Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
1980. február 10., vasárnap o m c?" — Értünk már nem kár, de a gyereket sajnálom. — Ezt apám mondta. — Micsoda világ!... Micsoda világ!... — sóhajtozott anyám — Nagyon szeretem a fiunkat, ki sem lehet mondani, hogy mennyire szeretem ... ölni tudnék érte ... De az apját csak nem öli meg az ember... egy fél zsák lisztért!? — Apjának tartja ezek után? — Ingerült válasz: — Az egészen semmit sem változtat az, hogy én minek tartom. Feszülten figyeltem. Rögtön megértettem, hogy a faluban nagyapámnál jártak, és azt is, hogy a nagyapámék- hoz való viszonyuk még jobban elmérgesedett. Csak felnőtt fejjel tudtam meg apám bűneit. Nem magához való nőt vett feleségül, és a közösbe is beólálkodott. Különösen az utóbbi miatt hihetetlenül haragudott ránk nagyapám. „De a harag, a megvetés is múlandó” — így okoskodhatott apám, mikor elindult, hogy újig egy kevéske lisztet kérjen. „ ... majd megmondtam, micsodát a beletekbe!” — fogadta nagyapám. Szó szót követett. Amikor odaért anyám is, nagyapa az ajtóra mutatott: „Kívül tágasabb!” — Megfagyunk ebben a jégveremben. — Ki kellene feszíteni az ajtót. — Azt már nem! — tiltakozott anyám. És csak egy lélekbúvár tudná megmagyarázni, hogy miféle erők hatására maradtam fekve, még talán magamnak is alvást színlelve. Virradatkor nyitottam ajtót, akkor is csak azért, mert... ki kellett mennem. Szüleim asztalra borulva aludtak. Csoszogásomra apám felébredt. A rossz álomtól még kábán odatén- fergett az ajtóhoz. Leakasztotta a fenőszíjat. — Mit csinál maga, Vilmos? — Eridj! Eridj, mert rád is rádhúzok! — Kicsi fiam! ragadott ki anyám a karjai közül. — Tönkreteszi a gyereket! Így megrémíszteni! Gyere, kicsi fiam! Gyere! Adok tisztát. Reggel anyám nem kelt fel az ágyból. Kilenc órakor a láza meghaladta a negyven fokot. „Az én tudományom is véges” — mondta tizenegykor az orvos. * * * A minap szülőfalumban jártam. Meglátogattam a közel ötezer hektáron gazdálkodó modern mezőgazdasági nagyüzemet, a II. Rákóczi Ferenc nevét viselő téeszt is. A látogatás utáni napon apró bosszúság ért: elvesztettem a lakáskulcsomat. Idegesen toporogtam saját ajtóm előtt. Ott és akkor jutott eszembe ez a réges-régi történet. TÉKA Képzőművészeti könyvek Sokáig nem értették sem írásait, sem festészetét annak a művésznek, akit Ady, Juhász Gyula, Keleti Artúr is nagyra értékelt. Gulácsy Lajos nem sorakoztatható be egyik izmushoz sem, talán az angol preraffaelisták- hoz hasonlítható leginkább az a különös, néhol paranoiás képi látásmód, ez az álmodó fantázia, melynek aztán csak évtizedekkel később támadtak lelkes tisztelői és gyűjtői. írtak róla ismertetőket, egy kismonográfiát is már 1922-ben, de arra ezidáig még senki sem vállalkozott, hogy életművét, a rejtélyeset, a könnyen fél- reérthetőt megvilágítsa. Gu- lácsynak gyűjteményes kiállítása mindezidáig nem volt — kivéve a nevezetes 1966- os székesfehérvári bemutatót, mely úttörő volt ugyan, de az életműnek csak egy részét mutathatta be. Most a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg Szíj Béla monográfiája Gulácsyról, az első tudományos igényű összefoglalás, mely nemcsak a festőt, de az írót is bemutatja — jószerivel eddig ismeretlen képei, kéziratai alapján. Gulácsy értékelését nemcsak a teljes áttekinthetőség hiánya, hanem az is zavarja, hogy jó néhány kritikusa művészetét a pszichopatológia felől közelíti meg. Köztudomású, hogy Gulácsyt az első világháború kitörése annyira megrázta, hogy idegileg teljesen ösz- szeomolva intézetbe került, de ott is folytatta különös álomvilágú, néhol rokokós hangulatú festészetét, írói próbálkozásait. Kritikusai — a könnyebb ellenállás irányában — később aztán minden művének magyarázatát innen eredeztetik, még azokat is, melyek idegösszeomlása előtti időkben keletkeztek. Szij Béla, Gulácsy legjobb magyar ismerője minden elfogultságtól mentesen, szigorú esztétikai mércével rajzolja fel a zseniális festő életművét. A kötet olvastán, s mindenekelőtt a színes reprodukciókban gyönyörködvén — melyek így együtt még soha nem voltak láthatók — egyre sürgetőbb igény támad az emberben egy gyűjteményes, életművét bematató kiállítás iránt. Egy kiállítás egyébként önmagában is művészet, elrendezésével, vizuális látványával, önálló esztétikájával, didaktikai hatásával vagy a felhasznált anyagok, formák sokaságával és egységével. E témának adja széles skáláját a Corvina Kiadó Művészet és elmélet című, egyre jobb és izgalmasabb sorozatának új kötete, Gergely István műve: A kiállítás művészete. A szerző a kiállítást mint a komplex kommunikáció egyik formáját mutatja be, részletezve annak kifejezési eszközeit és módszereit, a legkülönfélébb kiállítástípusok jellemzőit. A tervezéstől, a kivitelezésig, a megrendelő elképzeléseitől a közönségig részletesen, a téma nemzetközi szakirodaimának birtokában vázolja fel a belső téralakítás s sajátos művészetét. A fonna művészete a design is. (A design kifejezésnek még nem találtuk meg a pontos és egyszavas magyar megfelelőjét. A latin eredetű szó, angolos formában honosodott meg, s legjobban talán tárgyalakításnak fordíthatnánk, melyen közhasznú ipari forma- tervezést értünk.) Az esztétikum objektív társadalmi szükséglet, s ez vonatkozik az autótól a telefonkagylóig, a fogkefétől a pohárig, egy iroda berendezésétől a közlekedési táblákig, a szerszámtól a bölcsőig. Magyarországon az ipari termékek vagy a közhasznú tárgyak forma- tervezése sokáig meglehetősen elhanyagolt terület volt. E hiány pótlására megjelentette a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata a Design című kötetet a Képző- művészeti zsebkönyvtárso- rozatban. A kötet válogatás a téma nemzetközi szakirodaimából, sok fekete-fehér és színes fotóval illusztrálva. Székelyhídi Attila: 14 óra 34 pere Székelyhídi Attila: Krasznahorkai Géza Székelyhídi Attila: Tar Ferenc Ménesi György: Kulcs Tavasszal költöztünk a tanyába. Apám állatgondozó lett Szekercés helyett, akit agyontaposott a csoport bikája. Tíz fejőstehénre és vagy harminc sertésre lett gondja egyszeriben. A tavasz is, a nyár is eltelt anélkül, hogy csak egyszer is visszakívánkoztam volna a faluba. A határt róttam nap mint nap. Bogár — Szekercéstől örököltük — jó cimborának bizonyult. Nem volt szép kutya, se fajtiszta, de ha a csősz rám ijesztett — Hej, te gyerek, ’sza erre meg arra! —* mindig megvédett eszeveszett csaholás- sal. Apám egyre nagyobb kedvvel végezte a munkáját. Arca úgy kipirult, hogy aki ekkor látta először, biztosan rendszeres borivónak vélte. — Csak a háború előtt, legény koromban éreztem ilyen jól magam! — szokta volt mondani. — Nyugtával dicsérje a napot! - — óvatoskodott anyám. — Ne felejtse el, hogy még azt esszük, ami a két kisholdon termett. Majd ha az elfogy... — És ezt a mondatot sohase fejezte be anyám. Majd ha az elfogy ... Hát elfogyott! — Az időjárás kiszámíthatatlan. Bolond, aki ezt figyelmen kívül hagyja — Képeink Mai számunkban Székelyhídi Attila gyulai festőt mutatjuk be. 1964- től rendszeresen kiállít. A gyulai nyári művésztelep egyik alapító tagja. Az elmúlt héten — hat, a művésztelepen állandóan részt vevő festővel, grafikussal — tárlata nyílt a budapesti Bartók ’32 Galériában. A most közölt alkotásokat e kiállítás anyagából válogattuk. Székelyhídi Attila műveiről a következőket mondja: „A személyek és tárgyak karakterének érzékeny rögzítésére törekszem. Mindezt tár- gyiasan, a szubjektum által fidott határokon belül téve.” A képzőművészeti nevelésben kifejtett munkássága is jelentős. Évek óta — jelenleg középiskolás korúnknak — szakkört vezet Gyulán. bölcselkedtek a módosabb kívülállók. Ezek góréjába, padlására került kukorica meg búza is. A csoportnak viszont mindenét elverte a jég. Aztán hónapokig egy szem eső sem esett. Mikor beköszöntött a tél, kukorica- és búzaliszt keverékéből sütött kenyeret ettünk. Mire megjött az igazi tél, fogytán volt a kukorica is. — Mik vagyunk mi, disznók!? — lökte el maga elől a tányér puliszkát apám. Többet nem szólt, csak ünneplőbe öltözött. Megütközve néztük. Keze már a kilincsen volt, amikor azt mondta: — Bemegyek a faluba. Anyám mosogatáshoz látott (alig volt mostlan), s közben sóhajtozott: — Jaj, ez az apád!... Jaj, ez az apád!... — Hirtelen lecsapta a félig elmosott tálat, megtörölte a kezét a kék kockás konyharuhában. — Hozd csak a félkabátomat, kisfiam! — El nem tudtam képzelni, hogy mi ütött beléjük. — A konyhaajtót bezárom. Ha idegen zörgetne, maradj csendben! — Azzal elment. Csend ... Éhség .. Hideg ... És egyre erősödő félelem. Ráz a remegés. A kiságyig vonszolom magam. Zaj. Befogom a fülemet. A szememet is behunyom. Iszonyatosan nagy és förtelmesen csúnya emberek rohannak felém. Szeretnék elfutni. Üldözőim üvöltenek: — Hej, te gyerek, ’sza erre meg arra! — És akkor ott termett mellettem a Bodri. Lekuporodott a földre, csak annyi időm volt, hogy fölpattanjak rá, s — usgyi! Sötétedett már, amikor fölébredtem. Boldog voltam, mert nem kerültem az emberek kezébe. Boldogságom azonban nem tartott sokáig. Éhes voltam. De mire elpi- tyeredtem volna emiatt, újból elnyomott a buzgóság. És ha megszentülök, akkor sem tudok visszaemlékezni arra, hogy mikor zártam kulcsra a szoba ajtaját. Pedig kulcsra kellett zárnom, magától nem záródott az be! Apámék, a hóviharban való négy kilométernyi gyaloglás után, ezt az éjszakát a fűtetlen konyhában töltötték. Ébresztgettek ugyan vagy két óra hosszat, azután — mi mást tehettek volna szegények? — beletörődtek a sorsukba. Jól mondom: ébresztgettek? Hiszen, ha aludtam volna, most nem idézhetném beszélgetésüket.
