Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
1980. április 27., vasárnap Szomorú véglegességgel szóló búcsú Sorsok Bartók-kutatás Pusztaföldváron Az igazgató, Pleskonics András Darida bácsiban örömmel fedezi fel az újabb szemtanút Most a megszokottnál is élesebben hasított belém a mindig megkésett „mi lett volna, ha...?” nemzeti játékunk figyelmeztetése. Szerencsére, míg végigzongoráztam agyamban az összes ha- ra rímelő választ, amelyekből szellemi kincseink nemzeti kulturális hagyatékaink elkótyavetyélésének szomorú ténye csendült ki, most mégis annak örülhettem — mert ebben a játékban ez a ritkább —, hogy történetünkben nincs helye a „hak- nak”. Ügy húsz esztendeje egy fiatal tanárember Puszta- földvárra került. Egy esztendő elmúltával kinevezték a helyi általános iskola élére. Akkoriban alig volt a faluban gépkocsi, no, meg külön beszerzőre sem tellett, hát a fiatal igazgató a községi tanács lovas kocsijának bakján rótta beszerző kőrútjait. S a hosszú úton, ahogy az már lenni szokott, gyakran és jóízűen beszélgetett el a fogat kocsisával, Varga Sándor bácsival. Így derült ki, hogy Sanyi bácsi a felszabadulás előtt a falu egyetlen munkalehetőségét nyújtó Wenckheim Lajos gróf birtokán szolgált. Mégpedig a gróf uradalmi gazdatisztjénél, Oláh Tóth Emilnél, parádés kocsisként. A gazdatiszt felesége pedig történetesen Bartók Béla egyetlen húga, Bartók Elza volt. De Pusztaföldváron csak Erzsébet asszonynak titulálták. S a hosszú beszerző körutakon Sanyi bácsi — hiszen, ki ne kedvelné ifjúsága emlékeit felidézgetni — mesélni kezdett a nyaranként húgához látogató Bartók Béláról és családjáról. ♦ Sok kötetnyi szakiroda- lomban foglalkoznak zenei életünk kiemelkedő nagyságával, a környező nemzetek népzenei folklórkincsének kemény akaratú gyűjtőjével: Bartók Bélával. De a László- majori emlékek sehol sem szerepelnek. Igaz, az életmű, Bartók munkássága szempontjából az itt töltött időnek nincs jelentősége. Mégis, ezek a találkozások — az élők emlékezetéből előbukkanó mozaikképek — újabb színeket, árnyalatot tudnak hozzáadni a nagy zeneszerző portréjához. Ennek a jelentőségét ismerte fel a Sanyi bácsi emlékezéseit hallgató Pleskonics András, aki amúgy is zenekedvelő ember, s tudta, felismerte: mekkora kincsre lelt. Eleinte csak kis tanítványaiban akarta elültetni e szép emlékeket azzal, hogy minden tanítási év végén elzarándokolt velük a Puszta- földvártól pár kilométerre fekvő Szöllös László-major- ba, ahol a volt gazdatiszti ház szuterénjében annyi nyáron át pihent Bartók Béla. Aztán rádöbbent az igazgató; sürgeti az idő. így indult hát útjára az utóbbi* időben Pusztaföldváron a Bartók-emlékek kutatása ... ♦ Az 1910-es évekre érvényesen írja Űjfalussy József Bartók Béla című könyvében: — „Meghagyták nyomukat a keresés és kétségek évei Bartók külső megjelenésén, arcvonásain és magatartásán. Az érettségi kép derűsen bízó, az I. Szvit szerzőjének nyíltan és dacosan lázadó tekintete befelé fordult, elgondolkozóbb lett. A közlékeny és társaságban otthonos fiatalember elszót- lanodott...” Vetró Rafael gyermekkorát idézi fel S az igazi kemény csaták, kudarcok, a Tanácsköztársaság bukása utáni meghurcoltatás évei még csak ezután következtek. Bartók' Elza férjével 1925 táján került a Pusztaföldvár melletti uradalomba. S az akkori cselédek már a szótlan, komor, gondterhelt Bartókot ismerhették csak... — A községben még sokan élnek olyanok, akik a László-majorban cselédes- kedtek, s látták Bartók Bélát. Ügy éreztem, a szemtanúk felett is eljár az idő, sietni kell a gyűjtéssel. Hiszen nincs jogunk ezt az értékes helytörténeti kincset veszendőbe hagyni! — mondja az igazgató. — Most szeretnék egy helytörténeti szakkört alakítani, amelynek a tagjaival komoly kutatómunkába kezdhetnék, s egyben a tárgyi emlékek gyűjtésének is nekikezdhetnénk. Erre pedig jó talajnak bizonyul Pusztaföldvár, hiszen az emberek lelkesen segítenek. Az eddig megszólaltatott szemtanúk egybehangzóan azt állítják, hogy Bartók csendes, halk szavú ember volt. Meg-megállt az istállók környékén, s szótlanul szemlélte az embereket. Sándor bácsi, a parádés kocsis minden délután kivitte a kiserdőbe Bartókot, aki nagyon szerette a természetet. Sokat olvasott, s az emberek sűrűn hallhatták az intéző házából felcsendülő zongorajátékát. — Erről jut eszembe! — kap észbe az igazgató. — Sikerült Bartók zongorájának a nyomára bukkanni! Remélem, kutatómunkánk sikerrel jár! Beszélgetésünk közben toppan be az igazgatói irodába Vetró Rafael tanár. Eleinte csendben figyel, majd lassan tűzbe jön, s belőle is előbukkannak a gyermekkori emlékek. — Mi is ott éltünk kint a majorban. Ott játszottam a többi béresgyerekkel együtt. Aztán már felnőtt fejjel ott kezdtem tanítói pályám a major iskolájában. Játszottam én is Bartók fiával, Péterrel. Nagyon csintalan gyerek volt — árad belőle az emlékezés. ♦ Üra kelünk. A major épületében most a pusztaföldvári Lenin Tsz irodája székel. A táj arculata azóta megváltozott. S amint csöndes meghatottan nézegetjük a nagy zeneszerzőnek oly gyakran menedéket nyújtó házat, két idős emberrel futunk össze, ök is látták Bartókot, hiszen mindketten a majorban cselédeskedtek. — No, hiszen mi nem beszélhettünk vele, mert a házat egy nagy kerítés fogta körbe, s csak akkor jöhettünk be, ha a tekintetes tiszttartótól elkéredzked- tünk a piacra! — mondja a beszédesebb Darida Ferenc. — De arra nagyon emlékszem, hogy Bartók valójában pihenni gyühetett ide, mert mindig magányosan sétált, olvasott. Hanem a Péter fia, az betyár gyerek volt! Csak úgy száguldozott össze-vissza a lovával, de játszott velünk, a béresgyerekekkel is. . ♦ Bartók legjobb pusztaföldvári ismerője, Varga Sanyi bácsi még a szótlan mestert is beszédre bírta a hosszú közös kocsikázások során. Egyszer, úgy 1938—39 táján, mikor utoljára ült Bartók Béla az őt is oly sokat szolgáló „hintóba”, így búcsúzott Sándor bácsitól a vasútállomáson: — Na, Sándor, én most nagyon sokáig nem jövök. Lehet, hogy soha többé... S a fasiszta rémtettektől elborzadt, s az akkori hazai hivatalos vezetők által oly méltatlanul mellőzött nagy zeneszerző 1940. október 20- án hajóra szállt, hogy új életet kezdjen az Egyesült Államokban. így hát e szűkszavú búcsú szomorú véglegességgel szólt... B. Sajti Emese Az intézői kúria, ahol Bartók oly sokszor nyaralt Fotó: Gál Edit Bélmegyeri remeték Kicsi lány rója a poros földutat. Kezében táska, nap mint nap erre jár iskolába, aztán haza. A bélmegyeri tanyák egyikében lakik. Tőle kérdezzük, hol van Hánis Já- nosék háza. Hamar feltalálja magát: — Jól ismerem őket, ott lakik a barátnőm! Beszállhatok? Majd mutatom az utat. — Választ sem várva, már benn ül a kocsiban. Látszik rajta, örül, hogy nem kell gyalogolnia, meg autózik is egyet. — Csak tessenek vigyázni, mert kicsit hamis a kutyájuk! Engem is megkapott már, de nem nagyon harap ... Ez aztán megnyugtató ... No mindegy, ha már eddig eljöttünk, majd csak bejutunk valahogy. * A kissé lompos, mackós állat egyáltalán nem viselkedik barátságtalanul. Unottan figyeli, amint a kerítésen kívül kiabálunk befelé, a gazdának. A „barátnő” jön kaput nyitni. Belépünk a kopottas tanyára. Itt lakik hát Hánis János, akit azért kerestünk fel, mert nem mindennapos mesterséget űz: gyékényt fon... Különös, remeteéletet él. Nemrégen került ide Tárcsáról új asszonyával, de erről keveset beszél, így inkább a munkájáról kérdezzük ... — Tudja, hogy van az. Régen a parasztember maga csinálta, amit győzött, apá- mék is ezt tették. Tőlük lestem el, hogyan készül a szakajtó, kosár, ez ni! — emeli fel az egyik szépen megmunkált darabot. — De mindig izgatott, hogy másabbat, szebbet is csináljak. Ügy 10 —12 éve elkezdtem dolgozni a Tápéi Háziipari Szövetkezetnek. Sokszor kijárok a vizekre, magam gyűjtöm a Eszperantista barátság A Békés megyei Eszperantó Bizottság és azüzbég esz- perantisták erősödő kapcsolatának egyik jelentős állomását jelenti az a közelmúltban érkezett levél, amely újból bizonyítja a két ország eszperantistái között kialakult hagyományos baráti viszonyt. Az üzbég eszperantisták, akik a Barátsági és Kulturális Társaság egyik bizottságaként működnek, elsősorban a külföldi kapcsolatok1 ápolásának feladatát vállalták magukra. A Kutlu- han Sakirov és Petro Polis- csuk aláírásával érkezett levélben az üzbég eszperantisták megemlékeznek hazánk felszabadulásának 35. évfordulójáról, valamint a közelgő 36. szabad május 1-éről. A Békés megyei és az üzbég eszperantisták közötti kapcsolat már több mint egy évtizedre tekint vissza. Akkor Békés megyei delegáció látogatott el Taskentbe, az üzbég barátok meghívására. E kapcsolatok tavaly élénkültek ismét fel, amikor Moszkvában megalakult a Szovjet Eszperantisták Szövetsége. A most érkezett levél a további kapcsolatok megerősítésének és bővítésének a lehetőségeit is felveti. A tornácon... Fotó: Gál Edit A tornácon gyékényt. Csendben, nyugodtan eldolgozgatok, havonta egyszer kijönnek, és elviszik, amim van. Örömét leli az ember abban, ha elkészül egy szép darab, legyen az váza, vagy csibés szakajtó. Ezt az asztalt vagy egy évig készítgettem itt a fejemben. Ügy kellett kigondolnom, hogy szép is legyen, meg erős is. így már megfér egymás mellett a vas, a fa és a gyékény. Most már csak a székek hiányoznak hozzá. El szeretném készíteni mielőbb, hadd vigyék kiállításra. Mert voltam én már azon is. — így mondja, pedig nem ő, csak a munkái utaztak, Magyarországon több helyen, sőt még Párizsban is bemutattak közülük néhányat. Közben nekiül, hogy megmutassa, hogyan is dolgozik. Kezét érdesre törte a gyékény, ám ez cseppet sem zavarja. Fürgén szalad a „varrótű” a kosár peremén ki, be. Közben meg-megakad a beszédben, nehéz a figyelmet megosztani... — Látja, megy ez, csak akarni kell! Néha késő éjszakáig is csináljuk. Közben elnézzük a tévét, vagy beszélgetünk. Már Irén is eltanulta tőlem — mutat élete párjára. — Együtt jobban megy. Balogh Irén eddig azon serénykedett, hogy valahol hellyel kínáljon bennünket. Aztán ő is letelepszik, s bekapcsolódik a beszédbe. — Nem titok ez, egy éve költöztünk össze. Jó itt, távol. az emberek figyelő szemétől. Megszerettem ezt a tanyasi életet. Csend van és nyugalom. Állatokat tartunk, hogy egy kicsit ösz- szeszedjük magunkat, fürdőszobát is szeretnénk, meg hogy szebben berendezkedjünk ... Késői, nehéz újrakezdés volt ez. Szinte semmit nem hoztunk magunkkal ... így, hogy én is dolgozom, majd csak rendbejö- vühk egy kicsit. Mindig szerettem kézimunkázni, ezt is könnyen megtanultam. Próbáltuk átadni itt a faluban néhány embernek gyékényfonó tudományunkat, egy- szer-kétszer el is jöttek, aztán elmaradoztak, ki tudja miért? — A baj talán az — mondja Hánis János —, hogy ez nem igazi szakma. Tán még ipariskolája sincs. Pedig szép munka, higyje meg. Ha látná, milyen virágtartóm van nekem Tápén!... De nincs kinek továbbadjuk, ez a mi bánatunk.,, — néz az asz- szonyra, aki szomorkásán rábólint. — Még szerszámot sem lehet venni, magam csináltam ezt is. Nem nagy dolog, kibírom, hiszen van értelme. Látom a boltokban néha, mit árulnak, azért nem adnék pénzt... Ha kész lesznek a székek, majd írok, hogy jöjjenek — ha érdekli magukat — azt is lefényképezni. Lehűlt a levegő, a csalóka tavaszi nap maga sem tudja, süssön-e még, hiszen késő délután van. Be kell pakolni lassan a tornácról, majd bent folytatják a munkát. Az asztalt egyszerre fogják meg mindketten, úgy viszik. Sietnek, sok még a dolog, hiszen júniusban Mezőkovács- házán állít ki a szövetkezet, és ők is ott akarnak lenni... Nagy Ágnes Tanítójelöltekkel Baján Megyénk nyolc gimnáziumából 26 harmadikos tanuló vett részt kedden a Bajai Tanítóképző Főiskolában tett látogatáson. A programot a pályaválasztási intézet szervezte a megyei művelődés- ügyi osztállyal közösen. A battonyai Mikes Kelemen Gimnázium és Szakközépiskola autóbuszával utaztak. Az intézményben Juhász Károly főigazgató-helyettes fogadta a tanítói hivatás iránt érdeklődő fiatalokat. Először oktatáselméleti órát tekintettek meg a résztvevők, ezt követően pedig tájékoztatás hangzott el a beiskolázási tudnivalókról, a főiskola életéről, a felkészülés feladatairól. Ezután a kollégium életével ismerkedtek meg a fiatalok, majd a könyvtár bemutatásával ért véget a program.
