Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-22 / 93. szám
1980. április 22., kedd Zrenjanini emberek — zrenjanini kultúra Jegyzetlapok Jugoszláviáról A megyeháza a városközpontban Hatalmas területen fekszik Békéscsaba jugoszláviai testvérvárosa, Zrenjanin. Lakótelepeket, több szintes házakat építenek ugyan, de népszerűbbek a családi házak, mint a tömblakás. A város utcáin sétálva, sok különbséget látunk a házak között. Egyik oldalon emeletes magánvillák sora, a másikon földhöz kuporodó házak. A mieinktől eltérő for- májúak a lakótelepek, de egy-egy házcsoportban ugyancsak jellemző az egyformaság. Tetszetősek a modem középületek, s a régi házakból átalakított, korszerűsített intézmények. Ilyen a zrenjanini községi könyvtár is, amely a város és a hozzátartozó 22 falu ellátásáról gondoskodik. Tomase Va- rajca, a népkönyvtár igazgatója mutatta be nekünk ottjártunkkor a nemrégiben korszerűsített szép intézményt. A gyermekkönyvtár a földszinten van. Itteni szokás szerint a padlót és a falakat ugyanaz a szilvakék színű szőnyeg borítja. A polcok, szekrények, ülőkék fehérek, s a gyermekek méretéhez igazodnak. — Ezerötszáz óvodás, 4500 általános iskolás beiratkozott olvasónk van — mondja a könyvtár igazgatója. — Évente 70 ezer kötetet kölcsönöznek a gyerekek. Az a célunk, hogy minél többen kötődjenek a könyvtárhoz. Ezért például irodalmi csoportokat szervezünk, de az iskolák szabad aktivitású irodalmi érdeklődésű szakköreivel is kapcsolatban állunk. Rendszeresen szállítjuk a könyveket az óvodákba, ott helyben kölcsönözhetnek a gyerekek. A község területén 22 fiókkönyvtárunk működik, és üzemi részlegeink is vannak, ösz- szesen 125 ezer kötetet raktározunk, ebből 80 ezer található a központi könyvtárban. A bejáratnál tábla hirdeti: „Könyvklub. A tagok részére kedvezményes könyvvásárt biztosítunk!” Megtudtuk, hogy ez a klub összeköti a kiadókat és a vásárlókat. Közületek és magános érdeklődők is megvehetik a kiállított köteteket, ezek között sok a magyar nyelvű, a Fórum Kiadó gondozásában. A könyvklub tagjai, és az itt vásárló könyvtárak olcsóbban szerezhetik be a könyveket. Nemcsak eladással foglalkoznak a klubban, hanem kiadással is. Az utóbbi években 13 könyvet jelentettek meg, köztük Ady- és Mikszáth-műveket szerb fordításban. Saját irodalmi folyóiratukat, az Ulaznicát büszkén mutatják az itteniek. Ez az újság jó barátságban van a mi Oj Auroránkkal. A szerkesztők kölcsönösen megjelentetik a Békés megyei és a zrenjanini költők verseit. A könyvtár egyik részlegében az e vidéken megjelenő tudományos publikációkat gyűjtik. Bibliográfiát is készítenek ezekről, hogy a kutatók köny- nyebben áttekinthessék a hatalmas anyagot. A tudományos terembe kanyargós lépcsőkön vezet az út felfelé, Csendben ülnek, írnak az asztaloknál az egyetemista fiatalok, fehérek és feketék egymás mellett. A könyvtáros nesztelenül kezeli a miniliftet, amely a kívánt köteteket ideszállítja. A felsőbb emeleten alakítják majd ki a zenetermet, a padlásszobában pedig ötletesen berendezett előadóhelyiséget találunk. Különlegesen jó hangulatú író-olvasó találkozók, irodalmi estek, kiállítások színtere ez a festett, vaskos fagerendákkal közrefogott terem. A könyvtárban pályázatokat is írnak ki, amelyek eredményét itt hirdetik, például nemrégiben az elmúlt év legjobb regényíróját ünnepelték, jövőre pedig a legtöbbet olvasó könyvtári tagot jutalmazzák. Szavalóverseny, irodalmi staféta, fiatal költők bemutató estjei, ki győzné felsorolni mindazt a kulturális tevékenységet, amiért a zrenjanini népkönyvtárat évről évre kitüntetik. A Bega folyó partján épült két esztendeig a fiatalok háza, de megérte a várakozás. A különböző művelődési formákhoz nagyszerűen alkalmazkodó, változtatható belső terű ez az ifjúsági otthon. A színházteremben 400-an ülhetnek le egy-egy filmvetítésen, koncerten, de ha népszerű beategyüttes a vendégük, még a hátsó falakat is szétnyitják, és újabb 200 széket tudnak elhelyezni a szomszédos diszkószobában. Emlékezetes sikerként beszélnek az LGT és az •Omega együttes koncertjéről. Szeretik az ifjúsági, politikai „tribünöket” (fórumokat). A ház alsó szintjén vörös, kék, sárga fényekben viliódzik a nagyobbik diszkóterem. Minden igényt kielégítő a lemezlovas-felszerelés, s a büfé, ahol viszont alkoholfogyasztás nincs. Az előcsarnokokban kényelmes fotelek és 25-féle újság között válogathatnak a betérők. A kisebb szobákban a lemez- gyűjtők' klubja, a pionírvezetők, a társadalmi munkában dolgozó ifjúsági brigád- tagok találkoznak rendszeresen. Szemináriumi előadóterem biztosít helyet a tanfolyamoknak, a padlástérben pedig óvodásoknak berendezett rajzszoba van. Oktatási delegációnk egyik tagjának lényeglátó gondolatát idézem: „Tágas, jól szervezett termeket, praktikus építészeti megoldásokat láttunk itt, amelyek az ifjúság oktatására, nevelésére, szórakozására szinte korlátlan lehetőséget nyújtanak. Az a nagyszerű, hogy ide a tizennyolc éven felüli sem szégyell bemenni, mert ugyanúgy megtalálja a helyét az ötéves óvodás, mint a 30 éves, fiatal felnőtt.” * Meglepően gazdag régészeti, néprajzi, történelmi és művészettörténeti anyaga van a múzeumnak. Képző- művészeti gyűjteményt láttunk a XVIII.—XIX. századból, a XX. század elejéről. Konstantin Danilo, UrosPre- dic és Aleksandar Sekulic festők alkotásai hangulatosan tükrözik a zrenjanini hétköznapokat, a jugoszláv tenger szépségét. Különálló, modern kis képtárban mutatkoznak be a helybeli festők, de kiállítótermük és művésztelepük is van a várostól 7 kilométerre, az écs- kai kastélyban. Restaurálják a Tosa Jovanovic Népszínházát, de a közönség előtt azért nyitva áll. A hivatásos színészek főként mai szerb írók darabjait játsszák, az amatőr magyar színház, a Madách pedig klasszikust és modemet egyaránt bemutat. Járják a magyar nemzetiség lakta vidékeket. Nyáron sem szünetel a színházi élet. A zrenjanini nyár kulturális eseménysorozatára az ország minden részéről érkeznek színészek. A Népszínház társulatát az elmúlt évben a békéscsabai közönség is megismerhette, amikor ők jártak nálunk. Zrenjanin fejlett ipari település, egyetemi város, sok munkás és diák él itt. A legtöbben megtalálják szórakozási és tanulási lehetőségüket, hiszen a kínálat bőséges. Bede Zsóka Gyaloghíd a Begán Negyven fotó a gyulai művelődési központban A tizenkét éve Gyulán dolgozó művésztelep tagjait és munkásságát még mindig nem ismerjük eléggé. Pedig minden nyár végén kiállítják friss vázlataikat a művelődési központban, sőt, 1976-tól legkiválóbb tagjai kétévente a Dürer Teremben is bemutatkoznak. Mégis meglepetés volt a közelmúltban nyílt fotókiállítás, melyen Nagy Ottó fotóművész, a művésztelep tagja mutatta be alkotásait. A művelődési központ földszinti előcsarnokában közel 40 fotó látható, negyven szép fotó. A látogatót portrék fogadják- Tulajdonképpen nem is mind portré a szó hagyományos értelmében, mert egy kivételével inkább alakok, félalakok. Többen kollégák, festők, a gyulai művésztelep tagjai. Talán éppen ez a több éves ismeretség teszi olyan közvetlenné ezeket a képeket. Mindannyian egy jó ismerősre tekintenek, és ez a személyes kapcsolat — fotós és modell között — az, ami a néző felé is közel hozza őket. Nyoma sincs a bravúros pillanatkeresésnek, csak festenek, ülnek, állnak a furcsán telefirkált házfal előtt, vagy — mint a dobozi plébános úr — „attribútumaikkal” fölszerelve villantanak fel egy életformát. De nézzük csak a témák válogatását! Házak részletei, ablakok, ajtók, padlás, szoba, lakójával, vagy anélkül. Az emberábrázolás után következnek az ablakok. Mennyiféle lehet a ki-, illetve betekintés kerete- Meghúzódhat a ház falában, de előre is törhet szigorú szerkezetével, vagy uralkodhat méretei által. Tovább még helytörténeti jelentőséggel is bíró fényképek következnek. A nevezetes Ladics-ház egy-egy részlete. Mindegyik műről oldalakat lehetne írni, most csak egyet emelek ki közülük. Akár kettős portré is lehetne a címe a mellszobrot és női fejet ábrázoló fotónak. Túl az arcvonások hasonlatosságán is felvetődik a két fej összetartozásának érzete. Mintha a szobor kapná az életet az embertől, vagy fordítva. Ismétlődő mosolyuk — pedig nem is mosoly — egymásnak adja a lélegzetet. Hogy a szobor ka- pott-e életet az embertől, vagy az ember került már az időtlenség távolába — ez Nagy Ottó művészete. Bővebb elemzés nélkül, csupán folytatva a tematikai sorrendet, temetői és parasztház témák zárják a kiállított fotólapok sorát. Figyelemre méltó gondolat volt S. Nagy Katalin művészettörténész megnyitójában, hogy ne úgy próbáljuk elfogadtatni a fotóművészetet, mint a képzőművészet egyenrangú társát. A fotóművészet fiatal — mint a televízió —, de teljesen önálló műfaj- Sajátos eszközeivel ábrázol. Meglehet, eszébe jut a szemlélőnek, hogy Nagy Ottó fotói rendkívül festőiek. Ez természetszerűleg következhet alkatából vagy stílusából. A fotó ugyanakkor dokumentál is, lejegyez. Hadd idézzem az alkotót: „Amióta értelemmel is fölfedeztem a körülöttem létező világot, szeretném azt megérteni, és a fényképek készítésével megőrizni, elraktározni. S. Nagy Katalin gondolatait is hozzá téve: Nagy Ottó megláttatja velünk és az általánosság szintjére emeli a tárgyi összefüggéseket, melyek a képeken megszólítanak bennünket és múlandóságukkal, emberhez kapcsolódásukkal közvetítenek humánus tartalmakat. A kiállítás megnyitása alkalmat nyújt arra is, hogy eltöprengjünk a kiállításokat megnyitó gyakorlaton. Konkrétan a megnyitó személyéről és mondanivalójának tolmácsolásáról. A képzőművészeti kiállításokat általában kultúrpolítikusok, művészettörténészek vagy művésztársak nyitják meg. Tudom és nem is igénylem, hogy a szakmában alaposan nem járatos megnyitó nélkülözze az írásos segítséget. Annál jobban zavar, ha képzett és rátermett szakemberek és hozzáértők is felolvasnak — és mi tagadás — az olvasásra fordított figyelem sokat elvon a mondanivaló erejéből. (Szándékosan elkerülöm most a tartalmi kérdéseket, mert ez egy újabb írás teljes témája lehetne.) Jólesett hallani S. Nagy Katalin szabad, papírhoz nem kötő gondolatfűzését még az „élő” nyelvbotlásokkal együtt is. így teremthette meg és alakíthatta ki a kapcsolatot hallgatóival, mely magával hozta az együtt gondolkodás lehetőségét. Ez a kiállítás tulajdonképpen egy folyamat része. Nemcsak kiállítássorozatra gondolok (egy éve a telep két kerámikusa mutatkozott be, Albrecht Júlia és Tömpe Emőke) hanem a megismerés folyamatára is. Azzal kezdtem, hogy nem ismerjük eléggé a gyulai művésztelepet. Talán most kezdjük megismerni. A telep tagjai termékeny időszakot töltenek Gyulán, és az országszerte kiállításokra küldött képeiken a gyulai utcák, terek, emberek és környezetük üzen. Egy-egy tárlaton való szereplésük alkalmával a városból is visznek egy darabot magukkal. Nagy Ottó így írt erről: „Több mint 10 éve, minden nyáron egy képzőművészekből álló kis társaság tagjaként, Gyula város vendége vagyok. Az itteni világ inspirál, és a képzőművészet ezernyi nyelve elbűvöl.” a- fi.) KÉPERNYŐ Könnyű a zene? A televízió közel negyed- százados létezése alatt sohasem dicsekedhetett azzal, hogy elősegítője és támogatója a zenei progresszivitásnak. Amíg a rádió az elmúlt egy évtized alatt többkevesebb sikerrel, de fölzárkózni látszik a legfrissebbhez, a lemezpiac újdonságainak vonalához, a tévé sokszor éveket késik — s az is elképzelhető, hogy nem véletlenül. Keleten és nyugaton nem egy állami és magántársaság egy-egy csatornája szinte csak a fiataloknak ad műsort. Hogy miért, az igen egyszerű: mint mindenben, itt is ez a réteg a legjobban manipulálható, jó vagy rossz értelemben. Persze, a mi lehetőségeink korlátozottabbak, s nem is ebben van a hiba gyökere. Nem is beszélve arról, hogy fiataljainkat még nem tudja (szerencsére?) a tévé zenei térén „nevelni”, manipulálni. Kellene akkor ennek a fordítottja: a hetente ezerszámra érkező nézői levél formálja — mint az a bizonyos jelentkező igény — a műsorszerkesztők akaratát, ha ízlését nem is. Ez sem történik meg. Hogy az Egymillió fontos (kinek?) hangjegy című műr sor egyre jobban elveszíti nézőtáborát, jelentőségét és jellegét, azt már említeni is csak szócséplés: nagyon sokat írták, mondták már. De néhány hete van egy újabb, a Pulzus. Sztevanovity Dusán és Módos Péter szerkesztésében. A legutóbbi — amelyet a kettes adó éjfélfelé, az egyes pedig pontosan szombaton délben sugárzott, ki tudja, miért? — tökéletesen megválaszolt minden kérdést, amelyet a rossz magyarázatára feltehetünk. A negyven percben mindent be akar mutatni, de csak lapozósan, érdem nélkül, minősítés nélkül, kiállás nélkül. No, persze, nem feladata az orientálás — nyugtatjuk magunkat. Csak hát a televízió nyilvánossága valahol már nem lehet ízlés-pofon dilemma. A tévé nem engedheti meg magának, hogy egyértelmű gics- cset támogasson (Módos Péter mondta!), hogy régen lejáratódott együttes újabb bo- garasságának (Hungária) szolgálatába álljon. Ezeknek a műsoroknak elsősorban a szórakoztatás lenne a feladata. Nem évente két-három alkalommal (Benkó-dixieland, az emlékezetes Lokomotív-show stb.), hanem legalább a programok négyötödében. ’A felfedezés „öröme” maradjon meg másoknak. Ne irigyelje a tévé ezt a nagyon keserű pirulát az ORI-vizs- gáztatóktól, a rádiótól, s ne kényszerítse ránk. Mert amit ezekben a műsorokban megmutatnak, az Magyarországot is jellemzi. Művészet-és művelődéspolitikánkat, fiataljaink ízlésszintjét, kultúránkat. Mert csak ez lehet a rál ■ • • (Nemesi) SZÍNHÁZ, mozi 1980. április 22-én, kedden délután 15.00 órakor Békéscsabán: PINCÉRFRAKK utcai CICÁK Dörmögő Dömötör-bérlet 1980. április 22-én, kedden délután 15.30 órakor Orosházán: KOLDUSOPERA 1980. április 22-én, kedden este 19.00 órakor Békéscsabán- SZERELMEM ELEKTRA Déryné-bérlet 1980. április 22-én, kedden este 19.30 órakor Orosházán: KOLDUSOPERA * * * Békési Bástya: Savé vagy halva. Békéscsabai Szabadság: de. 10 órakor: Felderítők akcióban, 4 órakor: Utazás a világ végére, 6 és 8 órakor: Robert és Róbert. Békéscsabai Terv: Szenzáció 1!! Gyulai Erkel: Szelíd motorosok. Gyulai Petőfi: 3 órakor: A vad hattyúk, 5 és 7 órakor: örült nők ketrece. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: A kop- pányi aga testamentuma, fél 6 és fél 8 órakor: Az ötös számú vágóhíd. Szarvasi Táncsics: 6 és 8 órakor: Skalpvadászok, 22 órakor : Spirál.
