Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
1 ^ 1980. március 16., vasárnapw ------------------------------------------------------------------------------------------------------:-----------------------------------------------------------------------------Nekik nem szégyen a tanulás Orosháza felé tartva eszembe jutott az egyik közép- iskolás lány panasza, aki elkeseredett képpel mesélte, hogy szabályosan beteges hajlamúnak tekintik az osztálytársai azért, mert szeret és akar is tanulni. Ezen az újabb „divaton” túl sokat nem merenghettem, mert megérkeztem az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium és Szakkö- középiskolába, ahol már tűkön „állva” vártak végzős diákokból álló beszélgetőpartnereim. Az olvasóteremben hamar remek hangulat alakult ki, amit az is bizonyított, hogy az egyik pedagógus hamarosan kiszólt az olvasóból nyíló osztályteremből, csendre intve bennünket. A zene mégnem mindenkié! Látogatóban egy jubiláló együttesnél Az előttük álló legnagyobb kérdés, a pályaválasztás volt .beszélgetésünk témája. Igaz, közöttük gyenge eredményt produkáló diák nem is volt, de sebaj, gondoltam, egyszer már a naposabb oldalt is bemutathatnánk. S hogy miért titulálom naposnak? Azért, mert mind a hat diák .tovább szeretne . tanulni. S gyarlóság volna feltételezni: minden gimnáziumot végzett fiatal sorsa a továbbtanulással folytatódik. Az első kérdésre — Mi szeretnél lenni? — már konkrét, olykor ko- nokságot is rejtő határozott válasszal szolgáltak. A filigrán termetű Faragó Katalin biológia tagozatos osztályba jár. Nem nehéz kitalálni: orvos szeretne lenni. — Egyszer nagyon beteg volt az édesapám, s ilyenkor, azt hiszem, minden gyerek elhatározza, orvos lesz. Én tartom is ezt az elhatározásom. Egyébként is nagyon szeretem a biológiát és a kémiát. Bacsur Kálmán, vegyész- mérnöki pályára készül. Az első nagy lökést elhatározásához az adta, hogy kémiából városi versenygyőztes lett általános iskolás korában. — Már a két kezemen is alig tudnám megszámolni, azóta hány tanulmányi versenyen vettem részt. S annak még ma is örülök, hogy ebbe a jó hírű, színvonalas iskolába kerülhettem. A műszaki egyetemre készülök, mindenáron mérnök szeretnék lenni. Bár a kutatás is nagyon vonz. Kárpáti Marika bár biológia tagozatra jár, mégis jogász szeretne lenni. — A szüleim azt mondták, jöjjek csak biológia tagozatra, mert így tanulhatok latint. (Arra a kérdésre pedig, hogy van-e jó „beszélőkéje”, a többiek egyszerre felcsattanó helyesléséből következtettem az igenlő válaszra.) A hunyai kislány, Lát- kóczky Erzsébet általános iskolás korában* még nem tudott dönteni a biológia és fizika tagozat között. Hiszen orvosnak készült, s annak mindkét tantárgyra szüksége van a felvételihez. Végül a biológia mellett döntött, így került Orosházára. Emellett nagyon szereti a latint. — Különösen a latin nyelv ritkasága vonzott. Még másodikban orvos akartam lenni, de harmadikban, mint A most következő történetet azoknak a szíves figyelmébe ajánlom, akik hetente legalább egy alkalommal elsóhajtják felakadt tekintettel, rosszalló fejcsóvá- lások közepette: — Lám, ilyen a mai fiatalság! Mert igaz, nem valami szívderítő látvány a mosdatlan testű és szájú csövesek itt-ott felbukkanó csoportja — azelőtt persze voltak selyemfiúk —, vagy a rágógumit unott képpel rágcsáló, falat támasztó ifjaink freskóvá merevedő képe, hiszen vannak azért nyári építőtáboraink, tehetséges ifjakat sorompóba állító tanulmányi versenyeink, s ott vannak a tanítójukért tiszta szívvel rajongó kicsinyek. (Hogy őket mikor és mivel rontjuk el? Ezen időszerű lenne már eltöprengeni !) De következzék a bájos történet. Gyulán, az 1. számú általános iskola három ötödikes f akit elvágtak ... Szerencsére nagyon rendes biológiatanárom van, aki nem veszi szívére, hogy végül is a latin mellett döntöttem. Persze van benne olyan is, hogy kicsit meg akartam hökkenteni a többieket. Szóval így leszek én latin—magyar szakos tanár. Ha sikerül! Ha tanítani fogok, szeretném a gyerekeket rávezetni a latin nyelv szépségére. Persze a szívem legmélyén inkább nyelvész lennék. A szüleim? Eleinte szóhoz sem tudtak jutni. Aztán azt mondták: ha neked jó, hát nekünk is. Kovács Erzsébet nevetve meséli, hogy ő bizony nem kezdheti úgy, ahogyan a „jobbak” szokták, azaz; „én már kisgyermek korom óta ez, meg az akartam lenni...” — Azért jöttem ide, mert még négy évet lehetett húzni a pályaválasztást. Kiskoromban darus akartam lenni. Aztán mégis a gimnáziumban kémia tagozatra jöttem. Nem tudom hogyan alakult ki a vonzódásom az egészségügyi pálya iránt. Talán mert biológiából különösen az embertan érdekelt. De orvos nem lehetek, mert a fizikát nem szeretem. Végül most úgy döntöttem, hogy a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem agrokémia szakára adom be a jelentkezési lapom. Pólyák János géplakatos szakközépiskolai osztályba jár. Rendkívül vidám fickó, saját magáról is némi iróniával képes beszélni. — Se nagy ambícióm, se rendkívüli képességem nem volt. Olyan „majd meglátjuk mi lesz” alapon jöttem a szakközépbe. Aztán megszerettem az elméleti tárgyakat. Most már nagyon szeretném, ha felvennének Dunaújvárosba, a Kohó- és Gépipari Műszaki Főiskola üzemgépészeti szakára. Nagyon érdekel az üzemszervezés, és lényeges dolognak is tartom. Ha nem sikerül?.Akkor oda megyek dolgozni, és estin mindenképpen elvégzem. Ez utóbbi kérdés újból végigjárja a fiatalokat. Bár a felvételi előtt nem érdemes a sikertelenségre gondolni, de az életben — mint a történelemben is —, nagyon sok múlik azokon a bizonyos „ha”-koji. — Ha nem sikerül, akkor elmegyek valahova dolgozni, s munkahelyemről próbálom úttörője — a nevüket is érdemes megjegyezni — elindult papírt gyűjteni. Koszti Sándor, Géczi Attila és Szigeti Pista még kiskocsit is szerzett a nagy fogás reményében. Nem tudom, hogy hogy szokás úttörőéknél, felosztják-e egymás között igazságosan az . átfésülendő terepet, vagy történetünk főszereplői csak úgy, találomra vágtak neki a törökzugi lakótelepnek? A lényeg az, hogy hamar púposra duzzasztották a kiskocsit, s arra bizony, már több nem fért. Nosza, irány a papírgyűjtőhely ! Az egyik húzza, a másik tolja, s a nagy erőlködésnek az lett a vége, hogy a gondos munkával feltornyozott újsághegy megcsúszott, s puff, szanaszét hullott. A gyerekek egy pillanatig bánatosan szemlélték a történteket, mikor az egyik észrevette az újsághalmazból meg levelezőn elvégezni az agrokémia szakot — mondja Erzsiké. — Ha így nem megy, akkor elmegyek egészségügyi pályára. A latintanárnak készülő Erzsiké pedig úgy döntött, mindenképpen Szegedre megy, akár könyvkötőinasnak is. Aztán tovább próbálkozik. így döntött Marika is. Kálmán a végsőkig ragaszkodik a vegyész szakmához. — Ha nem sikerül a felvételi, laboránsként szeretnék elhelyezkedni addig az üveggyárban. Azért nem megyek Pestre, hogy közelebb legyek az egyetemhez. Nincs értelme. A pályaválasztási döntésben nagy szelepe van a családnak, az iskoláknak, de legalább olyan hatással vannak maguk a diákok is egymásra. Hogy beszélgetőpartnereimet ki befolyásolta a döntésben, arról így vallanak ... Faragó Katalin: — Szüleim először az újságírást, a közgazdász pályát, sőt a színészetet is ajánlották. De nem nagyon tudtak meggyőzni. Ha valakinek erős elhatározása van, senki sem befolyásolhatja., De nekem nagyon jólesik, ha a társaim megerősítenek döntésemben. Kárpáti Marika: — Másodéves koromban találkoztam egy jogász fiúval, ő beszélt rá erre a pályára. Addig formatervező, me’g építészmérnök is akartam lenni. De beláttam,, ez a matek miatt nem megy... Pólyák János: — Van egy srác nálunk, aki katonának akar menni, de jóformán az egész osztály ellenzi, mert az egyénisége nem olyan. Nagy fej, de a mundért nem tudom elképzelni rajta. Végül őt sem befolyásolta a mi véleményünk. Közben még beszélgettünk arról is, milyen sokat számít mindnyájuknak az iskola, s az ott élő hagyományok mennyiben kötelezik őket. A fizikai munkáról is szó esett, de csöppet sincsenek megijedve tőle. S hogy lenéznék? Az ellen mindnyájan tiltakoztak. Közös volt az álláspontjuk abban is, hogy azért választották a gimnáziumot, mert eleve tudták: tanulni akarnak. Marika határozottan ki is jelentette: — Ha nem sikerül a célomat elérni, én nem ülök oda az íróasztal mellé firkálni, hanem akkor már elmegyek a barneválhoz melósnak. Egyedül az ellen tiltakoztak, hogy a sok esetben az egyetemeken olyan felvételi tantárgyak vannak, amelyek — bár az adott pályához nem feltétlen szükséges ismeretük — mégis erősen befolyásolják a jövőjüket. A kis társaság búcsúzóul megegyezett abban, hogy a felvételi időszak lezártával újból találkozunk. S akkor majd minden kiderül... B. Sajti Emese kihullott ötszázasok csomóját. Matematikaoktatásunkat dicséri, hogy pillanatok alatt megállapították: kereken tízezer forintot tartanak a kezükben. Emberek vagyunk, minek tagadhánk, hogy bizony megfordult a buksijukban, hogy milyen „frankó” lenne ez őrsi pénznek, de mégis ezeket az esélyeket már útban a rendőrség felé latolgatták. Aztán a nyomozóknak meg is mutatták, melyik lépcsőházban kapták a gazdag új- ságköteget. Ott aztán kiderült, a feleség mit sem sejtve adta oda a gyerekeknek az újságot, hiszen nem is tudhatott róla, hogy férje — ki tudja milyen okból — előle a régi újságok biztos rejtgket nyújtó kötegébe dugta. A később hazaérkező férje persze, hervadtan vette tudomásul „leleplezését”. Hát eddig’ a heppienddel végződő történet. A tanulságot már vonja le ki-ki maga. Bennem pusztán annyi merült fel az igaz mese hallatán: — Lám, lám, ilyen ez a mai fiatalság! B. S. E. Egy hűvös kora tavaszi délelőttön, reggel nyolctól délig csaknem egyvégtében próbál a csabai Balassiban — hivatalos nevén a Megyei Művelődési Központban — a Békéscsabai szimfonikus zenekar. Akkordok, hangsorok kelnek életre, s szűnnek meg hirtelen, mielőtt még igazán fénylenének, futamok peregnek a hegedűkön, a fafúvósokon — némelyiket egy tucatszor is megismétlik. Készül az előadás, formálódik a zene — mert gyakran így áll össze, verejtékes munkával az, ami Próba közben a hangversenyen már „csupán” könnyű élmérty, élvezet. Olyan ez, mint a jéghegy a tengeren: csak a fel- £Ö egytizede—egynyolcada látszik. Annak, hogy igazán csillogjon-ragyogjon az előadás, elengedhetetlen feltétele a kemény próba. ... Aminek nem könnyű kivárni az első nagyobb szünetét, amely alkalom arra, hogy Martos László karmesterrel, s néhány muzsikussal elbeszélgessünk az együttes eredményeiről, gondjairól. Ez is, az is akad bőven. Tavaly decemberben elnyerték a Művelődésügyi Minisztérium és a Népművelési Intézet nívódíját. Mivel érdemelték ki ezt a szép elismerést? Azzal, hogy — erejükhöz, lehetőségeikhez mérten — sok koncertet adtak, „testhez álló” feladtokra vállalkoztak, stílusosan, egységesen szólaltatták meg a repertoárjukon tartott klasszikus és preklasszikus műveket. Sőt, mai magyar zeneszerzők műveinek előadására is vállalkoztak, és sikerrel szerepeltek a veszprémi és szolnoki országos szemléken, fesztiválokon. Bizonyára része volt az elismerésben annak is, hogy a közművelődésben is megtették a magukét: se szeri, se száma koncertjeiknek, amelyeket a megyei közművelődési mozgalomba benevezett szocialista brigádoknak adtak, rendeztek meg. Erre a hagyományra kíván építeni Martos László, az együttes fiatal karmestere: — A zeneakadémia debreceni tagozatán, karmester szakon végeztem; örülök a békéscsabai együttes nyújtotta lehetőségeknek. Több barokk művet szeretnék vezényelni, „könnyebb”, népszerűbb műveket minél tökéletesebben betanítani, minél többször játszani... Tóth István koncertmester, a gárda egyik alapító tagja arra mutat rá, hogy a tavalyihoz képest romlottak a zenekari munka feltételei — elsősorban a személyi feltételek ... Kevés a jól képzett, és a zenekari játékban is helytálló muzsikus, és — ehhez képest — s°k a feladat. Tavaly például alig volt szükségük kisegítőkre, idén viszontr egyre több kell nemcsak a fúvós, hanem a hagyományosan népesebb, ütőképesebb vonós szólamokban is. Sok a helyettes, nagy a „mozgás”,, ami a sok fiatal lányt, asszonyt foglalkoztató gárdában — férjhez menés, gyermekszülés — érthető, sőt üdvözlendő, de egyáltalán nem válik a komoly, elmélyült műhelymunka javára. Beszélgetésünkből kiderül az is, hogy a csabai zenekar léte, összetétele és színvonala korántsem független a háttértől: Békés megye szakemberellátottságától, s közelebbről éppen a zeneiskolák adottságaitól. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy megyénk zeneiskoláiban még csak volna képzett zenetanár elegendő, de olyan már kevés van, aki a jelentős többlet- munkával járó zenekari szolgálatot is készséggel vállalná. Olyan zeneiskolánk is akad, ahol hat hegedűtanár dolgozik, de közülük mindössze kettő tagja az együttesnek. Sokat segítene a nagy múltú — immár húsz éve működő, nívódíjas — együttesen, hä a zeneiskolák igazgatói a zenekari munkát maguk is szorgalmaznák, már csak azért is, mert ezzel ta- . nárjaik továbbképzését, sokoldalúbbá tételét is ösztönöznék. De nem feltétlenül több zenész foglalkoztatása az egyetlen útja-módja a színvonal-emelkedésnek. Okosabb, összehangoltabb szervezéssel is előre lehet lépni. Ma még — kár lenne tagadni — egy-egy jó muzsikus bizony túl sök kötelezettséget vállal. Részben kénytelen is, mert például elhívják más városokba, községekbe helyettesíteni. De az esetek többségében joggal merül föl: hogyan lehet a mellékfoglalkozások 'garmadája közepette az egy-két legfontosabbnak — a‘zeneiskolai és a zenekari munkának — igazán megfelelni? Megkérdezhetjük azt is: valóban indokolt-e a megye négy városában külön együtteseket — szimfonikus vagy kamarazenekarokat — fenntartani, még ha munkájuk nem is oldható meg másképp, csak örökös helyettesítésekkel, csereberékkel? Nem volna-e célszerűbb egy együttest jobban támogatni: a központit, amely zökkenők nélkül és színvonalasabban ellátná a többi feladatokat, eleget tehetne a többi város (nagyközség) igényeinek is? Miért nem tartják tiszteletben a zeneiskolák a zenekar próbanapjait? — Megannyi kérdés, megannyi probléma, amely megoldást követel. A végső, legjobb megoldás természetesen a zenekar füg- getlenítése, ez azonban még — Ambrus Zoltánná, a művelődési központ beszélgetésünkbe bekapcsolódó illetékes felelőse szerint is — „a jövő zenéje”... Remélik azonban, - hogy nem a nagyon távoli jövőé, mert megyénk zenei kultúrája, művelődése előbb- utóbb ezt parancsolóan megkívánja, megköveteli. — Mi a legjobb, s mi a legrosszabb tulajdonsága az együttesnek? — fordulok Tóth Istvánhoz. — A legjobb az — feleli —, hogy jó a kollektív szellem, nincsenek klikkek, s a társaság hamar befogadja az újoncokat. A legrosszabb: sokan nem látják be, hogy az otthoni gyakorlás ugyan nem kellemes, de feltétlenül szükséges dolog! Már jócskán benne járunk a próba második félidejében, így csak egy további kérdésem marad: — Mi a kívánságuk a zenekarral kapcsolatban a következő öt—tíz évre? — Hogy egy-egy karmesterrel tovább dolgozhassunk, mint eddig, és hogy mindenütt olyan gondosan lelkiismeretesen szervezzék meg, készítsék elő koncertjeinket, mint Üjkígyóson és Gádoroson — mondja Hrabovszki Éva. „Valami nincs rendben...” Fotó: Mártiit Gábor — Hogy _ évente legalább egyszer fellépjünk a megye városaiban, s Veszprémben meg Szolnokon is — így Kop- csa Attiláné Vozár Márta, aki egyébként „civilben” óvónő, s mint hegedűs, két zenekari társának volt tanítványa. — Hat-hét új, jó vonóst az együttesbe, meg azt, hogy egy kiváló muzsikus-pedagógussal, Kiss Andrással együtt dolgozhassunk... — mondja Tóth István. Holnap, Békéscsabán, a Jókai Színházban rendezett, népszerű klasszikus művekből összeállított koncerttel ünnepük fennállásuk huszadik évfordulóját. Varga János Ez a mai fiatalság...