Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-04 / 102. szám

o 1980. május 4„ vasárnap Gyerünk a moziba be?! „A filmeket a mozi számára kell készíteni” — emlí­tette az egyik hozzászóló a magyar filmek pécsi szem­léjéhez kapcsolódó viták egyikén. Pőre fogalmazás, nem is nagyon törekszik arra, hogy kijelentését körülírja, cso­magolja, nyíltan beszél: „a filmeket a mozi számára kell készíteni.” De mi az, hogy mozi? Filmszínház, mondhat­ná valaki, hogy elegánsabb legyen, habár ő is csak mo­ziba jár. És ez a „csak” nem lekicsinylő, hiszen az igazi mozi, a kezdetek kezdetén legalább olyan világszenzá­ció volt, mint mostanában a televízió, akkor az volt a sláger, hogy „Hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be!”... És mentek ezrével. Hogy a vásznon mit láttak, az más kérdés volt. A „Mesék az írógépről” és társaik elandalítottak, elfelejtették a nézővel a szomorú való­ságot, ami a moziból kijövet várta. És ebben nemcsak az üzleti érdek volt az elsődleges. A politikai is. A televízió fénykorában élünk, vagy talán még meg sem közelítettük ezt a fény­kort, a mozi mindenesetre nagy küzdelmet vív a kö­zönségért, azért, hogy az em­berek néha, egy-egy estén felkeljenek a karosszékből, és elballagjanak a moziba is. A küzdelem a magyar fil­mek dolgában azonban elég­gé egyoldalú, mert a film­készítők sokkal kisebb részt vállalnak abból. A nagyob­bik rész, a fő teher a for­galmazókra hárul. Akik a legprivátabb filmből is si­kert szeretnének kovácsolni, mert ez egyrészt érdekük, másrészt filmről, mint tö­megművészetről azt tartják, hogy az számunkra nélkü­lözhetetlen. * * * Beszéljünk világosabban, ahogyan a pécsi filmszemle vitáin is beszéltek. Ezúttal tehát a magyar filmekről. Mikor privát ügy egy film? Amikor az, aki filmet készít, csupán önmagát kí­vánja megvalósítani, és nem a közönséget. Ezt a néző azonnal megérzi, és nem kér belőle. Pedig „óriási éhség van az emberekben, és a film sokat segíthet a ma­gyar társadalomnak” — han­goztatta „A milyen magyar filmekre van szükség a 80- as években” című vita so­rán Aczél György miniszter­elnök-helyettes. Ide kapcso­lódik egy másik ténymegál­lapítás : „A magyar film nemzetközi tekintélye és a hazai fogadtatás között sza­kadék van. A magyar fil­mek jelentős részének nincs közönsége.” A nemzetközi te­kintély és siker azonban kétélű dolog, hiszen a nyu­gati fesztiválokon nem biz­tos, hogy mindig a film mű­vészi értéke dönt, lehet a díjazásban (és van is!) más­féle szempont, jócskán. De most nem ez az érdekes, most annak okát kutatjuk, hogy miért nem szereti a magyar néző a magyar fil­met? Mert nem szereti. Hogy hol, és mikor rontották el filmművészeink és mások a dolgot, arra lenne jó ráta­lálni, mert könnyebbé válna az orvoslás. De az, hogy a magyar néző nem szereti a magyar filmet, ettől még tény marad. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy korunkban akad kiugró el­lentét, tehát igazi, elsöprő siker, olyan több milliós lá- togatottságú széria, amilyet elért a Mágnás Miska, a Kü­lönös házasság vagy a Légy jó mindhalálig. Manapság nincs ilyen magyar film, a filmforgalmazók örülnek, ha alkalmanként az eszmei né­zőszám (ahányan beülhetné­nek a, nézőtérre) 30 százalé­kát kiteszi a valóságos né­zőszám (ahányan valóban ott ülnek). Mi több, 30 szá­zalék körüli látogatottság már siker(!). Szomorú siker, kétségtelen. * * * Kultúrpolitikánk a közve­títő az alkotó és a közönség között. Ezúttal a filmek és a nézők között. Nincs könnyű dolga! De segíthet, és segít is. Jó szóval, kritikával, a forgalmazás javításával, mert az sem mindegy ám, hogy az adott helyre, moziba mi­féle filmet visznek, és hány napra? Tehát a forgalma­zás is összpontosított, nagy figyelmet, hozzáértést, jó politikai érzéket kíván. Kul­túrpolitikait, hogy még job­ban differenciáljunk. Mert a közönség igényeit feltárni, megismerni, és az ismere­tek tudatában okosan befo­lyásolni, formálni moziügy­ben is lehet, sőt kötelező. Lehet közönséget szerezni, nevelni, és lehet elvadítani, különösen akkor, ha a mű­sor-összeállítás ötletszerű és nem eléggé koncepciózus. Az érem másik oldala: olyan filmekkel, amelyek jószeré­vel csak a filmesek önmeg­valósítását szolgálják, és nem sokat adnak a közön­ségre; nos, ilyen filmekkel persze nem lehet nyarat csi­nálni, és lehet a legjobb koncepció, a legkifinomul­tabb kultúrpolitikai érzé­kenység: a mozik üresen ma­radnak. Vagy hat-nyolc néző ül bennük, ahogy erre is van példa. * * * „Talán nem tudunk lénye­gesen hozzászólni a magyar­ság kérdéseihez” — tette fel önmagának a kérdést a vi­tán Szabó István filmrende­ző, akinek Bizalom című filmjét megyénkben eddig 70 előadáson 5634-en látták, tehát előadásonként átlag nyolcvanan. Ez bizony na­gyon kevés! Nos, Szabó Ist­ván így folytatta: „Nem ta­láltuk meg a megfogalma­zás lehetőségeit, a magyar film a kis kérdések realista megfogalmazásait érti csak. A film ki van szolgáltatva a divatnak. A feladat az len­ne, hogy társadalmi kérdé­sekhez szóljon hozzá, és ne csak egyszerűen szóra­koztasson.” Bacsó Péter más­honnan közelít: „1980 után szórakozni is szeretnénk, ezt figyelembe kell venni. Nem kell csak sorsproblémákban gondolkodni.” Ha azt akar­juk, hogy a paletta színe­sebb legyen, hogy a magyar film eljusson a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez, mindkét megállapítás_ igaz. De csak együtt igaz. * * * Hatásosság, közérthetőség. A filmművészetre is ugyan­úgy vonatkozik, mint más művészetekre. Sajnos, o ma­gyar filmekben többször hi­ánycikk a hatás és a közért­hetőség is. És még valami, amiről Nemeskürty István beszélt: „A közönség életesz­ményt kíván, követendőt. Er­ről a magyar filmek gyak­ran megfeledkeznek. Van, aki azt mondja, a vígjáték lekicsinylendő, csak az, amin szomorkozunk, az az érté­kes. Pedig Moliére és Chap­lin is lehet katartikus hatá­sú.” Ezektől a gondolatoktól nincs messze az sem, ha a művészi igény mögé bujta­tott unalom ellen hadako­zunk. Már Goethe tudta: az unalom a művészetben ha­lálos bűn. És ki ne tudna mai magyar filmjeinkből hosszú negyedórás unalmak­ra emlékezni, melyek tönk­retették az egészet?! Ilyen­kor történik az, hogy a kö­zönség megérzi: a rendező elengedte a kezét, és önma­gába felejtkezett. Aki türel­metlen, és nem győz a cso­dára várni: feláll és távo­zik. Soha nem volt ilyen jö­vés-menés a magyar mozik­ban, mint mostanában. Igaz ugyan, hogy kifelé áramlás csak „a 30 százalék már si­ker” című magyar filmek­nél fordul elő, ha a Konvoj sorsáért izgul a néző, akkor a befelé áramlás a jellemző. Pedig a Konvoj is „csak” 68 százalékos látogatottsággal ment megyénkben, 108 elő­adáson közel harmincezren látták. Hasonló siker volt a művért patakzó Skalpvadá­szok és az Akiket forró szenvedély hevít pikantériá­jára sem kellett moziszerve­zőket beállítani. Ezek a té­nyek azonban, ha csak eny- nyit látunk belőlük, nem teljesen világosak. Azt azon­ban kétségtelenül bizonyít­ják, hogy az emberek szóra­kozni is akarnak, és ezt az igényt a profi technikával, profi dramaturgiával készí­tett nyugati filmek kiszol­gálják. Nem jól, csak ki. És ez nagy különbség! Olyany- nyira, hogy a pécsi vitában egy újságíró, Bernáth László kollégánk meg is kérdezte: „Profi igénnyel, tudással és hatással nem tudunk magyar filmet csinálni? * * * Lehetne vitatkozni azon, hogy a külföldön már nem is divatos, nálunk pedig „fénykorát élő” dokumenta- rista irányzat használt-e a magyar filmek és a közön­ség kapcsolatának. Témái­ban bizonyosan, megvalósítá­sában azonban már kevésbé. Legutóbb Vitézy László Bé­keidő című dokumentarista filmjének amatőr szereplőit láttuk kínos-keservesen küsz­ködni azzal, amihez nem ér­tenek, és nincs hozzá tehet­ségük, miközben meg kel­lett jegyeznünk, hogy a film színészek szerepeltetésé­vel á legkiválóbb magyar já­tékfilmek sorába emelked­hetett volna, bizonyára a 30 százalékosnál is nagyobb kö­zönségsikerrel. Nyilván, ez a divat elmúlik, és annak tu­datában, hogy a „művészet örök”, születnek még kiváló magyar filmek, csak éppen a középszerűség szériájának le­futását kellene meggyorsíta­ni. És ebben a kultúrpolitika sokat tehet, sajátos, idevaló eszközeivel. Igen, a filmeket a mozi ré­szére kell csinálni! Azért, hogy minél többen lássák, mert számunkra a film a tö­megek művészete kell le­gyen. Vagy kellene lennie, igazságosabb most még így fogalmazni. Sokakon áll, hogy ez a „most még” mielőbb a múlté lehessen. Sass Ervin Sorsok „Egy anya mindig kell, hogy bírja...” Vannak hősök, akik nagy tetteket hajtanak végre a nehéz történelmi időszakok­ban, s kiknek nevét örökre megőrzi az utókor. De van­nak másmilyen hősök is; a hétköznapok hősei, akiknek nevét esetleg egy-két ember őrzi meg csupán emlékezeté­ben ... A ház előtt néhány perce seperhették le az utat. A kert frissen, feketéllő földjé­ben szinte mértani pontos­sággal sorakoznak a vetemé- nyek. E csöppnyi gondozott terület méltó dísze a néhány virágba borult gyümölcsfa. Idősebb asszony nyit ajtót. Ráismerek. Egy bemutató­órán találkoztunk a békés­csabai 11-es iskolában- Nyol­cadikos fiáról, Sanyiról le nem vette a szemét, ha a gyerek keze magasba len­dült, büszke öröm látszott kissé fáradt vonásain... — Szeretem tudni, hogy tanulnak, nem lehet csinta­lanabb, hanyagabb egyik sem azért, mert apa nélkül nevelkedett... — mondja a bánattól fakó hangon, majd erőltetett tárgyilagossággal hozzáteszi: — Négy éve lett beteg az uram, nem tudtak segíteni rajta... Az első időkben sokszor, ha csak pil­lanatokra is, úgy éreztem, nem bírom tovább ... De tud­ja, egy anya mindig kell, hogy bírja-.. így aztán szép lassacskán megnyugodtam, csak esténként vagyok na- gyon-nagyon kifáradva. S nem ok nélkül. Nincs rokona, jó ismerőse sem ta­lán, aki segítheti, pedig Jó Sándorné 8 gyerekkel ma­radt így, egy szál maga. Ne­héz a sora, ám ahogy a gye­rekeiről beszél, rájövök, az ő nehéz életében is akad öröm, s nem is kevés ... — A legnagyobb fiam 17 éves. Most, a múlt héten az országos mezőgazdasági szakmunkásversenyen máso­dik lett. Látja, hogy dicsek- szek. De nem tudom elmon­dani, hogy örültem, amikor hazahozta az ezüstérmet, s örömmel újságolta, felszaba­dult. Edit most másodéves élelmiszer-eladó. A nyolca­dikos Sanyit felvették a Ke­mény Gábor Szakközépisko­lába, autószerelő akar lenni. Zoli, Józsi és Hajni általá­nos iskolások- Két óvodás picim is van ám, Gyöngyi, Fotó: Gál Edit meg Gyurika. Szépen élünk így együtt. Arcán melegség fut át, amint elmondja, hogyan te­lik egy napjuk. — Általában ötkor kelek a nagyobbal. A kisiskolásokat hatkor ébresztem, hogy idő­be beérjenek, hiszen látja, itt lakunk Jamina egy távoli utcájában. Mindig tartok itthon omlós kekszet bőven, mert nem esznek reggel sem­mi pénzért, csak azt, egy keveset... Mikor elmennek az iskolások, úgy fél 8 kö­rül, akkor költőm a kicsi­nyeket is. El kell még vinni őket az óvodáig. Fél 10 kö­rül aztán, ha hazaérek, kez­dem a rendcsinálást — mu­tat maga köré az ágyakkal teli nagyszobában, ahol itt is, ott is egy-egy ruhácska, nad­rág. Csaknem szégyenke­zünk, hogy ilyenkor, a leg­nagyobb munkában zavar­tuk. — Nem mindig főzök, csak ami kerül, azt eszek ebédre- ök benn esznek az iskolában, az óvodában, ki hol. Este vacsorát készítek, s már jönnek is az elsők. Hol ez, hol az az ennivaló, itt a kertben tavasztól mindig akad valami... öt óra felé aztán teljesen benépesül a ház. Jó, hogy ilyen jó idő van, így kimehetünk a kert­be is. Még segítenek is, ha olyan kedvük van. Tudja, úgy mondják ezt, a gyerek mohón kapja, hamar unja. De nem mondhatok rosszat róluk, itt van a nagy, az maga pucolta be a házat, hogy az apja elment... A két és fél szobás lakás­ban még a konyhába is jut fekhely. így aztán valahogy csak megférnek. Még a var­rógép is helyet kapott, mert jól jön az olyan háznál, ahol ennyi gyerek van. — Megvan nekünk min­denünk. Csak tudni kell be­osztani. Kapok özvegyi nyug­díjat, s csurran-cseppen va­lami a gyerekek után is. Ha nagyobb kiadás van, segít a tanács. Most nagy dolog előtt állunk, szeretném, ha jövő télre meg lenne a központi fűtés. Csak ne lenne annyi gondom, a mesterek keresé­sével. Itt a boyler, amit nem­rég vettünk. Mennyit szalad­gáltam már, hogy végre használhassuk! De nem pa­naszkodom. Igaz, mindig kell valami, hol cipő, hol nadrág, de a ruhák egy ré­szét, amit nem nyűnek el, a kissebbek öröklik. Közben feláll, a szekrény­ben matat- Rajzok, ragasztá­sok kerülnek elő a polcok­ról. Mutatja. — Nem tagadom, szigorú vagyok hozzájuk, de még így is sokszor meglepően hálá­sak. Csodálkozni fog, de a legkisebbek a legragaszko- dóbbak. Tőlük kapok leg­többször ajándékot. Az óvo­dában csinálnak ezt-azt, itt­van ez a papírra ragasztott váza virágokkal, vagy nézze ezt! — mutat a valóban for­más „festményre”, amely egy mezei csokort ábrázol. — Egy időben gondoltam arra, hogy elmegyek dolgoz­ni. A férjem nem engedett, azt mondta, elég neked a 8 gyerek. Most meg már, hogy is bírnám, hisz így is kijut a munkából bőven. Aztán foglalkozni is kell velük, hogy ne érezzenek semmiben hiányt. Ha látná, milyen elé­gedettek, jókedvűek este együtt, megértené, miért va­gyok már nyugodt. Alig tu­dom őket lefektetni, mindig játszanának. •. Ahogy búcsút veszünk, s kifelé kísér minket, még elmondja, ha elmentünk, mosogat, s takarít keveset... Nem áll sokáig a kapuban, néhány lépés után, mikor visszafordulunk, már nincs ott. Siet. Az élet nem áll meg, $ neki tennie kell, amit más napokon, dolgoznia kell, hogy gyermekeit friss va­csora, tiszta ruha, nyugodt élet várja. Nagy Agnes Magyar nyelvű szovjet lapok májusi számairól LÁNYOK, asszonyok Lenin születésének 110. év­fordulója alkalmából olyan japán fiatalok útiélményeit közli a lap, akik lenini em­lékhelyeket kerestek fel a Szovjetunióban. I. Gyenyi- szova írása a prágai Lenin Múzeumot mutatja be. Az „Alkotó gyerekek” cí­mű színes illusztrált anyag egy olyan kiállításról számol be, melyet az Orosz. Föderá­ció ifjú alkotóinak munkái­ból állítottak össze. Az orosz birodalom egy­kori határvidéke ma már vegyiparral, fejlett mező- gazdasággal, gazdag kultú­rával rendelkező köztársa­ság. „Hatalmas léptekkel halad Azerbajdzsán”, amely 1980. április 20-án ünnepel­te fennállásának 60. évfordu­lóját, s néhány évtized alatt évszázadokkal mérhető utat tett meg. K. Juzsina írása „Egysze­rűség és harmónia” címmel Galina Ulanováról szól, aki­nek művészete külön korsza­kot nyitott a szovjet balett történetében. Ulanova ma már nem lép színpadra. De sugárzó tehetségének, mű­vészegyéniségének és sze­mélyiségének hatása olyan óriási, hogy itt már hagyo­mányteremtő művészetről beszélhetünk Tavaszi ruhatárunk diva­tos fehér darabjai mellett a többi szín élénkebbnek, frissebbnek látszik. A fo­lyóirat divatfotói használha­tó ötleteket adnak a női ru­határak praktikus és elegáns felújításához. Irina Rodnyina 1969-ben lépett fel először a műkor­csolyázó világbajnokság győzelmi emelvényének leg­felső fokára. Borisz Pokrov- szkij képriportja nemcsak a jégpályán — edzés és ver­seny közben — mutatja be a híres műkorcsolyázónőt, hanem otthonában is. SZOVJET IRODALOM A folyóirat ez évi 5. száma jelentős figyelmet szentel Mihail Solohov születése 75. évfordulójának. Pályatársak, irodalomtörténészek és tanít­ványok nyilatkoznak a nagy író életéről, munkásságáról. A Solohov-fejezetet elbeszé­lések és képriport teszi tel­jessé. A prózarovatban Vjacsesz- láv Kondratyjev Száska és Georgij Szemjonov Rekviem című elbeszélését olvashat­juk. A költészet kedvelői Szer- gej Orlov verseivel és alko­tói pályájának egy-egy állo­másával ismerkedhetnek meg. A testvériségépítő Fábry Zoltán életművére, a szov­jet irodalommal való kap­csolatára emlékezik Tónod Zoltán a Közös dolgaink ro­vatban. Szpasz Popov — bolgár újságíró, ,a Gorkij Világiro­dalmi Intézet hallgatója — „A hazáért harcoltak” film- változatának forgatása ide­jén ellátogatott a Don mel­lé, itt találkozott Vaszilij Suksinnal, és interjút készí­tett vele a Narodna Kultúra című bolgár újság számára. Olvasóink bizonyára érdek­lődéssel fogadják ezt a be­szélgetést: ez volt a* utolsó, amely Suksinnal készült. ötven éve jelent meg a Sarló és Kalapács. A ma­gyar internacionalisták lap­ját a 30-as években adták ki Moszkvában, tevékenységére, jelentőségére emlékszik J. Kalityenko a krónikarovat­ban. SZlNHÍZ, MOZI 1980. május 4-én, vasárnap, Békéscsabán, 19.00 órakor: SZERELMEM, ELEKTRA Sarka di-bérlet. * * * Békési Bástya: 4 órakor: Hat­holdas rózsakert — 6 és 8 óra­kor: A tanú. Békéscsabai Sza­badság: de. 10 órakor: Hugó, a víziló — 4, 6 és 8 órakor: Ezüst­nyereg. Békéscsabai Terv: Ke­zedben a kulcs. Gyulai Erkel: íél 6 órakor: Robin Hood nyila — íél 8 órakor: Agyő, haver! Gyulai Petőfi: Róbert és Robert. Orosházi Béke: A kétbalkezes és az örömlány. Orosházi Par­tizán: fél 6 órakor: Utazás a világ végére — fél 8 órakor: Sógorok, sógornők. Szarvasi Táncsics: 4 órakor: Kaland a szigeten — 6 és 8 órakor: örült nők ketrece.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom