Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
1980. március 16., vasárnap------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- u Nagyszénási Máté: Egeknek fel legével Krisztáról mostanában azt mondják, hogy fönn hordja az orrát. Nem mintha nem volna éppoly kedves, csitri- csevegősen nevetős, mint régebben, ám a házban, s talán az egész utcában mégis azt beszélik: fönn hordja az orrát. „Azt a gyönyörűt?” — Kihallotta Gábor leveléből a nevetést, mert megírta neki, hogy mit beszélnek róla. „Te csak ne törődj velük, hanem mindig fölfelé nézz, mert ott jövök, egeknek Teliegével.” „Ki írta? Puskin?” Két hétig cammogott a válasz: „Dehogy. Ismeretlen szovjet költő.” Bolond. Az autóbusz meg vágtatott a révállomás felé, Kriszta nemlétező felhőket látott a kék égen, mert még álmos volt, szúrta a fény a szemét. A felhők, persze, keletről jönnek, ha egyszer Gábor küldi őket: orenburgi felhők. — Azok milyenek? — kérdezte a fiatal révész, aki hajlandó volt elhinni, hogy felhők úsznak a kristálytiszta égen. — Szóval milyenek? — Hófehérek. Habszifonból spriccelik az égre. Én például csokitortával szeretem. — És amikor eldördül az ég, orosz vodka esik a felhőkből? — Hát persze! — A lány kacagott, nem baj, hogy tudja ez a fiú is, tudja meg mindenki; áthajolt a korláton, de csak széttört tükörképét látta, körülkémlelt, nem tudni, miért, de hiányzott önmagának. A kis hajó üvegkalitkája végül tükörré vált, úgy forgolódott előtte, mintha nem volna ott a fiú, s nem toporzékolna a túlparton Ákos. Az időjárás a tavasz és a nyár küszöbén billegett: a langyos levegőbe bele-bele- csípett néha még a szél, de Kriszta csak a vállára dobta könnyű kis kabátját, tarisznyáját hanyagul lóbálva felfutott a kormányzó hajdani vadászkastélyának újjávarázsolt falépcsőjén, puszit szalajtott a tenyeréről a szobájából kilépő gondnoknak köszönés helyett; különben egyedül volt a vállalati üdülőben. Az ablakból átlátott a folyó túlsó partjára, akkor ért vissza a -komp, de Ákos nem hajthatott rá a kocsijával, bosszúsan rohan- gászott körülötte. A parton leterítette fürdőköpenyét, lábujjaival megkóstolta a vizet. Csípett. De beleugrott a folyóba, mert a túloldalon indult a komp a halványkék Zsigulival; egy pillanatra elállt a lélegzete, ám szembefordult a sodrással, és veszett iramban tempózott fölfelé. Visszafelé már lebegett, nevethetnékje volt, amikor meglátta a stégen didergő főmérnököt; nevetett is, úgy lépett ki a vízből, ahogy egy jelenéshez illik — milyen a víz? — kérdezte Ákos —, nyirkos — mondta a lány, s nedves kezéről rá- fröccsentett néhány csöppet kóstolóul. A férfi örült a bizalmasság e megnyilvánulásának. Körültoporogta a fürdőköpenyébe burkolózó lányt, dorombolt : — Leülhetek? — Minek? Úgyis rohangálni fogsz két perc múlva. — Régen jöttél? — Körülményesen ereszkedett a földre, törökülésbe. — Tavaly, mint láttad. — Mondtam, hogy érted megyek. Csak dudáltam, dudáltam, végül a rendőr megvágott egy ötvenessel, mert tilosban parkoltam. — Te szegény! Mit esznek holnap a gyerekeid? — A lány hanyatt feküdt, a férfira nézett, de a tekintete valahol mögötte járt. — Hát azért nem... — Valóban felugrott, körberohanta néhányszor a lányt, azután visszatápászkodott törökülésbe. — Én nem szoktam hazudni, de most azt mondtam otthon, hogy be kell mennem a gyárba, elvégre a főmérnök... — Alapozza gyermekei ideológiáját. Imádni fogják ezt az eszmét. — Azért mondtam, hogy beszélni akarok veled, mert... — Csak röviden. — Behunyta a szemét, intett még a lábával is, hogy beszéljen, szétnyílt a fürdőköpenye, s mert a főmérnöknek torkán akadt a szó, nyugodtan gondolkodhatott. Ezt mondta egyszer Gábor is,' csak nem így: — Beszélni akarok veled. — És fogta a fejét, s míg mondta, mindvégig a szemébe nézett. — Kimegyek Orenburgba. Aláírtam a kétéves szerződést, anélkül, hogy megkérdeztelek volna. — Nem baj — mondta akkor ő, de visítani és toporzékolni szeretett volna. — Két év nagyon hosszú idő. Lesz erőd addig várni? — Nem tudom, még soha nem próbáltam. — Ezt mondta, s most már érzi, hogy nehéz útravalót adott akkor Gábornak. — Tudod, hogy mennyire megbecsülünk téged. — Rekedt volt a főmérnök hangja, s mert a lány ránézett, elkapta a tekintetét a kivillanó combokról. —Egyengetni szeretnénk a karrieredet. — Mindjárt sírva fakadok. Ki jókodik még velem, rajtad kívül? — A vezér is. Elismeri, hogy tehetséges mérnök vagy. — Nocsak... Eddig nem arról voltatok híresek, hogy gyűjtöttétek volna a tehetséges embereket. — őrá gondolsz? — A lány megvonta a vállát, mintha azt mondaná: nem gondolok senkire, de ha már szóba- került, hát igen. — Mit ír a barátod? — Milyen barátom? — Milyen barátod, milyen barátod? Ne bosszants! — Nem mered kimondani a nevét? — Hát... Gábor ... Gábor mit ír? — Hogy hegeszteni negyven fokos hidegben is lehet. — Érted te az oroszokat? — Miért, az oroszok azt' mondják, hogy értenek engem? — Mi nem azért küldtünk ki egy mérnököt, hogy szakmunkát végezzen. Nem beszélve arról, hogy a hegesztés nem is a mi dolgunk. — De hát ez a mérnök tíz évig hegesztő volt, mielőtt mérnök lett volna. Azután kidolgozott egy eljárást, végre alkalmazhatja. Ezért ment ki. — Uhüm. — Felkacagott. Jobb keze mutatóujjával megkocogtatta a főmérnök térdét. — A te barátod azért utazott Orenburgba, mert neki ott kellett lennie a világ leghosszabb gázvezetékének építkezésén. , — A múltkor azt mondtad, hogy a pénz miatt ment, mert anyagias és kisszerű. Most azt állítod, hogy megalomániás. — Ez is, az is. Jól ismerem, egyetem után a gyakornoka voltam. — Nem sok ragadt rád a mesteredről. — Mit akarsz te egy negyven éves embertől, akinek többszörösen zsákutcába futott az élete? — Mi az, hogy zsákutcába futott élet? — Végy egy negyvenéves embert, keverj hozzá két tönkrement házasságot, meg az átlagnál két kanállal több tehetséget, s fagyaszd kőkeménnyé valahol az orosz sztyeppén, másfél méter átmérőjű acélcső fölé görnyedve ... — Nem látom itt a zsákutcát. — ... — és hogy teljes legyen a kép, egészítsük ki azzal is, hogy az átlagosnál egy kissé jobban kötődik az alkoholhoz. — Ez igaz. Különösen a cseresznyepálinkát szereti, félliteres üvegben — A főmérnök megmerevedett, arcába szökött a vér. — Te is azt hiszed, hogy én tettem az öltözőszekrényébe a pálinkát, hogy lejárassam az üzemrendészet előtt? Azt hiszed? — Nem hiszem. Tudom! — Megbízhatatlan, labilis, könnyelmű — hadarta — és már túljutott azon a ponton, amikor még lehet belőle valaki. — Nem említette, hogy több akar lenni, mint ami... — Ezzel a hegesztési mániájával nehéz helyzetbe hozta a vállalatot, de ezt most hagyjuk. Rólad van szó! Szeretném, ha nem értenél félre. — Téged nem lehet félreérteni, barátom. — Már úgy értem, hogy nem akarok veled kezdeni semmit. . . — Megható... Esőszagú, óvatos szellő botorkált végig a lány testén; felnézett; felhők gyülekeztek az égen, megborzongott, a száján érezte Gábor kesernyés dohányillatát. — Megfájdítod az ember fejét. Hétfőtől csoportvezető vagy a szerkesztésen. A vezér aláíra a kinevezésedet. Mattioni Eszter: Sióagárdi asszony gyermekével De neki sem tetszik ez a kapcsolat. — Nem hazudtál te otthon ... — És most a szemébe nézett. Csakhogy a főmérnök a veszélytelenebb tekinteteket sem bírta, nemhogy a lányét. Közben a szellő széllé erősödött, mert a tavasz átmenetileg még legyőzte a nyarat, s vihargyors go- molyfellegek kergetőzték az égen, a férfi fázósan menekült volna előlük, de odaragasztotta a lány mozdulatlan teste, s a lába szárán borzolódó, halványbama kis pi- hék látványa. Lüktetett a feje. A szél éleset füttyentett, s lezúdult a zápor, fényes hólyagokat húzva földből és vízből. A főmérnök felugrott, megfogta a lány kezét: — Gyere, te őrült! — De az csak ingatta a fejét. Egyedül maradt, hanyatt fekve, két tenyerével eltakarta a szemét, s mert tud- * ta, hogy Gábor küldte a fellegeket, azt suttogta: — Meggondoltam a dolgot, nem tudok várni rád két évet. Utánad megyek. Keli most ott egy mérnök helyetted is, hiszen te felelőtlen szélhámos vagy drágám, nem szabad téged egyedül hagyni, mert csak szégyent hozol a magyar műszaki értelmiségre... És akkor felugrott, ledobta a ronggyá ázott köpenyt és futott és kacagott és előbb ért a folyóhoz, mint az őt kergető szél. Mattioni Eszter: Baranyai kislány arany háttérrel TÉKA Szabó Dezső és Móricz Zsigmond Múlt év nyarán volt századik évfordulója Szabó Dezső születésének. Kissé megkésve, de ebből az alkalomból jelentetett meg a Szép- irodalmi Kiadó egy j kötetet Szabó Dezső novelláiból A kötél legendája címen. Mond-e még valamit e név a fiatal olvasónak, annak, aki az irodalommal, vagy a két háború közti szellemi élet áramaival nem hivatásszerűen foglalkozik? Gondolom, aligha. Legfeljebb apái, nagyapái elbeszéléseiből hallhatott róla. Írásait kevéssé ismerhetik a mai olvasók, hiszen az 1957-es Vidám könyvtárbéli Feltámadás Makucskán c. kötet* mellett, csak önéletírása jelent meg 1965-ben Életeim címmel a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. A csonkán maradt napló, melyet még Budapest ostromakor is írt, teljességében tárult az olvasó elé. Jól emlékezem, akkor nem kelt el, antikváriumok polcain leárazva állt glédában. „ Pedig a XX. század első felének egyik leghatásosabb személyisége volt, olyan nagy és tiszta szellemek után, mint Ady és Bartók, Németh László, és Veres Péter, illetve olyan mozgalmak hatóereje mellett is, mint a Nyugat és a népi irodalom. Elsősorban teoretikus volt, szónok, publicista és kritikus. Regényíróként hatalmas sodrású expresszionista prózával ajándékozta meg a magyar irodalmat. Szépíróként tűnt fel, s lett országos híresség, s bármerre is irányította sorsa vitorláját, egész életén át prózaíróként is tevékenykedett. Ideológus és szépíró — furcsa kettősség, s azt gondolhatnánk téziseit oldotta a prózába. De ez nem a teljes igazság. Jelentősebb műveinek ma is van erőteljes sodrása, nyelvileg merész, zsúfolt képekkel teli regényei (különösképpen az Elsodort falu és a Segítség!), a magyar próza történetéből ki nem törölhető írások. Novelláinak gyűjteménye, melyet Nagy Péter, Szabó Dezső legkiválóbb marxista értője és értékelője válogatott össze, főbb vonulatokban a teljes életművet felöleli az Erdélyi földről című, 1912-ben keletkezett írásától egyik leg- remekebb elbeszélésnek tartott művéig, A kötél legendájáig. Ízelítőt kaphatnak az olvasók a híres és félelmetes Szabó Dezső-i pamfletból is,. a Feltámadás Makucskán gyilkos szúrásaiból, a t. Ház, a klérus, s a Herczeg Fe- renc-i íróság ellen, eszmevilága bonyolult és ellentmondásos volt, de tevékenységével, prózájának jeles darabjaival megismerkedni mégis érdemes. A XX. századi magyar próza kimagasló és utolér- hetetlenül legnagyobb alakja Móricz Zsigmond, akinek minden írásából nemcsak a terhes kort, hanem a magyarság sorskérdéseit is a józan elme tisztaságával ismerhetjük meg. Akár novella az a kezdeti korszakából, mint pl. A hét krajcár, vagy nagy, Kemény Zsig- mond-i értelemben is teremtő erejű próza, mint pl. az Erdély trilógia. „Olyan könyve nincs, amely — Köl- . csey szavával — o zseni láng- ' jegyét ne viselné homlokán” — írja róla pálya- és harcostársa, Schöpflin Aladár, Schöpflin, a század első felének egyik legjelentősebb kritikusa 60 tanulmányt írt Móricáról és munkásságáról. Ezekből ad bő válogatást a Szépirodalmi Kiadó Schöpflin Aladár Móricz Zsigmondról c. kötete, mely a centenáriumra megkésve ugyan, de megjelent. Schöpflin a szerkesztő-, a harcos-, a társaságbéli társ műközpontúan ír arról az íróról, akiben már a Hét krajcár megjelenésekor fölfedezi a korszakos magyar írót. Kettős portré ez a kötet, a „konzseniális kritikusé” is egyben. Mattioni Eszter: Öcsédi lányok a tornác előtt
