. Népraj­zi különlegességnek számít az itt-ott még fellelhető tar­pai tulipános és szegfűs mo­tívumé kézimunka. Az országhatártól Vásáros- naményen át Nyíregyházára vezető út mentén, Csarodán és Tákoson úgy őrződik két szép templom, mint egy pár­ba fűzött gyöngyszem- A népi építészet és díszítőmű­vészet páratlan értékű ma­gyarországi emlékei ezek. Csarodán a XIII. század­ban téglából épült temp­lom fölé zsindelyes torony­sisak magasodik. Tőle mind­össze akkora távolságra, hogy még idetartozónak érezzük, egy XVIII. századi, fából készült harangláb. A templomban féltve őrzött, XIV. századi falfreskók lát­hatók. Ez a szép, egyházi épületegyüttes a Csaronda patak partján emelkedik. A víz ősi halászati módszer ta­núja, mert itt még napja­inkban is szigonnyal halász­nak. Tákos egészen más! A fa­lu nevét az ínséggel, a „ták” (folt) szóval hozzák össze­függésbe az etimológusok. Lehet benne valami igazság, mert piciny, bájos kis temp­lomát is a szegénység építet­te. A monda szerint malom­kövekre húzták fel a favá­zas, zömök paticsfalú, zsin­delytetős templomocskát- A fehérre meszelt falú, igény­telen külsejű épület belül nyűgöz le bennünket iga­zán. Benn megkap a több mint kétszáz évvel ezelőtt élt mesterek művészetszere- tete, és munkájuk naiv bá­ja. Megbocsátó mosolyra fa­kasztanak az építőmesterek által elkövetett hibák, a függőlegesnek szánt vonalak dőltsége, az ablakok egyiké- nek-másikának aszimmetriá­ja. Csodálatot vált ki a fa­kazettás mennyezet, a szó­szék és a padok festése. A kazetták szinte meseszerű, virágos-indás festése — ahogy a felirat is bizonyít­ja — Asztalos Lándor Fe­renc munkája. Nehéz meg­hatottság nélkül élvezni- szemlélni azt az Erdélyből származó díszítőművészetet, amely azáltal válik egyete­messé, hogy beépíti ide, egy falusi templomocska belső összképébe a népi művészet legszebb motívumait. A templombelsőről csak annyit tudunk — mert eny- nyit a felirat tanúsít —, hogy „egyenlő akaratbul, az kö­zönséges eklésia pénzibül Is­ten segedelme által” készült 1766-ban. A mesterekről szinte semmit. Lándor Fe­rencről is csak annyit, hogy megfestette a kazettákat. Művészetéről, vagy mester­ségéről sokkal többet nem hagyott ránk. Pedig jó vol­na valami kevéssel is job­ban ismernünk őt- Hiszen csodálatos szépséggel tett gazdagabbá minket. Az összehasonlítástól sza­badulni nem tudó művészet- történészek, vagy inkább tu­risták (?) ráragasztották a Csaroda, harangláb templomocskára a „mezítlá­bas Notre Dame” elismerő jelzőt. Az elnevezés találó. Itt, Tákoson, távol az ország nagy kultúrközpontjaitól, ránk köszön a felismerés, milyen izgalmas és szép ér­tékekben gazdag a haza. Tákost elhagyva a Gerge- lyiugornyával egyesült Vásá- rosnaménybe érünk. E tele­pülések a monda szerint Ár­pádtól kapták nevüket- Ami­kor a vezér a Tiszához érve át akart rajta kelni, így biz­tatta lovát: „Ugorj, na!” Gergelyiugomyán a strand — amely inkább nevezhető üdülőparknak — érdemel fi­gyelmet. Vásárosnaményben kis falusi kúriában találjuk meg a múzeumot, amely gazdag anyagával átfogó ké­pet ad a környék népművé­szetéről, és az e tájra jel­lemző egykori mesterségek­ről. (á. z.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom