Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
1980. március 16., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Földosztás 1945. márciusa. Megjelent a földosztásról szóló törvény az akkor még teljesen fel sem szabadult hazánk- ban.A magyar történelem e jelentős eseménye képzőművészeink egész sorát ihlette meg. Többek között megyénk neves festőjét, Koszta Rozáliát is. Az álkotó így vall „Földosztás” című képéről: — Leningrádban, a Rjepin Képzőművészeti Intézetben mint végzősnek, ez a kép volt a diplomamunkám. 1956-ban készültem el vele. Természetesen a kész alkotást sok-sok munka előzte meg. A vázlatokat itthonról vittem magammal. S hogy milyen élményből fakadt ? Édesanyám, édesapám Gyulaváriban élt a földosztás idején. Ez akkor óriási élményt jelentett az embereknek. Már akkor, 19 éves koromban belémívódott az a boldogsággal teli hangulat. S annyira meghatározó élménnyé vált bennem is, hogy szinte magától kívánkozott vászonra. A képen látható emberek mindegyike részt vett akkor Gyulaváriban a földosztásban. Ma már sajnos alig van életben közülük valaki... A festményt 1957-ben a Békés megyei Tanács vásárolta meg, s néhány évvel később az MSZMP Békés megyei bizottsága kérésére egy másolatot is készítettem, ami némileg összefogottab- ban ábrázolja ugyanazt a történelmi jelentőségű pillanatot. Kiállításpoljtikánk Sok, kevés — elég-e a kiállítás? Kulturális életünket, s ezen belül a különböző művészeti ágak helyzetét vizsgálva a legnagyobb gondokkal a képzőművészet területén találkozunk, különösen a közízlés, az intézményrendszer, a mecenatúra, műkereskedelem, műkritika számos és gyakran igen lényeges, fontos kérdésében. Az okok egyik eredője minden bizonnyal a marxista esztétika képző- és iparművészeti ágazati esztétikájának nem kellő kidolgozottsága, s ebből fakadóan az értékkategóriák bizonytalansága. E téren sajnos gyors és főként általánosan érvényes változásra nem számíthatunk, de a művészetpolitika és a műkritika igyekszik irányzatoktól függetlenül a minőségi követelményeket érvényesíteni. A viták és egymásnak ellentmondó vélemények azonban ezáltal sem küszöbölhetők ki. Az adott kereteken belül további gond a létező intézményrendszer és mechanizmus működtetése. Ezek újjászervezése és működési feltételeinek korszerűsítse szintén napirenden levő feladat. Azonban míg a változtatás szükségességét majd mindenki elismeri, ez az egyetértés kqránt sincs meg a hogyan tovább megítélésénél. Külön, és szocializmust építő társadalmunkban nagyon is hangsúlyos tennivaló a művek és befogadók, az alkotások és a közönség kapcsolatának javítása, az ízlésformálás. Amilyen örömmel állapítható meg irodalmi közízlésünk viszonylagos fejlettsége és a zenei ízlés — különösen a zenei általános iskolák hatásaként kibontakozó — javulása, a látáskultúra területén sajnos kevés biztató jelenséggel találkozunk. Elég a kiállítások látogatottságára és vendégkönyvi bejegyzésekre, a köztéri szobrok fogadtatására gondolni. Az okok eléggé ismertek, kifetük a látáskultúra oktatási, tantervi mosto- haságaitól, az orintáló tömeglap hiányáig sok minden felszínre is került már. Miután e tárgykörben látványos és gyökeres tantervi reformra nincs kilátás, a képzőművészeti ízlés és tá- gabban a látáskultúra jobbításában a tennivalók nagy része a közművelődésre hárul. Az ízlés alakításának, fejlődésének leghatékonyabb útja az eredeti alkotásokkal való találkozás. Ezért érdemes a művek és befogadók találkozását elősegítő képző- művészeti kiállítások jelen helyzetével külön foglalkozni. Számos vélemény hangzik el a téma kapcsán. Vannak, akik az évi háromezer képzőművészeti kiállítást rendkívül soknak tartják, mások viszont még ezt is keveslik. Bármily furcsa is, tulajdonképpen mindkét, ellentétes véleménynek megvan a maga igazsága. Csak- attól függ, milyen szempontból közelítjük meg a kérdést. Ha az alkotói, művészettörténeti oldalról, akkor egészen bizonyos, hogy a háromezer óriási szám. Maradandó új értéket nyilván ennek a kiállítási számnak a töredékében mutatnak be. Igencsak úgy vagyunk itt is, mint a reklámnál, hogy a fele biztosan hatástalan, csak éppen azt nem lehet tudni, melyik az a fele, amelyre kidobtuk a pénzt. Bizonyos, hogy jó esetben a kiállítások talán egytizedének van és marad művészettörténeti értéke, jelentősége. Csak ki mondja meg, melyik az a töredék, amit ilyen szempontból érdemes és megkell rendezni. Ezentúl pedig a művészettörténet még arra is tanít bennünket, hogy egy- egy nagy korszakban sem csak zsenik éltek, az egyes kultúráknak nemcsak csúcsai, hanem előhegyei, dombjai és halmai, is voltak, és vannak. A reneszánsz Rábájában sem csak Leonardo, Raffaello, Michelangelo, Tizian éltek, alkottak, hanem nagyon sok kis műhely is működött. Persze még akkor is, ha teljes biztonsággal lehetne eldönteni, hogy melyek a művészettörténeti jelentőségű kiállítások, megmaradna a másik, a közművelődési megközelítés igazsága. És ha figyelembe vesszük, hogy a közművelődési határozat nyomán szerte az országban megélénkült az egyes intézmények, így mindenekelőtt a művelődési házak, üzemi klubok tevékenysége, akkor már másként lehet és kell számolni, viszonyítani. Van az országban több mint háromezer község, köztük mintegy háromszáz nagyközség, bennük művelődési ház, klub. Közel száz városunkban pedig ezeken kívuT még múzeum, ifjúsági ház, és üzemi kultúrház is található. Ez esetben már, nagyon drasztikus egyszerűsítéssel, egy községre esik évente egy kiállítás. Ez viszont nagyon kevés, különösen, ha arra gondolunk, hogy vannak olyan intézmények is szép számmal, melyek hónapos kiállítási fprgóval dolgoznak. Ez azt jeienti, hogy sok helyre egyáltalán nem, sok helyre pedig csak évenként egykét kiállítás jut el, ami csak az érdeklődés felkeltésére elég. Ha meggondoljuk, hogy a magyar nóta- és beaténe- kesek viszont» minden községbe eljutnak évente nem is egyszer, akkor már talán nem is olyan sok a sok. Az így viszonyított sokban is van persze éppen elég gond. A kérdés lényege: hogyan lehetne e meglevő „kiállítási éhséget”, ezt az alapjában jó töltetű társadalmi igényt a minőség- és ízlésformálás figyelembevételével kielégíteni. Semmiképpen sem lenne szerencsés az elindult mozgást, a >tenní akarást takaréklángra állítani. (Megtettük a színházművészet területén. Máig is kérdés, hogy helyes volt-e egyharmadra redukálni az előadásszámot. Nemcsak azért, mert a tv nem pótolja a színházi élményt, hanem azért is, mert a művészi élményen túl a falvakban egy-egy előadás közösségteremtő, -alakító erőt is jelentett.) Olyan szervezeti megoldásról lehetne gondolkodni — természetesen a változtatandó változtatásával —, mint az Országos Rendező Iroda vagy a Filharmónia. Bizonyos művek, kiállítási anyag állorriányban tartásával, kölcsönzésével, forgatásával értékes kínálatot lehetne biztosítani az igénylő intézményeknek. Számos terület, műfaj van, amely az eredeti élményt nyújtja: sokszorosító grafika, plakát, fotó, sőt iparművészeti kollekciók, együttesek is számba jöhetnének. (Ez utóbbinál az egyes üzemek segítségére is számítani lehetne, hiszen a tárgyak, termékek rendszeres bemutatásának reklámhatása és vásárlási- kedv-teremtő ereje is lenne.) Kissé bizonytalanul említem azt, hogy egészen jó reprodukciós poszterekkel is rendelkezünk már. Bizonytalanságom abból fakad, hogy a művelődési házak többsége ma még, alig érthetően, idegenkedik ezek bemutatásától. Egy-egy jól összeválogatott anyag bizonyára megszüntetné, -oldaná az eddigi ellenállást. Meg kellene persze oldani a csomagolást is. Megfelelő anyagok biztosításával és korszerű technikai megoldásokkal a szállítás biztonságossá, sérülésmentessé tehető. (Az igazsághoz tartozik az is, hogy e téren jócskán van még tennivalónk, mert míg a 4—500 forintos műszaki termékek jó csomagolása már megoldott, a tízezreket érő műtárgyakat csak nagy nehézségekkel, pótanyagok felhasználásával, egyéni leleménnyel tudják szállíthatóvá tenni intézményeink.) A színvonalas ízlésformálás szükségessé teszi a helyi kezdeményezők fokozott központi segítését. Mindezt nem nagy szervezeten belül, mozgékony ügyintézéssel, részben a már meglevő tárgyi anyag felhasználásával meg lehetne oldani. A VI. ötéves tervnek a kongresz- szusi irányelvek nyomán kibontakozó közművelődési fejlesztésén belül a megoldás reálisnak tűnik. Esetleg a néhány helyen már működő tanácsi — megyei kiállításrendező csoportok szélesebb, általános kiépítésével. Ezek a megyei művelődési központokhoz, vagy ahol ilyen nincs, a megyei múzeumokhoz tartozhatnának szervezetileg. , Lehet természetesen más megoldás is. A lényeges az, hogy a mostani kiállítási éhséget minél több színvonalas, ízlésformáló rendezvénnyel elégítsük ki. Miután ez csak helyi erőkkel a legjobb szándék mellett sem oldható meg, közművelődéspolitikánk központi feladatai között kellene vele foglalkozni. Dömötör János # " ■ ■ ■■■■■■■ Tom ka Mihály: Tál Vigyorogva villan a múlandóság kése fagy-böllér tapos gyönge holdsiitésre ködzászlók alatt a rét fehér penész ■ szeretteink határát nyövi varnyú-vész elhullt vadak teremnek kénes zúzmarát bo'gáncs fésüli a szerelem haját takarék világú jézuska-ég alatt csontszánkót húznak a katonalovak Éj-hulladék Mozdonyfüst: alvó asszonyok kibomló hajzuhataga, magába mossa-oldja a tenger-éjszaka. Valószínűtlen kocsmafény, zenélő árva ablak — ráncos vigyorral dől a szél a sörszagú falaknak. Éj-hulladék, gyűrött papír, versem hátadra vésem — ön-gyújtó-láng lobog a dermedt hóesésben ... Temető-ijádas Szegénylegények árvaháza, *hullámzó penge-erdő, zörgő csontú halálos tenger, nádas, suhogva lengő. Koponyacsont, Apám-arcú legény rohadt a sárba — mivé virágzott bánatod édesanyánk, te árva?! Tavaszba hirdetett fiú: arcom havaktól lázas, befelé hull a könnyem — felgyújtlak temető-nádas! Képeink A mai Köröstáj-számunkban Mattioni Eszter hímesköveiből, festményeiből mutatunk be néhányat; válogatást a budapesti Csók Galériában megnyílt kiállításának anyagából. Mattioni Eszter festőművész 1902-ben született Szekszárdon. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnai Gyulánál tanult, de erősebben hatott művészetére Aba Novák Vilmos stílusa is. 1929-ben volt első gyűjteményes kiállítása az Ernst Múzeumban. Jellegzetes műfaja az úgynevezett hímeskő, mely dekoratív hatása miatt alkalmas monumentális épületdíszítési feladatok megoldására is. Gyakran dolgozott a szolnoki művésztelepen, ahol főleg tájképeket festett. Mattioni Eszter: Virágos ablak dunai hegyekkel
