Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-17 / 40. szám
1980. február 17., vasárnap o Lotz Károly: A művészetek csoportos allegóriája Cserei Pál A menyasszony temetése Mint fehér dunyha, borította be a falut a hó. Az előző napokban a viharos szél kétmétemyi magasan hóval támasztotta meg a deszkakerítéseket, és telehordta az árkokat. S a porták előtt elég volt egy-egy keskeny sávot kivájni a lapátokkal, hogy a házak lakói összekössék magukat a külvilággal. Ezen a reggelen pedig az árokparti akácok, hársfák, platánok gallyain kristályként csillogott a kövér zúzmara, amitől a villanyvezetékek hasat eresztettek a karók között; a rádió hétórás híreiben a meteorológia 21 fok mínuszt jelzett Magyarország délkeleti részén. S aki ekkor kilépett az utcára, fejét meleg sapka, kucsma fedte, nyakát sál burkolta körbe, kezét kesztyűbe bújtatta, vagy a télikabát zsebébe dugta, és ösz- szehúzódva sietett, hogy minél hamarább céljához érjen, mert a hideg marta a fülét, orrát. Akinek pedig csak a nadrág takarta a lábszárát, annak úgy járta át a hideg a sípcsontját, mintha a csont rostjai szitavászonból lennének. Kohári Pista, amikor reggel felkelt, homlokát az ablaküveghez szorította. Jólesett neki az ablaküveg hű- se, mert forró volt a feje, és erősen vert a halántéka. Éspedig amiatt, mert két hónap óta emésztette a várható tragédia, s az be is következett az előző napon. Azelőtt egy évvel ismerkedett meg a diszkóban a szőke hajú Dankó Erzsivel, s azután, amikor idejük volt, mindig együtt jártak. Pista aztán bejáratos is lett a lányos házhoz. És mivel Erzsinek és Pistának a vágya az volt, hogy házasságot kötnek, jó fél évvel későbben eljegyezték egymást, hiszen mind a ketten kenyérkeresők voltak már. Erzsi gyári varrodában dolgozott, Pista meg a szerszámgépüzemben, mint vasesztergályos. Csak aztán halogatták az esküvőt, mert Erzsi megbetegedett, és azt mondták a szülei, hogy hadd gyógyuljon meg a lányuk, s azután keljenek egybe. De Erzsinek az egészsége nemhogy javult volna, hanem ágynak esett. És két hónapja azt mondta az orvos a szüleinek, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, mert a lánynál tüdővizenyő állt be. S amikor Pista karácsonykor Dankóéknál járt, Erzsinek arany fülbevalót vitt ajándékba, amit a fehér hu- zatú, rózsaszínű paplanon erőtlenül heverő kezébe tett. Erzsi apja hirtelen kráko- gott egyet, mintha valami a torkát kaparná, és nagyot nyelt. Az édesanyja meg a feldíszített fenyőfa felé fordult és meggyújtott egy pár csillagszórót, miközben lopva letörölte a szeme sarkából kigördülő könnycseppeket. Pistának most ez is eszébe jutott, ahogy a külső ablaktáblák jégvirágait nézte. De bármennyire vágyott az egyedüllétre, hogy ne kelljen mások előtt visszafojtania a fájdalmát, akadálytalanul törjön az fel, mint a múlt éjszakán, amikor senki nem látta, miként fúrta bele a párnába az arcát, hogyan vergődött a rekamién, és senki nem hallotta az olykor valahonnan a mélyből feltört artikulátlan hangját, mennie kellett a halottasházba; ott volt kiterítve a menyasszonya: Dankó Erzsébet. S a temetési engedélyt most délelőttre adta meg a hatóság. Fel is vette aztán az esküvői ruháját, mert minden elő volt készítve régen, hogy az anyakönyvvezető elé álljanak Erzsivel, akinek már az előző napon a fejére tették a menyasszonyi fátylat, amiben örök hűséget akart esküdni Pistának. Amikor Pista kiért a halottasházhoz, a gyászoló család közeli szomszédai már ott topogtak az oszlopos gangon, akik pedig a fal mellé állított padokon ültek, azok a lábukat ütögették össze. A szülők bent a ravatalozóban Erzsi koporsója mellett megtörtén dőltek előre a fenyő- faszékeken. S Pista Erzsi édesanyja mellé ült le, aki felzokogott, amikor maga mellett érezte a vőjelöltet, hiszen az már soha nem lesz a veje, és elfúló hangon mondta: „Itt hagyott minket örökre.” A gyászszertartásra gyülekezők közül egyszer csak belépett a gangról a ravatalozóba egy fekete hajú lány, s a gyászhoz illő csendben a koporsó végébe állt, rátekintett Erzsi mozdulatlan arcára és suttogva mondta: „Olyan, mintha aludna.” Erzsi édesanyja most feljaj- dult, az édesapja meg belevájta az ujjait a kucsmájába, mintha szét akarná azt tépni. Pistának meg egy pillanatra megakadt a szeme a fekete hajú lányon, aki ugyanolyan csendben ment ki a ravatalozóból, mint ahogy bejött. Ekkor már megérkezett a gyászszertartásokat rendező irodának az a tisztviselője, aki a temetéseken búcsúbeszédeket mond, s a temetkezési vállalat emberei lezárták a koporsót, kivitték a halottasház udvarára, ahonnan előzőleg a sírásók ellapátolták a havat. Aztán á Varga Dávid versei: Anyám Azt mondták: amilyen szemmel nézed, a világ úgy néz vissza rád. Visszeres láb, derékgörbítő meló, apám, a névnapozó, magát májsorvadásba ivó, meg a forgalmi és egyenesadó, s a profit: Kónyáék, Tauszigék hatszobás házaira jó: neked ez jutott. Holdas homlokod linchthófok odvas homálya szövi át, s naponta gubancosabbra húzza Arcodon az ismerős ráncok bogát. ötven éve asztal fölé hajolva az atomkorból s Gagarinból mit látsz? Milyen szemmel nézed — ha így néz vissza rád?! Recitatív Homok hull, hó hull, őszi harmat, levelek. Madárraj rebben Az űrrel szemben. A Göncölök kinek tengelyén forognak. Vörös, kiégett szemüreg. Fagyott földre ujjaim rácsán könny pereg. * * * Sorsod elszabott ruha, mely Semmiképp se jó rád. Közönnyel nézed, mint az elmebetegek, Hogy csontjaid a semmi vizébe szórják. Tandori Dezső: Még mindig a régi év A csillagok fénye., talán már nem is létezőké, mely elér a szemünkbe: hasonlatként is kopott; valóságként is elnyűhetetlen. Mármost mit mondtunk ezzel? Nem tudom, újabban sokat járok ezeken a város széli vidékeken, és még mindig a régi év tájai. De melyik évé? Talán már nem is létezik — én már nem létezem abból az évből —, igen, már hitelesen alig idézhető az az év, melynek telén valakit meglátogattam egy ilyen város széli vidéken, aztán visszavillamosoztam, és volt velem egy újság. Egy sakkújság, és benne egy úgynevezett szépségdíjas játszma. (Egy kiválónak minősített valami.) S ez akkor, tizenhárom éves voltam, mintha csak az enyém lett volna. Az újság halványkék fedőlapja később visszatért egy NAGYVILÁG-borítóval, ezt szorongattam náthás időkben, 1966 telén, az orvosi rendelőben, és olvastam egy úgynevezett „miliö”-ről, melyhez semmi közöm nem volt, de mintha a szereplők is csak az enyémek lettek volna (valami mód). Ez fokozódásnak látszik. Fokozódás nincs. Az idén egyszerűen kivillamosoztunk arra a környékre, de a nagy latyak miatt hamar visszatértünk; s nem tudtuk, mi a miénk, mi nem; én a régi év óta huszonnyolcat öregedtem, de ez sem valós csillagfény, egy ilyen szám: mert lehet, hogy épp jövőre sikerül valami mindent feledtető ismétlés. Csak ebben meg az a nehéz, hogy mit tudom én már, mit is kellene feledtetni; a régi dolgok azért felülmúlhatatlanok, mert (talán már felülmúltuk őket?) nincs róluk pontos kép; nem tudjuk. Ügy egyáltalán. Erről számolhatok be, amikor az évek váltásaival kapcsolatos körkérdésre nem tudok mások számára érthető élménnyel — bocsánat: mások számára érthetetlen élménnyel válaszolni; csak azzal a mások számára is érthetetlen élménnyel, hogy fogalmam sincs, pontosan mit jelentenek a múló évek. De talán azt jelenti: „mi", talán épp ez jelenti azt. Than Mór: Széchenyi István kora (friz) koporsó mellé néhány széket állítottak, s a most zúzmarától díszlő tujafa elé a búcsúztatót mondó férfinak egy asztalkát tettek ki, amit fekete posztóval takartak le. A gyásznép meg közben félkörbe helyezkedett el. A fekete hajú lány a koporsó közelében állt a búcsúbeszéd alatt, s olykor-olykor félrekapta a fejét, mert a szeme összeakadt a Pistáéval. Pista ilyenkor hirtelen rátapasztotta a szemét a koporsó oldalára és mereven nézte az aranyló betűket: „Dankó Erzsébet, élt 21 évet.” S közben felvillantak előtte a karácsonyi csillagszórók szikrái, s az arany fülbevalótól ■"Erzsi szemében megcsillant öröm fényei, a fekete hajú lány szeme meg ott tüzelt tíz lépésnyire tőle a szőrmegallér közt. Azután, hogy a sírásók el- hantolták Erzsi tetemét, s a temetkezési vállalat emberei rárakták a koszorúkat a fejfára, a sírhantra, a gyászoló család halotti torra vonult vissza otthonába a közeli rokonokkal, szomszédokkal. A fekete hajú lány is velük ment, bár a falu másik részén lakott, mert a gyászoló család rokonságához tartozott, és Bognár Zsuzsának hívták, amint azt Kohári Pista aztán megtudta a halotti toron. Ügy adódott, hogy Zsuzsa és Pista egymás mellé kerültek a toros asztalnál, mert az elhunyt lány vőlegényének a helye a szülők mellett van, Zsuzsának pedig közel a szülőkhöz, mivel a legközelebbi rokonsághoz tartozik, Erzsi édesanyja testvérhúgának a lánya. És Pista most már kínosan érezte magát, mert a gyász komorsága közepette, amely a rokoni, szomszédi gyülekezetre ránehezedett, Zsuzsa közelsége új tüzet szított benne, aminek a lángja ott bujkált már a lelke mélyén, miközben Erzsi elvesztésének a fájdalma emésztette. Zsuzsa pedig a rokoni szálak révén otthonosan tett-vett, és halk szóval kínálgatta Pistát itallal, süteménnyel. S ennélfogva Pista nem maradhatott szót- lan, illemtudóan hárította el az ételt, az italt, hiszen a halott emlékére rendezett vendégségben a gyász megtartóztatást parancsolt. Amikor aztán a gyásznép ismételt részvétnyilvánítások közepette búcsúzkodott az eltemetett menyasszony szüleitől, az előszobában mindenki magára szedte a télikabátját. Pista azután, hogy felvette a kabátját, addig igazgatta azt magán, amíg Zsuzsa nem ért a fogashoz. Ekkor gyorsan leakasztotta a szőrmegalléros kabátot, és valamit motyogva úgy fogta azt, hogy Zsuzsa akadály nélkül belebújhasson, aki mosolyogva köszönte meg Pista szívességét. És aztán együtt indultak el a gyászoló család otthonából, hiszen Zsuzsa édesanyja betegen feküdt otthon, az édesapja £edig már nem élt. Az utcán a hóban lapátokkal vájt keskeny sáv csak egy embernek volt elegendő, de Pista nem nyugodott bele, hogy árnyékként kövesse Zsuzsát, s bele-beletaposott a méteres hó tövébe, hogy a lány mellé szegődjön. Hiába mondta az neki, hogy átázik a cipője és megfázik, Pista újra és újra á hóba taposott. Zsuzsa megpróbált a keskeny sáv legszélére húzódni, de Pista mindig visszahúzta karjánál fogva, és azt mondta annak, hogy a műanyag csizmája hamarább ázik el, mint az ő bőrcipője. Emiatt aztán ide-oda lengtek, és ezen nagyokat kacagtak. Mire a falu másik részébe értek, arcukat kicsípte a hideg, bensőjüket meg olyan melegség járta át, mely elárasztotta kettőjük világát. Ezen a világon kívül, mintha minden mást köd borított volna be, amíg Zsuzsá- ék házához értek. S amikor megálltak a kapuban, hirtelen nem tudtak mit mondani egymásnak, és Zsuzsa a füle mögé igazgatta hosszú, fekete haját, Pista meg a sálját tologatta ide-oda a nyakán, majd elnevették magukat, hogy leplezzék fél- szegségüket. Közben a lány édesanyja bent a házból észrevette őket, és kinyitotta az utcára néző ablakot, aztán kiszólt Zsuzsának: „Gyere már be; megfázol ebben a hidegben, es úgy jársz, mint unokatestvéred, Erzsi.” — Máris megyek, anyu — szólt vissza Zsuzsa. S amikor a lány édesanyja becsukta az ablakot, Pista a búcsú ürügyén gyengéden megszorította Zsuzsa kezét, és sokáig nem engedte el. Zsuzsa meg hagyta, hogy minél tovább érezze Pista kezének a melegét, s ezzel megpecsételték jövendő világukat.
