Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
Eljátszanak együtt, az unokákkal... a Pisti kishúgát, az Esztikét is hamar a szívünkbe zártuk. Eddik a fiúkat egészen magunkhoz vettük, innen jártak még iskolába is. ök hárman már csak ilyenkor, szünetekben, meg hét végeken jönnek haza. Szegény Esztikéért nem tudtam elmenni, nagyon fáj a lábam, és Fáspusztára sokat kell gyalogolni... A fiúk meg már maguktól jönnek. Bánt is, higgye el... — Jó gyerekek, nincs velük sok baj, meg itt van a magam három unokája, eljátszanak ők együtt. Kérdezték az egyiktől az intézetben, hogy a szüleihez megy karácsonyra, vagy hozzánk? ”A Csikós apukáékhoz akarok menni” — így mondta. Hát most itt vannak január 9- ig... Serceg a zsír, a sült kolbász illata ínycsiklandozóan terjeng a konyhában. A tészta már kisült, azt majszol- gatják mindannyian... Ez csak kóstoló, mert hamarosan kész az ebéd. Aztán kártyáznak, „filkót” játszanak. — Bizony, nagyon vártuk, hogy jöhessünk már. Számoltuk a napokat. Jó itt, mert sokat játszunk, meg nevetünk, és anyuka meséket meg dalokat tanít nekünk. A ,,Cifra palotát” meg a „Zöld erdőben jártam, ibolyák között”-et tőle tanultuk — meséli Pali. — Segíteni is szoktunk néha. Én törölge- tek, Jani apuka unokája meg mosogat. A másik gyerek, Pista, nehezen áll kötélnek! — „Szé- gyellős ez.” — simítja meg a halk szavú gyerek fejét Csikósné. Aztán lassan felenged a kicsi is, és elárulja, ő darálni szokott... — Csak azt az Esztit, azt sajnálom, hogy nem tudtam elhozni — mondogatja magában egyre a gazda. % Sokat olvasott levélrészlet: „Kedves Anyuka, Apuka! Remélem levelem jó egészségben talál...” S még néhány girbegurba sor, alatta kedves kis fenyő rajzolva, s végül apró versike: „Kis nyúl szalad a réten / Választ várok a héten.” — Hát, így lett nekünk kettőből tíz gyerekünk —nevet Csikós néni. — Azért higgye meg, fel sem tudnám sorolni, mennyi örömöt szereznek nekünk... — Ha nagy leszek, és sok pénzem lesz — ábrándozik Pali —, veszek apukának egy Wartburgot, egy horgászbotot, meg egy csomó horgot. Anyukának sok' kendőt, meg ruhát hozok majd, hadd örüljenek... Nagy Ágnes a szeretet ünnepén Postás nyit be a körösla- dányi Csikós Gyuláék házának kapuján. Távirat jött. Kufár Jancsi küldte, a fogadott fiúk. „Vasárnap jövünk, 23-án.” — így szól a szöveg, melyet örömmel ad kézről kézre a család. — Hát eljönnek karácsonyra — nyugtázza örömmel az idős asszony. — El, a gyerekkel... — bólint rá az öreg — régvoltak már... Még jó, hogy előző nap disznóvágás volt, na, meg van elég tyúk, kacsa, „gyöngyi” az udvaron. Majd le„Ha nincs nekik senkijük, hát nőjenek közöttünk...” vágnak egyet, ha nem elég az ennivaló. És tervezte, hogy süt egy kis diós meg mákos kalácsot. Háj akad a háznál, süt egy kis hájastésztát. Igaz, két vendég- gyerek is lesz Gyula-Remetéről, de majd meghúzzák magukat valahogy. Csak jöjjenek — gondolja végig futtában Csikós néni, amíg az asztalra teszi a táviratot, gondosan elsimítva, hogy elgyönyörködhessen benne... Két gyerek száll le a kö- rösladányi buszmegállónál. A nagyobb fiú egyik kezében csomag, a másikkal fogja a kisebb kezét. Remetéről érkeznek, már alig várták ezt a napot. Számukra a téli szünet dupla örömöt jelent, hiszen az ünnepet családi körben tölthetik „Csikós anyukánál, apukánál.” Talán a múlt évi karácsonyról beszélnek, amikor két marokkal ehették a szaloncukrot, és fa is volt, csil- logó-villogó. Vagy a nyári szünetet idézik fel, mert akkor végig itt voltak, s bizony nehéz volt nyár végén elbúcsúzni... A két gyerek — akik most fordulnak a Baros út irányába, hazafelé — Raffael Pál és Baráth István, jól ismeri már az utat, csaknem minden második hét végét itt töltik. Az idősebb Csikós házaspár, a fiúk és menyük, na meg az unokák nagy örömmel fogadják a kis jövevényeket. Már csak vacsorázásra jut idő, aztán gyorsan megágyaznak, s már a pap- dan alól nézik a tévét. — Nézze, én szeretem az igaz szót. Tizennégy éves voltam, mikor meghalt az apám — mondja nagyot nyelve Csikós bácsi, hogy meghatottságát elrejtse. — Én tudom, mit jelent félárván felnőni. Nekünk két gyerekünk volt, ők mondták, valamikor nagyon régen, hogy hozzunk ki állami gondozott gyerekeket. Így került hozzánk előbb Kufár Jancsi, aztán Mészáros Jani, Túri Laci, meg Szabó Pisti... — Ha nincs nekik senkijük, hát nőjenek közöttünk, aztán majd szárnyukra eresztjük őket — mondja a szelíd arcú Csikós néni. Az egyik megnősült, a másik bevonult, a harmadikból katonatiszt lett. Nem szégyenkezünk egyik miatt sem. Néha eljönnek, meglátogatnak minket, máskor dísztáviratot, üdvözlő lapot küldenek; nem feledkeznek meg rólunk. Na, persze, mi is sokat gondolunk rájuk, évente három malacot is vágunk, hogy legyen „Én tudom, mit jelent félárván felnőni.. Fotó: Gál Edit mit küldeni, mert jól jön nekik az ünnepek alatt egy kis ez az... — Ezt a két kicsit — mutat az ember a fiúkra — meg Ünnepeink közül talán a karácsony az, amire a családok a legnagyobb energiával, a legtöbb ötlettel készülnek. A családi összetartozás, a szeretet ünnepe ez, amit éppoly izgalommal várnak az idősebbek, mint a gyerekek. Sőt! Rohanó világunkban valóságos szigetként áll felcsillagszórózva, gazdag érzelemajándékokkal megrakodva, tiszta örömök forrásaként... Lapunkban hagyomány már, hogy ez alkalomból ellátogatunk néhány családhoz, kutatva, mit jelent a megkérdezetteknek ez az ünnep. Az idén a különböző korosztálybeliek megszólaltatásával igyekszünk emlék-és érzelemképekből font „ünnepi koszorút” átnyújtani. A szemüveges, vékonyka G. Matyi egy kisközségben él. Negyedik osztályos. Talpraesett, nyílt tekintetű gyerek. „Meglett kora” alapján már tíz átélt ünnep emlékeit villanthatja fel. — Szóval az úgy van nálunk, hogy a négyéves kis- húgommal vagy sétálni küldenek, vagy a tévét nézzük, mikor megérkezik a Jézuska. Persze, mikor csöngetnek, én már tudom, hogy anyuék csinálják. De a húgom még hisz benne. Mi mindig megírjuk levélben, mit szeretnénk. A húgomét én írom. Most magamnak egy pingpongütőt, Mártinak meg .egy hajas babát kértem. Hát, ő már alig bírja. A múltkor rohant hozzám, hogy elvitte az asztalról a Jézuska a levelet. De mondtam, rá fog koppintani az órára, s akkor nem kap semmit. Tetszik tudni, nem akartam, hogy meg tudja, hogyan is megy ez az egész dolog... — Hatéves koromban volt a 'legszebb karácsonyom — folytatja Matyi. — Akkor távirányítású autót kaptam. Sajnos, Márti a múltkor elintézte. Végé. Szeretem a karácsonyt. Anyu süt-főz, s a fa alatt Mártika énekel... El is áll á karácsonyfa a hűvös előterünkben, egészen februárig. Persze a szaloncukrot, azt kieszegetjük a papírból. Én is csinálok ám ajándékot! — villant büszkén a gyerek szeme. — Apunak tollat veszek — gyűjtöttem az üvegbetétek árából —, anyunak meg hímzek két tulipánt és két szegfűt. Hű, az biztos, hogy nagyon várom már a karácsony estét... — teszi végül hozzá felnőtte- sen komoly képpel. L. Klári 17 éves, középiskolás. Városban, lakótelepen él. De csöppet sem veszi „lezserre” az ünnepi témát. Nem is állna jól neki. Komoly, szülőtisztelő gyerek ... — Még óvodás voltam — emlékezik —, mikor szóltak anyuék: — jön a Jézuska! Nosza berohantam a másik szobába, még az ajtót is kulcsra zártam izgalmamban. Az öreg házban akkor pici ablakaink voltak, felpipis- kedtem, s úgy kukucskáltam ki. Persze, a sötétben semmit sem láttam ... Kíváncsi voltam ugyanis, hogy jön be a Jézuska. Most már tudom — nevet egyet. — Akkor kaptam életem egyik legkedvesebb ajándékát, egy matrózruhás babát. Leírha- tatlanul boldog voltam. Nem zavart az sem, hogy az óvodában Télapót mondtak mindig. De ott is - szép ünnepeket tartottak. Egyszer, egy óriási babakocsin össze is vesztem az egyik pajtásommal. Akkor csúf vége lett az ünnepnek. Sarokba kellett állnom ... — Az iskolai ünnepekre nem nagyon emlékszem. De bevallom, még most is nagy izgalom fog el, ha meghallom a Télapó, azaz apu csi- lingelését. Mostanában megbeszéljük előre az ajándékokat. Fölösleges dolgot ugyanis kár volna venni. Apunak, anyunak mindig közösen dobjuk össze a húgommal az ajándékra valót. Minden évben rettentő fejtörést okoz. Most is csak azt tudom, hogy a húginak harisnya- nadrágot veszek. Az egész karácsonyi haj- cihőt apu élvezi a legjobban. Tavaly bejelentettük neki, hogy mi ketten vesszük át tőle a fadíszítés tisztét. Egy ideig bírta is cérnával, aztán bejött és dirigált. Hogy milyen lázba tud jönni tőle! Nagyon élvezem. Ilyenkor anyué mindig a sütés-főzés. Másnap aztán jó sokáig alszunk, s délután körbejárjuk a rokonságot. Ott is megajándékozzuk egymást. Hogy mit jelent nekem a karácsony? Azt hiszem, ezen az ünnepen mindenki meghatódik. Amikor ott áll a gyertyás, csillagszórós fényű sötétben, s egymásra gondol. Mi nagyon szépen élünk. De azokban a percekben talán még jobban szeretjük egymást ... N.-ék falusi portáján két, sőt! a kicsi Zsuzsival már három generáció él egy fedél alatt. A nagymama, Manci néni 50. karácsonyát éri az idén, Zsuzsa, a menye még felényit sem. — Régen, mikor én voltam gyerek, más világ járta ránk. Nem volt ilyen zselés, meg olyan csokoládés szaloncukor, az ajándék is csak apróság, ha volt — emlékszik vissza Manci néni. — A háború alatt meg — legyint — melaszból főzték a „szaloncukrot”. A legelkese- redettebb a háború utáni első karácsonyunk volt. Apánkról még semmit se tudtunk. — Es most hogyan készülődnek? — Már megvettem a fenyőfát, rég megvan a zselés szaloncukor is — veszi át a szót a fiatalasszony —, csak az a bánatom, hogy a férjem katona, az idén februárban vonult be, Szegedre. De jó lenne, ha hazaengednék! — Ha itthon lesz Józsi fiunk — folytatja Manci néni —, akkor még az ünnep előtt disznót vágunk, karácsony előtt mindig szoktunk. — Mi kerül az asztalra? — Szokott lenni mindig töltött káposzta, tyúkot vágunk, hájast, tortát, rétest sütünk. Az ünnep előtti csütörtök szokott lenni nálunk a takarítás napja, pénteken főzünk, szombaton meg előkészítjük az ünneplő ruhákat. Estefelé aztán következik a fenyőfadíszítés. Illetve, hát az idén máshogy jönnek ki a napok. Karácsony első napján együtt van a család ebéden. — Nagy a család? — Egy fiú, egy leány. A lányunk tíz éve van férjnél, szakácsnő, ott van két unokám. Józsi, a fiunk vasesztergályos, ő pár éve, 1976 októberében nősült. Zsuzsa is a faluba való — simogatja meg a fiatalasszony karját Manci néni, s amikor kettesben maradunk még hozzáteszi: igazán egy rossz szót se mondhatok rá, nagyon szépen megvagyunk. Öröm végignézni karácsonykor a családon. Hát így szoktunk mi ünnepelni együtt, békességben. B. S. E.—T. I. Fotó: Gál Edit 1979. december 24., hétfő Otthonra leltek... Kiskarácsony, nagykarácsony... Emlékek, vágyak