Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-09 / 6. szám

NÉPÚJSÁG a 1980, január 9., szerda Felnőttmese, gyermekmese: Unalmia Beszélgetés az új darab írójával s a szereplőkkel Tamkó Sirató Károlyra emlékezünk ősbemutatóra készülnek a Jókai Színház művészei Bé­késcsabán. Fiatal magyar színpadi írót is avatnak most; Kolin Pétert. A Kul­turális Minisztérium, a Szín­házművészeti Szövetség és az ASITEJ által kiírt gyer- mekdarab-pályázat egyik díjnyertes munkája az övé. Még sem egészen meseda­rab ez, nagyon is felnőttek­nek szóló gondolatokat kö­zöl a nézővel. Méghozzá ha­marosan, hiszen közeledik január 11., a premier idő­pontja. A szerzővel, s három alkotótársával, a színészek­kel beszélgettünk nemrégi­ben. — A filozófiai intézetben dolgozom Budapesten — kezdi bemutatkozását az író. — Hihetetlen különb­ség, s mégis sok rokonvonás van a két dolog között, amit szívesen művelek. A tár­sadalomtudományi kutatá­sok és az írás kiegészítik egymást. Az Unalmia mese­világba ültetett valóság. Kü­lönös volt a születése; egy kitűnő témát dédelgettem a drámapályázatra, de amikor hozzákezdtem, kiderült, hogy legfeljebb novellányi lehe­tőség rejlik benne. A határ­idő előtt két héttel fogtam hozzá Unalmiához, írtam, ír­tam, amíg készen nem lett. Hiába akartam gyermek- és ifjúsági darabot írni, a fel­nőttvilágtól nem tudtam el­szakadni. Persze bármit ír az ember, mindenről ugyan­az jut eszébe, az, ahogyan a világot, a társadalmi vál­tozásokat látja. A Jókai Színház felnőtteknek és gye­rekeknek egyaránt bemutat­ja az Unalmiát. Biztos, hogy más és más fogja meg a né­zőket, ha sikerünk van. Az érzelmek, a hatások kivál­tásánál nem kellett a start­ról indulnom, hiszen vá­lasztott mesehőseimhez tu­lajdonságok, tettek, eszmék kötődnék az emberek emlé­kezetében. A rendező Nagy András László feladata az érzelmi vonulatok kitapintá­sa, hogy mozgalmas, jó elő­A lakótelepi rendelőnél — mint rendesen — még az aj­tónyitás előtt jókora tömeg verődik össze. Az érkezők először felmérik, hányán vol­tak náluk fürgébbek, majd rövid tájékozódó körbetekin­tés után már nyugodtan vár­ják az ajtónyitást. Odabenn egyébként min­dig akad hely, mert a férfi­ak nehezen bírják a rende­lőre nehezedő csöndet. Jó ok a cigaretta, kapnak is sű­rűn utána ... Így legalább férfiasnak hat menekülésük. Ma elégedett vagyok. Enyém a negyedik hely. Csak két idősebb, testes asszony, s egy szikár, fájós lábú fiatal­ember előzött meg. A késő őszi nap egyre elviselhetetle- nebbül tűz az arcomba, mér­gelődök is magamban, hogy rossz helyre telepedtem. A csönd, ami az összezárt ide­geneket szürke személytelen­ségbe burkolja, még mozdu­latlanságot is parancsol. Mintha a váróterem panop­tikummá merevedett vol­na... — Azért csak jól kifun- dálták, hogy beszedik előre a személyiket! — szólal meg természetes egyszerűséggel az előttem érkezett idős asz- szony. Nem címezi senkinek, csak úgy a levegőbe mond­ja. — És miért? — löki ki a szája sarkán, inkább csak udvariasságból, mint igazi adással vezesse át például a gyereknézőket a számukra kevésbé érthető pontokon. Széplaky Endre a Varázsló az új darabban. Gyakran lát­juk őt színpadon a legválto­zatosabb szerepekben: — Mesedarabokban játszani mindig szívesen vállalt, nagy feladatot jelent nekünk szí­nészeknek. Ezek a művek valahogy őszintébbek, s a hatásuk is azonnal mérhe­tő a gyerekek reagálásán. Mi ketten, a Sárkánnyal együtt vagyunk a negatív hő­sök, de nélkülünk megállna a világ. Ügy hiszem, hogy ez a Varázsló maga az élet. Iz­galmas a darab, hibáival és az erényeivel együtt. Jó len­le, ha több ilyen első dara­bos író lenne Magyarorszá­gon. — Amikor először hallot­tam a darabot, pokolian tet­szett — mosolyog Vennes Emmy, Hamupipőke. — Ké­sőbb fordult meg a fejem­ben, hogy jó-jó, a felnőt­tek megértik, de a gyerekek hogyan fogadják majd a sok verbális hatást. Mégis meg­nyugodtam, hiszen a gyer­mekek fantáziája sokkal gazdagabb, mint a „nagyo­ké”, s a jólismert mesehősö­ket (Hófehérke, Csipkeró­zsika, Fanyűvő stb.) valósá­gos, hétköznapi környezet­ben látni, roppant komikus. Az egyre gazdagabb, jóléttől elpuhult Meseországban sor­vad az emberek művészetek és, a közösségi élet iránti vá­gya. Megtiltják a sírást, a nevetést, a mesét, s az or­szágot átkeresztelik Unal- miának. Hat hős küzd majd tűzön-vízen át az életéért, és sikerül világukat újra me­seországgá változtatni. Tóth Gabi közismert ar­ról, hogy szereti a kutyákat. Most a Kutyát játssza: — Szeretek mesélni, s oly ke­vésszer adatik meg, hogy felnőtteknek meséljünk. A próbákon sokat beszélget­tünk a szerepemről, s vilá­érdeklődésből a két asszony közé telepedett, természet- ellenesen sovány fiatal nő. — Hát, azért, lelkem, meri én már bizony szedtem vol­na a sátorfám, de igazolvány nélkül, ugye, nem lehet... Az arcok viaszmerevségét végre átfutó mosoly oldja fel. Van, aki leplezetlen örömmel várja a megkezdett beszélgetés folytatását. De váratlanul, ősz haját konty­bán viselő másik idős asz- szony szólal meg zihálva, ap­ránként szedve a levegőt. — Én csak a kórházi je- leíttésem hoztam be, és ezért ennyit várni?! — Kórházban volt? — for­dul felé az elsőnek szóló. — Hát, ott. Ez a ronda asztma kínoz, és közben még azt is kisütötték, hogy cuk­ros vagyok. Ki tudja, mióta? De nem fájt énnekem sem­mim. — Cukros? — kapja fel a fejét a kék ruhás idős asz- szony. — Én már tíz éve az vagyok, szedem a gyógy­szert, meg diétázók. Nem le­het ám, csak dekára kimér­ve enni! Meg akkor sem akármit! — Na, jól nézek ki, mert enni azt szeretek — simítja meg elégedetten előreugró jókora hasát a bajában is derűsen mosolygó, kontyos asszony. — Aztán mitől lesz az em­ber cukros? — faggatja abe­gosan látom, hogy ez a hős nem emberszerű kutya, ha­nem kutyaszerű ember. Bor­zalmas helyzete van Unal- miában, ahol még a kutya sem élheti a maga természe­tes életét. Amikor az igazu­kért, a szerelmükért küzdő mesehősök megjelennek, melléjük szegődik, követi őket, s nem hiába. A ször­nyűségeket ezek az emberek szüntetik meg, s olyanná varázsolják az országot, hogy még a király is megérti a kutya szavát. A gyerekek vi­lága is ez. Mondanék egv kedves példát a próbák tör­ténetéből. Három kisgyer­mek felváltva játszik egy szerepet a darabban. Elein­te, bárhol találkoztunk a színházban, az öltözőben, mindig előre köszöntek, jó hangosan: „Kezicsókolom, Gabi néni”. Attól a pillanat­tól fogva, ahogyan kutya­ként színpadra léptem, így harsogtak felém: „Szia Ga­bi, jól vagy?” Kolin Péter először talál­kozott szerzőként az élő szín­házzal. Szerényen vallotta, hogy szerinte örülhet a szer­ző, ha ott lehet a próbákon, ha megteheti, hogy belebe­széljen az előadást alakító folyamatba. „Ha leírtam va­lamit, abból még nem kö­vetkezik, hogy azt is tudom, miként kell eljátszani” — mondotta. „Nagy öröm szín­padról látni, amit írtam. Sokkal gazdagabb lett így a mondanivalóm, mert a szí­nészek hozzáadták a fantá­ziájukat, a tehetségüket.” A zeneszerző Fejér And­rás, a díszlettervező Csá- nyi Árpád érdemes művész, Vidák Györgyi jelmezterve­ző, Felkai Eszter koreográ­fus és Holpert János zenei vezető szívesen vállalták feladatukat a mese színre- vitelében. A jó kedvű pró­bák bizonyították, a színé­szek bizalmat szavaztak a fiatal írónak. A bemutató után majd a közönség is dönthet. Bede Zsóka tegség jobb ismerőjét to­vább. — Hát, azt hiszem, fölsű­rűsödik a vérben a cukor. De nem bánom én! Eszem én ettől jókat. Ha meg rosz- szul leszek, gyorsan beka­pom a gyógyszert. Azért vi­gyázni kell — teszi hozzá —, mert könnyen bekómálhat az ember. Az meg aztán ku­tyadolog ... — Látja, ez a baj. Meg­öregszünk, s akkor jön ez a sok betegség. Hét élő gyer­mekem van — komorodik el az arca. — Felneveltem őket, most már élvezhetném a nyugdíjat, s akkor jönnek az újabb bajok. Például az új lakás ... — A kettejük közt ülő fiatalasszony ezt már nem bírja szó nélkül. Elfelejtkez­ve fogatlan szájáról, állát előreejtve, méltatlankodva sepegi: — Ne tessék már ilyet mondani... Miért baj egy új lakás? — Mert csak ilyen ház­gyári lesz itt, a lakótelepen — húzza el a száját a néni. — A legkisebb fiam nem nősült még meg. A házun­kat meg szanálják. Hát, vele jövök majd ide. Pedig én már megszoktam, hogy reg­gel, ha kilépek az ajtón, kö- rém sereglenek a csirkék, s ott röfög hátul a disznó is — robban ki belőle a jövőtől való félelem, a megszokott­nál is erősebb hangon, majd látva, hogy mindenki felé fordul, már halkabban teszi hozzá: — Én gyári munkás' voltam, de akkor is szere­tem az állatokat, meg a ker­tet. Enélkül nem tudom, mit adtam volna enni a hét gye­reknek. Mit csinálok majd Tamkó Sirató Károly, Jó­zsef Attila-díjas író, költő életének 75. évébeh, súlyos betegség következtében 1980. január 1-én elhunyt — ad­ták hírül napilapjaink. Halála váratlanul ért ben­nünket még akkor is, ha tudtuk, hogy régóta beteg. Üjvidéken született, de gyer­mekkorában a. Békés megyei Pusztaföldvárrá került — ahol apja orvos volt —, s vallomásai szerint, az itt el­töltött évek egész életében emlékezetesek és meghatá­rozóak lettek számára. Mint költő egészen korán indult; 16 éves, mikor Mező­túron Tamkó Károly néven megjelent Az élet tavaszán című kis verseskötete. Mű­vészetének beérése, hírneve azonban csak az utóbbi két évtizedre tehető. 1922—23-ban az Orosházi Üjság „mutatvány”-ként kö­zölte kötetben megjelent ver­seit, első jelentősebb publi­kációi a Magyar írásban és a Nyugatban láttak napvilá­got. Az expresszionista és szürrealista költészet egyik első magyarországi képvise­lője volt. Az 1928-ban Bé­késcsabán kiadott Papírem­ber című verseskötetét, st- kerverseit értetlenség fogad­ta. írói-költői munkássága mellett Budapesten jogot végzett, majd 1930—1936-ig a modern művészetek köz­pontjában, Párizsban élt. Itt jelent meg Dimenzionista manifesztuma, mely vélemé­nye szerint egy új művészeti korszak elindulását jelentet­te. Hazatérve évtizedekig tar­tó súlyos betegség követke­zett, és csak a hatvanas évek elejétől vett ismét részt az irodalmi életben. Kezdetben huszadik századi francia, orosz és szerb költők verseit fordította magyarra. Ma már minden óvodás és iskolás is­meri a nagy nyelvi találé­konysággal és játékossággal megírt Tamkó Sirató-gyer- mekverseket. Tucatnyi köte­te közül például a Tenge- reczki Pál, Tengereczki haza- száll, Pinty és Ponty, Szél­kiáltó stb. című könyvei ke­rültek nagy példányszámban a köz- és magánkönyvtárak polcaira. Személyesen — sajnos —, nem találkoztunk vele. Az elmúlt hónapokban két meg­egész nap egyedül egy ilyen kockalakásban ? Óh, bozse moj... — ingatja elkesere­detten a fejét. — Arcáról az aggódás le­törli a derűs vonásokat, agyondolgozott kezét tétován kulcsolja össze ölében. A váróra telepedő töpren­gő hangulatot a pöttyös ru­hás, idős asszony hangja töri meg. — Nekem meg hat élő gyermekem van! Nekem sem volt könnyű. Részeges ember mellett kellett felne­velnem őket. De most már jó. Megszoktam ezt az újfaj­ta lakást is — próbálja vi­gasztalni a korban hozzáillő társát. Csak tudja, télen rossz egy kicsit. Akkor nem mehe­tek annyit, mert én még a lisztért is bemegyek a város­ba! — teszi hozzá huncutul, mint az új élet elviselhetőb­bé tételének egyik biztos fo­gását. — És ha leesik a lábáról? Na? Arra még nem gon­dolt? — hajtogatja a magá­ét a végképp nekikeseredett kontyos asszony. — Nekem nappal nincsenek otthon a gyerekek. Meg hiába van 14 unokám, 8 dédunokám, ne­kik is megvan a maguk éle­te. Nem érnek rá velem baj­lódni ... A rendelő ajtajánál már régóta szemmel tartom egy bennfentes, „csak a vérnyo­másom mérje meg nővérke” típusú idős asszony helyez­kedését. Láthatóan beszél- hetnékje van. De az ajtó melletti jó helyet sem szí­vesen áldozná fel. Végül győ­zött benne a közlésvágy. Te- ketóriázás nélkül, fekete kis hívó levelet juttattunk el hozzá orosházi, pusztaföld­vári költő-olvasó találkozók­ra. Válaszleveleiben maga- suló vérnyomására, általános reumatizmusára, hülékeny- ségre panaszkodott. Május­ban még nem tartotta lehe­tetlennek a Békés megyei utazást, bízott rendszeresen és módszeresen végzett jóga­gyakorlataiban. Beszámolt arról, ha egészsége rendbe­jön, Párizsba kellene men­nie, ahol senki más által el nem végezhető feladat vár még rá. „Életemet még arra szeretném felhasználni, hogy két új könyvemet megírjam, amik elgondolásban már ké­szen vannak, s csak idő, egészség és munkaképesség kellene megírásukhoz. Ezek az európai gondolatvilág új fejezeteit alapoznák meg. Az atomkor saját és sajátos mű­vészeteihez vezetnének el a Dimenzionista Manifesztum (1. A vízöntőkor hajnalán című kötetem) alapján” — írta. Az ismételt hívásra adott második válasza rövidebb. Két év óta tartó betegsége miatt már nem vállalkozhat utazásra. Orosházi kapcsola­tairól szólva megemlítette, hogy a költő Branyiczky De­zsővel és Jászay-Horváth Elemérrel jó barátságban volt, és majdnem leszerző­dött munkatársnak Mitla- sovszky János Orosházi Friss Üjságjához, de a naponkénti Pusztaföldvár-Orosháza oda- visszakerékpározást szerve­zete nem bírta volna. Kérte, ha a közeljövőben Pusztaföldváron lenne író­olvasó találkozó, küldjünk neki egy lapot a résztvevők aláírásával. Ez pontosan másfél hónappal halála előtt volt. Most, hogy ő is elköltözött irodalmunk sok nagyja után, tisztelettel emlékezünk rá. Úgyis, mint akinek szíve egyik sarkában mindig ott volt Békés megye, Puszta- földvár. Szellemi hagyaté­kának értékét a József Atti- la-díj jelzi, és olvasói is tud­ják, hogy életműve mara­dandó. Tamkó Sirató Károly mél­tó- arra, hogy róla nevezzék el a hamarosan átadásra ke­rülő új pusztaföldvári könyv­tárat. K. O. táskáját hóna alá csapva, már osztja is a két asszony elé állva jó tanácsait. — Én már régen itt lakom a telepen. Jó dolgom vap. Elviszem reggel az unokám az óvodába, aztán meg já- rok-kelek. Mindenre van időm — locsogja, nem is ta­kargatva dicsekvő szándé­kát. — Ha ideköltözik — foly­tatja felemelve mutatóujját —, egyre vigyázzon! Föld­szintet ne válasszon! A leg­jobb az első vagy a máso­dik emelet. A kérdővé vált tekintetek­re gyorsan kivágja jól be­vált szellemes válaszát: — Tudja, hányán csengetnek be hozzám egy nap, hol ezt, hol azt keresve?! Nem győzöm nyitogatni az ajtót, a fene beléjük ... Mert lusták kiír­ni a saját nevüket. Az elsőig meg már nem mennének fel. Ugye, értik? Szereplése legalább olyan kínos helyzetet szül végül, mint a korábbi merev hall­gatás. Megérkezik az orvos. Az emberek mozgolódni kezde­nék, s reménykedve lesik az ajtót. És senkit sem lep meg, mikor az első ajtónyitásra éppen a jó tanácsokat oszto­gató fekete ruhás öregasz- szony surran be. Most már nyugodt csend üli meg a ter­met. Mielőtt végképp elfe­lejtkeznénk a korábban le­zajlott beszélgetésről, a kon­tyos, idős asszony csak any- nyit mond nagyon halkan: — Nem is lenne olyan rossz az a földszint, mert legalább lesz, aki majd rámcsenget... B. Sajti Emese Karéi C (1890 — 1938) „ ... Ügy vélem, újságíró vagyok. Nem végzem ezt a munkámat félkézzel, éppoly komolyan veszem, mint a szépirodalmat. Minden író­nak azt kívánnám, járja ki az újságírás iskoláját, hogy minden iránt megtanuljon érdeklődni...” így jellemzi önmagát, s ad tanácsot tollforgató társak­nak Karéi Capek, a cseh­szlovák irodalom egyik leg­sokoldalúbb művésze. Élet­műve a példa: haláláig hű maradt ehhez a megállapí­táshoz. A filozófiai doktorá­tussal rendelkező fiatalem­ber hamar eljut az írott szó­hoz. Előbb könyvtáros, majd egy darabig nevelősködik, s 1917-ben már a konzervatív beállítású Narodny listy lap belső munkatársa. Innen a libeárlis értelmiség Brnóban megjelenő Lidove noviny cí­mű napilap prágai szerkesz­téséhez megy át 1921-ben, s itt dolgozik élete végéig. írói, újságírói munkássága rendkívül gazdag és sokol­dalú. Megismerni és kifejez­ni a dolgokat — ez az elv jellemzi legtömörebben Ca­pek írásművészetét. A határ­talan életöröm, tettrevágyás, agresszív tréfakedv, játékos derű szülte tárcák, hu­moreszkek, elbeszélések épp­úgy megtalálhatók művészi palettáján, mint a lélektani folyamatokat elemző bűn­ügyi történetek, a történelmi persziflázs, a politizáló pub­licisztika, vagy a háború, a betegség ernyedtségében fo­gant, s az emberiség jövőjét féltő, egyetemes kérdéseket taglaló írások. Fivérével,. Jo­sef Capekkel színműveket is írt — a Makropolus ügye cí­műből Janacek, a világhírű zeneszerző operát komponált —, utópisztikus regénye, a Harc a szalamandrákkal pe­dig a kibontakozó fasizmus veszélyeire hívja fel kortár­sai figyelmét. Szoros barátság fűzte T. G. Masarykhoz, a polgári hu­manista köztársasági elnök­höz. Publicisztikájával is tá­mogatta Masaryk koncepció­ját, s „középen állva a tőke és az osztály-proletariátus malomkövei között” — a ka­pitalizmussal szemben meg­nyilvánuló kriticizmusa el­lenére — a polgári demokrá­cia szószólója lett. Ezért jobbról és balról is támad­ták. A fasizálódó közélet, benne személyes kiszolgálta­tottsága súlyos lelkiállapot­ba sodorta élete végén. Tü­dőgyulladásban halt meg. Január 9-én lenne 90 éves. A magyar olvasó is jól ismeri Capek írásművésze­tét, hiszen legjelentősebb művei, írásai, elbeszélései, karcolatai — köztük a Tör­ténelmi görbe tükör, a Be­törők," bírák, bűvészek és társaik, a Harc a szalamand­rákkal, az Abszolutum-gyár — nálunk is napvilágot lát­tak. Kiss György Mihály MOZI Békési Bástya: 4 és 6 órakor: A gyilkos a házban van — 8 órakor: Filmklub. Békéscsabai Szabadság: de. 10 és du. 4-kor: Égig érő fű — 6 órakor: Pan­taleon és a hölgyvendégek — 8 órakor: Fekete Péter. Békés­csabai Terv: A dunai hajós. Gyulai Erkel: Ahová lépek, ott fű nem terem. Gyulai Petőfi: 3 órakor: Apacsok — 5 és 7 órakor: Konvoj. Orosházi Par­tizán: A vasálarcos férfi. A váróban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom