Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

1979. december 24„ hétfő o Verseny és enyhülés V ilágunk egyik jellemvonása, hogy az államok, főleg a különböző rendsze­rekhez tartotók, versenyben állnak és együttműködnek egymással — egyszerre. Ha nem is olyan önzetlen, szép módon bonyoló­dik ez, mint a fair play-díjas sportolók kö­zött, a világgazdaság, amely nagy mértékben meghatározza az emberiség sorsát, mégiscsak felmutatja mind a két vonást: a versenyt is, az együttműködést is. Amikor valaki ezt mondja: gazdasági ver­seny, elsősorban a napi piaci csatározásokra gondol. Külföldön versenytárgyalást írnak ki valamilyen ipari berendezés szállítására; ma­gyar vállalat is részt vesz rajta, mások is, és aki a legjobb ajánlatot teszi, az nyeri el a megrendelést. Fogyasztási cikkekkel jelenünk meg a nemzetközi piacon, s aki jobbat, és olcsóbbat szállít, azé kel el. Van azonban a gazdasági versenynek más fajtája, amely a különböző társadalmi beren­dezkedésű államok, voltaképpen a két rend­szer között folyik, s alaposan eltér az előb­bitől. Ennek a versenynek azt kell ugyanis eldöntenie, hogy végső soron melyik a maga­sabb rendű, melyik nyújt többet polgárainak, melyik teremt inkább kiegyensúlyozott, kul­turált életet anyagiakban és lelkiekben egy­aránt. Nagy távlatú célok ezek, határidejüket nem egy-egy évvel mérik. Annál kevésbé le­het rövid időn belül döntésről beszélni, mert a szocialista országok, amelyek társadalmi rendszerükből fakadóan a majdani győzelem feltételeivel rendelkeznek — történelmi hát­ránnyal indultak. Csaknem mindegyikük gaz­daságilag elmaradott vagy éppen nagyon fej­letlen volt. Ezen az alapon kellett elkezde­niük a munkát. Fő „konkurrenseink”. a fej­lett tőkés országok a mi indulásunkkor lé­nyegesen fejlettebb iparral, sokrétű tudomá­nyos élettel rendelkeztek, megvolt a mód­juk, hogy a tudományos eredményeket vi­szonylag gyorsan átvigyék a gyakorlatba, a termelésbe. Szép számú szakembergárdával rendelkeztek, nagy hagyományú gyárakkal, jól működő, beruhátóképes, sőt terjeszkedni akaró, agresszív tőkével. Nyilvánvaló volt, hogy a szocialista orszá­goknak be kell hozniuk a történelmi elma­radást, s mi több, még ma is ebben a folya­matban vannak: maradt mit behozni a mű­szaki fejlettséget, a széles körű szakértelmet és a beruházó erőt illetően. Kettős okból is arra törekszenek a szocia­lista országok, hogy az emberiség hosszú, bé­kés korszaknak indulhasson neki. Csak há­borúk nélkül, a nemzetközi együttműködés körülményei között lehet fejleszteni a gaz­daságot és elérni a történelmi célokat. A másik, nem kevésbé nyomós oka szocialista rendszerből fakad: ennek a társadalomnak nincs szüksége háborúra, ellenkezőleg, a nemzetközi munkásmozgalom régi és ma is élő hagyománya a militarizmus elvetése. Szerencsére a gazdasági együttműködéshez megfelelő partnereket találunk a tőkés vi­lágban. A más rendszerű államoknak is szükségük van piacokra, és ők is számba vet­ték a háború kockázatait. Ilyenformán a vi­lággazdaság fő jellemvonása a különböző társadalmi rendszerű államok fokozódó együttműködése. így jött létre az enyhülés, a nemzetközi, a kelet—nyugati együttműködés gazdasági alapja. Természetesen ehhez meg kellett teremteni — ugyancsak kezdetben — bizonyos hátteret, kizárni annak lehetőségét, hogy a másik oldal erőszakkal fölszámolhas­sa a fiatal szocialista rendszereket. Megfele­lő katonai erőre volt szükség. Hadd tegyük hozzá: a fegyveres potenciál megteremtése igen nagy erőfeszítéseket követelt és köve­tel — ez is fékezte a szocialista országok ha­ladását a békés gazdasági élet fejlesztésében, építésében. A politikai enyhüléshez kapcsolódó gaz­dasági együttműködés folyamata nagy utat tett meg, e tekintetben mutat fel a békés egymás mellett élés a legtöbb sikert. Vannak ugyan Nyugaton olyanok, akik ezt mondják: szűkítsük a gazdasági együttműkö­dést a szocialista államokkal, mert ezzel csak segítjük őket a történelmi versenyben. Va­lójában azonban a másik félnél is fölülkere­kedett a józan megfontolás. Megmutatkozott, hogy a gazdasági együttműködés nemzetközi méretekben valamennyi nép létszükséglete. Tatár Imre Kása lános karácsonya Üjra járni tanul. Pedig az idén lesz 28 esztendős Kása János. Két gyermek — Robi és Tomi — apja. Amikor a fiúk megszülettek, senki sem gondolta, hogy velük kell újra megtanulnia mozogni. Egy rossz mozdulat, s min­dent kezdhet elölről... — Minden munkát elvál­laltam az utolsó négy—öt év­ben. Tudja, akkor nősültem, s úgy számoltuk, kell a pénz, lesz lakás, a gyerekek... öt éve született Robika, két év­vel később Tomi. Egy évsem telt el, megkaptuk a lakást, de be is kellett rendezni. To­vább hajtottam. Műbútor­asztalos szakmát tanultam a Békéscsabai Bútoripari Szö­vetkezetben Eitel János ke­ze alatt 1967-től. Itt is ma­radtam dolgozni. A munka­időn túl barátaimmal sokat dolgoztunk. Az idén, egy ja­nuári napon, pontosabban 13- án is lent voltunk a mű­helyben a barátomnál. Már éppen takarítottunk, amikor egy földön heverő fadarab­ban megbotlottam. Térdre estem. Ügy éreztem, mintha a gerincemet megrázta volna az áram. Nem tudtam föl- állni. A fiúk ültettek föl, s hívták a mentőket. Még az­nap megoperáltak... A gyerekek megebédeltek, egymást túlkiabálva hancú- roznak a szobában apjuk kö­rül. „Add ide az autót!” — hangoskodik Tomika. „Ne­ked is van, játssz azzal!” — hangzik Robika válasza. „Gyertek a másik szobába!” — szól rájuk anyjuk — „Hagyjátok a bácsit és apu­kát beszélgetni!” — Nem tudtam a két lá­bam megmozdítani. Átkerül­tem Szegedre, majd néhány hét múlva a budapesti Reha­bilitációs Intézetbe. Semmit sem javult az állapotom. De itt megtanítottak öltözködni, tornázni, fürödni, mozogni. Azért többnyire az ágyban feküdtem. Az segített át a nehezén, hogy a gyerekeim­re és a feleségemre gondol­tam. Aztán tavasszal haza­kerültem. Most itt tolókocsi- zok a szobákban. Ha ki aka­rok menni a levegőre, akkor a barátaim, munkatársaim segítenek. Például, ha elme­gyek a szüléimhez, Andrási, vagy Hankó barátom leviszi a tolókocsit, aztán feljönnek értem, s a hátukon levisznek engem is. Visszafelé ugyanez az út. Ilyenkor tudja meg az ember, hogy ki a barátja. „Én is kérek meggymár­kát” — bújik be az ajtón To­mika. „Én is, én is” tolak­szik Robi az asztalhoz. „Mindenkinek jut, gyerekek” — mondja Kása János, s a szekrényhez gördül kocsijá­val. Kitesz öt poharat, s tölt mindannyiunknak. „Egészsé­gére”. — Régi bútoros vagyok. Több, mint 12 éve a szakmá­ban dolgozom. Jó kis bri­gádban. Az utóbbi időben már a csiszolóüzem cso­portvezetője voltam. Hiány­zik a munka. Ezért, amit így ülve meg tudok csinál­ni, azt ma is megcsinálom. Intarziákat készítek. Ügy sa­ját kedvtelésre, meg a gye­rekeknek, barátaimnak. Ez is leköt. Nappal egyedül va­gyok itthon, a feleségem dol­gozik, a gyerekek meg óvo­dába járnak. Ide a szemköz­ti óvodába. Ha valamelyik beteg, hát most én vigyázok rá. Ilyenkor meg hét végén együtt csinálunk mindent. Most írtunk a Télapónak, ki mit kér. „Én diót, mogyorót és do­minót kértem” — harsogja a kisebb. „Én is dominót” — licitál Robika. — „S legót is kértem karácsonyra”. „Az még talán a Télapónak sincs” — csitítja anyjuk — „tudjátok, azt nem lehet kapni a boltokban”. — Aztán nyár végén jöt­tek az első örömök. Először sikerült megmozdítani a lá­bam ujját, majd a lábfeje­met. Később már a térdem is tudtam egy kicsit hajlítani. Van egy járókeretem, min­dennap megpróbálok felállni, egy kicsit tornázni. Tudja, a pesti intézetben mindenhová kampók, kapaszkodók voltak szerelve a falba, hogy egy­szerűbb legyen a mozgás. Én itthon egy szöget sem ver­tem a falba. „Magad, uram” — ez volt a jelszavam. így jutottam el oda, hogy ma már fel tudok állni a keret mellett. Igaz, ez még nem sok. De reménykedem a ja­vulásban, ha nem is tudok többé futni. „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad” — éneklik a gyerekek a másik szobában. Tomika átfut hozzánk: „Bá­csi, én tudok másik éneket is. Télapósat. Elénekeljem?” „Halljuk!” — s rá is zendít. Az éneklés után újra át­megy a szobájába. — Nagyon megleptek a munkatársaim. Nincs egy hó­napja, amikor az egyik kol­légám azzal állított be, hogy „A bútoripariak összedobtak neked egy kis pénzt, s hoz­zásegítünk egy Trabant Hy- comathoz. Azért, hogy ki tudjál mozdulni otthonról”. Meg sem tudtam szólalni. Én mindenkivel jóban vagyok a szövetkezetben, de álmodni sem mertem volna ilyen meg­lepetésről. Ilyen összefogás­ról. Szinte ma is hihetetlen­nek tűnik. S aztán jött a má­sik hír: hamarosan leköltöz­hetünk a második emeletről a földszintre. Vagyis új la­kást kapunk. A lakótelepen, ahonnan könnyebben ki tu­dok mozdulni otthonról. „Kérek egy kis csokit” — kérleli anyját Robika. „Ott van a polcon, ha meg nem etted a csoki .mikulást”. Ro­bika meg is leli. De csak nem eszik belőle. Tologatja, nézegeti, aztán visszateszi a helyére. — Most rokkantságin va­gyok. Szépen fizetnek. Két­ezer-nyolcszázat. Elég is, nem is. Sok még az OTP-tartozá- sunk. Voltak itt többször is a munkatársaim, én is jár­tam a szövetkezetben. Már gondolkozom azon, hátha tud­nék valami munkát vállalni, így, ülve, ami hasznos lenne a kollektívának. Például in­tarziákat. Vagy bármit. Ügy sem tudnám ma másképp megköszönni azt, amit ér­tem tettek. Jávor Péter Ünnepi műszakban A körösladányi körzeti meg­bízott rendőrnek az önkénte­sek is segítenek A bélmegyeri vadászházban sütnek-főznek a konyhán dolgozó asszonyok A szeghalmi mentőállomás dolgozói felké&ülték a vá­ratlan esetekre A karácsony a szeretet és a család ünnepe. Ilyenkor a szü­lői háztól messzire került gyerekek is hazalátogatnak, hogy ha máskor nem is, legalább ezen a napon együtt legyen a család. Vannak azonban olyanok is, akik nem tölthetik ezt a na­pot szeretteikkel, mert a munkájuk nem ismer ünnepet. Nem maradhat napokra gondozó és eleség nélkül egy ál­lattenyésztési telep sem. Éppen az ünnepek miatt megnöve­kedett vasúti és közúti forgalmat is szervezni és irányítani kell, s szinte nincs olyan nap, hogy balesetek elő ne fordul­nának. De nemcsak a közúti baleseteknél, hanem a váratlan rosszulléteknél is nagyon fontos a mentők gyors érkezése, és az azonnali orvosi beavatkozás. A külföldi turisták is szívesen jönnek ezekben a napokban hazánkba vadászni. Az ő ellátásukról a vadászházak alkalmazottai és a ven­déglátóipari egységek gondoskodnak. Békéscsaba vasútállomásának vonatforgalmát a forgalmi szolgálattevő automata berendezéssel irányítja A Hidasháti Állami Gazdaság tehenészeti telepén a takar- mányosok mindig friss silót és abrakot kevernek az álla­toknak Veress Erzsi képriportja

Next

/
Oldalképek
Tartalom