Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
IgUilDfcfiM 1980. május 25., vasárnap o Hetvenöt éve született Mihail Solohov Mihail Solohov: A próba _______________________________________________ — Ha jól emlékszem, Tyu- tyikov elvtárs, maga régebben párttag volt — mondta a járási Komszomol-bizottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkelődni kezdett a kopott karton hu- zatú széken, és zavartan motyogott : — I-igen ... tudja... én, ő-ő-őőő, kereskedelemmel foglalkozgattam, aztán engem, egyszóval, a saját kérésemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Pokuszajev elvtárs. A mező- gazdasági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a'-következőre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tettesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje), és finoman puhatolja ki, hogyan gondolkozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyőződése ... Próbálja rávenni, hogy színt valljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis politikai vizsga. — Mondta Tyutyikov, és hájas tarkóját megbiccentve elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! —kiáltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikorgott. Tyutyikov sokáig nézegette szomszédját, aztán kis bőröndjéből kolbászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány csámcsogással enni kezdett. Pokuszajev felébredt, féloldalasán előrefordult, töprengve nézegetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát a rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm, marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást... — A kiállítás nagy haszonnal jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak’ mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomo- listákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás távoli, hunyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolis- tákat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát építenek! Agyon kellen verni a taknyosait, ahol csak vannak. — Lihegte végképp kifulladva Tyutyikov, és csíp- tetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet. — Legelőször persze a fejeseket... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatását. Pokuszajev fölállt a bakon, beesett hasával esetlenül rádőlt önelégült útitársa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe görbedt emberi test nehézkes loccsanással fordult le a sárba. A ló megállt. Tyutyikov, aki már rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, meg-, próbált fölállni, de a neki- szilajult titkár, nagy szuszo- gás közepette, lábát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az emberkupac alól lihe- gés, nyögés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg... viccből — lihegte az egyik ember —vad rikoltás a válasz, meg valami olyan hang, amilyent a rúgdosott zaboszsák ad. „A fiú minden kétséget kizáróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillantást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül suttogott valamit — de...” Szomorúan nézegette a kivert üvegű cvikkerét, a ceruzájával megkékült orr- nyergét simogatta, lemondóan legyintett, majd folytatta a levelet: „... de ennek ellenére megérkeztem az állomásra.” Fordította: Bratka László Hetvenöt éve született a doni Vjosenszkaja melletti Kruzsilino majorban századunk egyik legtermékenyebb és legismertebb prózaírója, Mihail Alekszandrovics Solohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézművesmesterséget űző ember, aki, noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „muzsik”-nak, idegennek számított. Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak, de hogy milyen élete lehetett 15 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősök. A három ország határán fekvő, kieső vidéken meggyökeresedve félkatona fél-paraszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az1 orosz parasztfelkeléseket, félelmés hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a rettenthetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, kiváltságokat kaptak, a cári gárdába, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint a nemeseknek, és ez lovas- katonáknál nem kis nehézség volt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres táborozások, hadgyakorlatok hozzá tartoztak a férfiak életéhez, és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplő viselet, és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — mely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetetlen kozák büszkeséggel és becsvággyal — ér.ték a gyermek Solohovot az egész életére és munkásságára kiható élmények. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi, személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta, A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve.. mondja a Csendes Don mottójául szolgáló régi kozák ének. Ha így volt ez mindig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermekfővel állt a forradalom szolgálatába. Tanít, terménybe- gyűjtő-hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalnokok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos módon szabadul meg a halálból. Tizenhét éves korára ráébred írói hivatására. 1922- ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri, 1926-ban megjelenik első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, falujába és — már hivatásos íróként — hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves ekkor. Az első kötet 1928-ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben lát napvilágot. Sok vitát váltanak ki a szovjet irodalmi életben. Nemegyszer szemére vetik az írónak, hogy főhőse, Grigorij Meljehov nem forradalmár, öntudatlanul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazolta. 1940-ben, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik, befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása. Ugyanazok az ellentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezen- belül a kozák vidékek életét is uralták a polgárháború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit, az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davidovok, Na- gulnovok már különböznek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak, és rákényszerülnek, hogy akaratukat ösz- szemérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzá vivő utat maguknak kell kitaposniuk. És ez nem könynyű feladat. Koszta Rozália: Kettős portré A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcolták. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — melyből nagy sikerű film is készült —, szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, melyet még ugyan ebben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik születésnapján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az irodalmi Nobel-díj odaítélésével tiszteleg a művelt világ. Ezt követően háborús regényének, A hazáért harcol- taknák második részén dolgozott. Közismeren jelentős szerepet vállalt a szovjet irodalmi és közéletben. Noha alkotómunkájának és életének javát a kis doni Vjo- senszkajában töltötte, s ma is itt él, látókörébe belefér a nagy orosz föld, és az egész világ haladásának gondja. Mezey Katalin Koszta Rozália: Kisfiú Koszta Rozália: Női portré Katona Judit: Mondóka Régi kertem elvadult: a nyár magvát termi, a gyerekkor kapuján nem tudok bemenni. Békakirály koronája legurult a pocsolyába, kővel zúzott párját várja s eljön megkövetni. Fáklyás virág jár a házban, csend üt pléhtányérdobot, anyám pénze elfogyott, — én cipelek újat zsákban fényt akartam venni! Készítsd szelíd tenyered, szalmahajam barna lett ölbe kéne tenni! Iga Ferenc : Kohón Békésben szép a nyár de a benti nyarak többnyire szebbek a vakító sárgák vibráló zöldek a vásznon egyre tüzesebbek a gyermekkori utcák fölött az ég lilába fullad csurran susogó akácon teltkarcsú árnyék földi álom a gyermekkori tájak vászonra költöznek lyukas cipő egy tányér bableves keserű napokra oly ritka derű a vérünk árán megszenvedett dolgok egyszer szárnyrakelnek de addig?!
