Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
o 1980. íebruár 3., vasárnap Hegyesi János: Agglegény-sors Ifjúkori jó cimborám nagyothalló öreg Lajos! Agglegényes bús életed, szánnivaló sok sóhajos. Feleséged nem volt soha, asszony neked sohse kellett: Vígan élted ifjúkorod, édesanyád gondja mellett. De mióta jó szülődet elvesztetted, sírba tetted: A világon senkid sincsen, beborult az ég feletted. Azóta bíz árva lettél, búra ébredsz, búra fekszel, — Csak úgy tengsz-lengsz a világban, még tán magadnak se tetszel? Porlik, pusztul a kis portád, rajta minden avult, óság: Aki látja, eszébe jut, milyen is a múlandóság. Rogyadozik, omladozik öreg házad vályog fala. Nem csoda, hisz a teteje se nem cserép, se nem pala. Még talán az öregapád fedette be réti náddal: Gondolta-e, hogy elpusztul egy agglegény unokával? Újházi László: Szomorúság Nézem az égrehajigált galambokat, és nincs mit kezdeni, — az elhagyatottságot sugározza a sárga, falak zárnak el a boldogulástól: előttük-utánuk csak a messzeség. Nézem az égrehajigált galambokat. Nézem az égrehajigált galambokat, és szájukban a hiányzó olajágat. Szöllőssy Enikő: Egy négyzetméter TÉKA Bárczy János: Vád indítvány Lakatos Menyhért: Szegény Péter Hosszul tudjuk a történelmünket. Nem csupán arra gondolunk, hogy rosszul tanítjuk, s emiatt a fiataljaink ismeretei felületesek. Erről már több tucatnyi cikk jelent meg, többször is fel-fellángolt a vita (például az Élet és Irodalomban), hogy csüggedten rezignáltan el is lankadjon. Maga a történelemtudomány is adós néhány fontos és izgalmas kérdés tisztázásával. Ugyanakkor tanúja lehetünk a sok vitára is okot adó érdekes jelenségnek: a memoire-iro- dalom felelevenedésének és mintegy hiányt pótló szerepének. Elég legyen itt csupán utalni a „Tények és tanuk” sorozatban megjelent Kádár Gyula (A Ludoviká- tól Sopronkőhidáig) vagy Sallai Elemér (Mozgó vesztőhely) című köteteire, amelyek szinte percek alatt elfogytak a könyvesboltok polcairól. Ha elmondjuk, hogy Bárczy János könyvével is ez történt, akkor már ki is jelöltük a helyét, utaltunk a tartalmára is; „Ez az írás az első betűjétől az utolsóig a fantázia szüleménye” — írja a szerző a kötet előszavaként. Me- mentónak és figyelmeztetésnek szánja ezt az írást, mert nem lehet kizárni, hogy „az a történelmi, politikai, katonai szituáció, illetve azok az emberi magatartásformák, amelyeket ez az írás felvázolt, nem fordult-e elő a múltban, és nem Szöllőssy Enikő: Zárt és nyitott I. ismétlődhétne-e meg, napjainkban vagy a jövőben valahol”. Miért e a balsejtelmes „elöljáró beszéd”, egyáltalán miről szól ez a regény? Lényegében egy történelmi epizódról — válaszolhatnánk —, de ez nem lenne elég pontos. Nem, mert a történelem epizódjai nem szakíthatok ki a folyamatokból. Az „eset” 1941. április 11—12-én történik, amikor a korabeli sajtó szerint az elit ejtőernyős zászlóalj egyik gépe „hősiesen elesett az ellenséggel vívott harcban”. Az első és főleg a második világháborúról készült regényeken, filmeken nevelődött közönségnek ma már eléggé pontos képzetei vannak a „hősiesség” fogalmáról. Arról a szerepről, amelyet Illyés Gyula sommásan „a balekségnek” nevezett egyik esszéjében. Mert meghalni sokféleképpen lehet ugyan, sokféle célért, de a halál ténye ' még senkit se avat hőssé. Ezt mindig az utókor, a túlélők rossz lelkiismerete fogalmazza meg. Nos, Bárczy János regényének ejtőernyős hőseit a legjobb esetben is csak áldozatoknak nevezhetjük, de értelmetlen áldozatnak. Rossz, hadi célokra alkalmatlan gépen, lényegében kiképzetlen legénységet arra kényszerítettek 1941 áprilisában, hogy csupán presztízscélokért (hadászati jelentősége ugyanis nem volt az akciónak) felszálljanak és elinduljanak Bácska felé. Soha nem jutottak el, mert -a túlterhelt gép jószerével , felemelkedni sem tudott, a veszprémi repülőtér mellett lezuhant. A korabeli sajtó természetesen manipulálja a közvéleményt, mert a politikai és katonai vezetésnek „hősi halottakra” van szüksége; áldozatokra, hogy bizonyítsa Hitlerhez és Mussolinihoz való hűségét. A 118 „melléklet” a „vádindítványhoz” azonban nem csupán ezt a gépezetet leplezi le, de valójában regényként sorsokat, életutakat is megrajzol. Vonzókat is, taszítókat is a Horthy-hadseregből. Tisztázva és módosítva is azt a képet, amely erről a hadseregről az utókorban él. Nem felmentése ez a kornak, és a kor embereinek, hiszen valamilyen módon maguk az áldozatok is felelősek, de ez a felelősség differenciált, nem mindenkit egyformán terhel. Ugyanakkor figyelmeztetés is a könyv — ahogyan a bevezetőben írta a szerző —, hogy típusok és szituációk „feltámadhatnak”, ha nem figyelünk eléggé oda. Ám ahhoz, hogy fel is ismerjük ezeket, Bárczy könyvére is szükség van! (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979.) Horpácsi Sándor Hallgatott mindenki, csak a szél dudorászta őszi, elmúlást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora dermedt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart porontyaikat ölelve magukhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhette volna meg őket? Talán a törvény? Hisz ott álltak előtte. Fényes szuronyain félelmetesen csillogott a fény, és a törvény komor, vészjósló tekintettel méregette áldozatait. Mik voltak ők a törvény szemében? Egy nagy nulla. — Üristen! — érződött sóhajtásukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípite szemekből itt- ott kicsordult a kétségbeesés! A csendőr úr megállt egy keshedt, nagybajuszos cigány előtt, összeszűkítve szemét előbb végigmérte, aztán rámordult. — Te vagy az a Péter? A keshedt cigány megpróbálta katonásan kihúzni magát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr! — nyögte a keshedt cigány félelemtől és fájdalomtól eltorzult arccal. — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú, ősz bajuszán meghilléntek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatvanat betöltöttem — mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusztula- tos! — válaszolt helyette á felesége. Madár János: Remény Didergésünket lassan levetjük magunkról. Kizöldül a csönd. Szemünkben föllobognak a fák márciusai. A csendőr rosszalló tekintettel végignézett az asszonyon, majd ismét a keshedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölykö- ket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy.. A nagybajuszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegezve nem mondott sem igent, sem nemet. í Lóke, akit gyávasága miatt cigánybírói tisztességgel tüntetett ki a törvény, egy piszJ kos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távolabb a cigány-félkörtől, hallgatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledob-í ta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Péternek a csendőr. — Mindjárt meglátjuk, milyen ga- csar legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztulok — suttogta reszkető bajusza alatt, szeme sarkából koldus pillantásokat vetve a többi felé. A csendőr hatalmas rúgással Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött tyúk gurult ki. — Ismered ezt a dögöt? — dörrent rá. Péter csodálkozó szemmel meredt rá a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagysokára jött ki a torkán. — Igenis, ismerem, főtörzsőrmester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? — Kérdő tekintetével végigpásztázta a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett pa-i rancsolni — sírta el magát a nagybajuszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, éhenpusztulnak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mindjárt jóltartalak — felelte gúnyosan, és leemelte válláról a szuronyos puskát. — Vedd fel azt a tyúkot! Péter korát meghazudtoló sietséggel kapta fel a dögöt, és mint aki semmi jóra nem számíthat, gyanakodva nézett a csendőrre. — Na, edd meg! — szólt Péterre visszafogott indulattal. A keshedt, nagybajuszos cigány tágra meresztett szemmel bámult, látszott az arcán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig. — Nem érted?! — sziszegte a törzsőrmester. — Megeszed nyersen vagy leverem rólad a húst! — És ízelítőül a puskatussal mellbe vágta a horpadt mellű, nagybajuszos cigányt. Péter hátratántorodott, de hogy el ne essen, a másik csendőr hátba támasztotta a puskatussal. A nagybajuszos, keshedt cigány kissé még imbolygóit, az ütések súlyától, de már nem támogatták. Fátyolossá vált szeme végigpásztázta a riadt tekintetű cigányokat, majd rácsodálkozott a kezében levő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futottak végig barna arcán, megöntözve ősz borostáit, ízesítőként rápergett a tollatlan tyúkra. Nézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az áldozati serleget, szájához emelte. A sorban állók lélegzete elakadt. Péter erős, fehér fogai kivillantak ősz bajusza alól, és recsegve belésüpped- tek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A cigányak jajgatva, öklen- dezve bordultak egymásra, siratva gyalázatukat, embertelenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mér- tők — Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki kétségbeesésében. És abban a pillanatban magasba lendültek a puskatusok, nyögött, jajgatott a tömeg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puskatusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordította a törzsőrmester. —Aki elfordul, szétloccsantom a fejét! Nézték, de sűrűn ömlő könnyeik eltakarták előlük szegény Pétert. — így fogjátok egymást is megenni, piszkos, szemét népség! Ezt én megmutatom néktek! És egy-pillanatig sem gon-' dolta senki, hogy a csendőr uraknak éppen tréfálni való kedvük támadt. Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zokogások, csak a könnyek peregtek gátjukat vesztve, mintha soha nem akarnának elapadni. Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonyhoz, mint a levéltetvek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kér-1 dezte az asszonyt. — Pétert ne féltsd, Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen belemartak a véres húsba. Tépte, szaggatta, meg sem rágta, csak lenyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péterről verik le a húst... — AjA utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, arcát a cafatokká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, borzalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszorított, recsegő fogai közül a csendőrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias mozdulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból, kétoldalt lecsüngő ősz bajuszán alvadt vér és húscafatok táncoltak, ahogy kemény állcsontjai között őrlődött a nyers hús. Ezt a látványt már Péter felesége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó purdéit, a keshedt, nagyba- juszú cigányhoz ugrott, kitépve kezéből a véres húscafatot, feje felett meglóbál- ta, és nagy ívben elhajította. — Engem öljetek meg! — kiáltotta a csendőrök felé éd felsőtestéről letépte a réklit. Nem kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyalni kezdett a napfényben, ahogy mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent; mint az izzó vas szikrái, amikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt magába hullva, a lábaihoz tapadó porontyokat nézte, akik félelmükben hoizá menekültek, és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még mennyi reményt, mennyi örömet csillogtatott meg a szemükben. Képeink Szöllőssy Enikő Mun- kácsy-díjas szobrászművésznek a Műcsarnok kamaratermében nyílt kiállítása az elmúlt öt év termését reprezentálja. Kétféle fogantatású szobrok láthatók, egyrészt műteremben — többnyire fából — készült alkotások, másrészt a Dunai Vasműben a nagyüzemi technológia eszközeivel megvalósított kompozíciók. Szöllőssy Enikőt a formák átváltozásának folyamata érdekli, az anyagban és a formában rejlő ellentéteket bontja ki. E törekvését jól szolgálták a nagyüzemi fém- megmunkálás lehetőségei és eszközei, bizonyítván azt is, hogy a modern művészet és az ipari technológia nem feltétlenül zárja ki egymást, sőt kölcsönhatásuk újfajta művészetet eredményezhet.
