Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

1979. december 16., vasárnap

o

IZHilUKfiM

Közművelődési emlékek

Török levél magyarul

A múlt század hetvenes éveinek elején alapított Békésvármegyei Régészeti és Mívelődéstörténelmi Társulat esztendőről esztendőre évkönyvet adott ki. Száz évvel ezelőtt már az ötödiknél tartóttak. Ezekben első sorban közölték — Irodalmi dolgozatok című fejezet alatt

— azokat a kisebb-nagyobb tanulmányokat, melyek az egyes tagoknak a megyére vonatkozó kutatásait adták közre. Ezek mindegyike mielőtt a kötetbe került, a vándorgyűlések szép számú közönsége előtt hangzott el, vagyis „olvastatott”. Egy külön fejezet pedig az egyleti életre vonatkozó jelentéseket, jegyzőkönyveket tartalmazta a tagok teljes névsorával együtt.

Az 1878/79-es évkönyvben ezenkívül megkezdték — Zsilinszky Endre közlésében

— Gacsári István Krónikájának kiadását, s ez három részre bontva háróm év alatt került az olvasók elé. A hosszú és alapos szociográfiai mű Füzesgyarmatról szól, s épp ekkor negyven éve, hogy szerzője, a lelkes „hazafi prédikátor”, Gacsári István füzesgyarmati lelkész „hiteles kútfőkből sok keresgélés után a legrégibb időktől fogva gondos szorgalommal öszveszedegette.”

Az évkönyvben még hat irodalmi dolgozat található — történelmi és régészeti tárgyú —, s mind izgalmas mai szemmel nézve is. Egy rövid írás — Haán Lajos egyleti alelnök tollából — különösen, mivel ahhoz két dokumentum is tartozott. Az ismertetett — 1604-es keltezésű — levél másolatban és annak a pecsétje, melyet az eredetiről Haán fára metszetett. S mindkettőt a megyei múzeumnak ajándékozta. Az már a sors iróniája, hogy ezek is odavesztek a múzeum szinte teljes anyagával együtt a második világháború utolsó hónapjaiban. A sors iróniája azért oly találó ezen a helyen, mert a kis dolgozat pont azzal kezdődik, hogy milyen szegényes a megye török kori múltjára vonatkozó adatokban, s épp ezért „bármely csekélység, mely megyénk akkori viszonyaira némi világot vet, becses előttünk”. S e bevezető után ismerteti Huzain bég, gyulai várparancsnok magyar levelét és magyar kör- iratú pecsétjét, melyre a m. kir. kamarai levéltárban bukkant pesti tartózkodása alatt.

Huzain bég levelén kívülről ez állt: „Ez leveli adassák az vitézlő Nagos úrbarátomnak lippai főkapitány Rákóczy Lajos uramnak keHuzain bég pecsétje

zében.” Maga az írás köszöntő szavakkal kezdődik, a bég magát, s szolgálatait ajánlja a vitéz szomszédnak és minden jót kíván. Majd mintegy visszaigazolja a neki írt lippai levelet, amiben az „úrbarát” árpát kér tőle. Ezután tér rá a lényegre. „Bizon vitéz úrbarátom meghidje kglmed, ha fele véka árpa volna is, mégis felét elküldtem volna kglmednek, de bizon nincsen, elfogya ...” Ezért természetesen nagy udvariassággal bocsánatot kér, s hogy jóindulatát mégis megmu- mutassa, s a barátságot ápolja, árpa helyett „kétféli szép fejér daru tollat és egy szép aranyos keszkenőt” küld a lippai főkapitánynak. És

szolgálatairól újfent biztosítja.

A pecsét körirata: „Az Nagságos Huzai bej 16002.” Belül kettős lófarkú török zászló és egy görbe török kardot tartó kar. A dátumra Haán megjegyzi, hogy biztosan a metsző — lehet egy vándor cigány — tévedéséből került bele eggyel több nulla. És érdekességként tárgyalja a -következőket. A levelet egész jó magyarsággal írták és keresztény módra keltezték. A pecséten szereplő kar, kard, és zászló

sem a török pecséteken szokásos jel. Föltehetőnek tartja ezért, hogy Huzain bég nem eredeti török, hanem keresztényből lett azzá, hiszen ilyen is előfordult abban az időben. Igen figyelemreméltó továbbá, hogy bár háborúskodás folyt a török és magyar urak között, mégis jószomszédi viszonyban voltak, és tettek egymásnak többször apróbb-na- gyobb szívességeket és ajándékokat is küldözgettek. Majd a rövid eszmefuttatást azzal fejezi be a szerző, hogy

e dokumentum felfedezése által egy újabb gyulai török várparancsnokkal szaporodott az eddig ismertek száma. S hogy a levél címzettje, Rákóczy Lajos, ki ebben az évben _ mint lippai várkapitány Temesvárnál harcolt, Rákóczy György fia volt. Nyolc év múlva, negyvenéves korában hirtelen meghalt, Szerencsen temették el, s gyászlobogója 1879- ben még ott volt a templomban, egyik oldalán rövid életrajzával.

Vass Márta

Mezőberény ’79

A barakkot júniusban kezdték alapozni, őszre már állt is. A tanács építtette, a kilakoltatott cigányok meg néhány magyar család számára. Körülötte gyerekek szaladgáltak, kócos asszonyok bukkantak elő, s^ét- löttyintve az- éjjeliedények tartalmát. Férfiak botorkáltak ki a szűk ajtón, idegenül a friss levegőre.

Utálta őket a környék. Hangosak voltak, szitkozódok. Beleköíöttek mindenkibe, aki nem tetszett nekik. Cigány népség, mondogatták a szakcsik, akiket hajnali ötkor már nem az ébresztőóra csörgése zavart ki az ágyból, hanem a barakkosok részeg komyikálása, az örökös csetepaté.

Éjjelente csak úgy süvített a rendőrkocsi szirénája. Elvittek közülük néhányat, de hamar ki is engedték. ök sem tudtak mit kezdeni velük.

Gézáék ablakából oda lehetett látni. Sokszor éjfélig is ott könyököltünk, s bámultuk az újságpapírral be- függönyözött ablakokat, a mögöttük felsejlő árnyakat, meg a kocsmából hazatérő eigánylányok viháncolását.

Időnként átmentünk Kánya Ferihez, aki közvetlenül a barakk mellett, a kertből kikerített magának egy darabot, s azóta kint lakott. Be nem ment volna a barakkba, meg sehová. Ott ült a kertjében, s hajtogatta a papírrepülőket, állandó támadást indítva az olaj gyár hatalmas kéményei ellen, ahol szerinte a Sátán lakik, aki nemcsak nappal, de éjjelente is teleköpdösi fekete szotyolahéjjal az emberek arcát, meg a házak tetejét, s ő, Kánya Feri hivatott arra, hogy kiűzze onnan a bestiát.

Géza több ízben lerajzolta az öreget, míg az feszesen ülve, kezében egy-egy papírrepülővel, büszkén tűrte.

— Aztán el ne csúfíts, te lakli, mert kiverem a fogad az egyig lökössel!

— Ugyan már, olyan lesz. mint Ferenc Jóska.

— No azért vigyázz, bár a Jóska snájdig gyerek volt,

de én biz’ nem akarok hasonmása lenni.

— Jól van. akkor olyan lesz, mint a vajda.

— Csak legyek is, ne féljetek, akkor mindenkitől megvédelek benneteket. Habár magyarok vagytok, azért még rendes cigány lenne belőletek.

— Majd kiállunk a térre, hadd köpjön tele a Sátán fekete szotyolahéjjal — mondtam neki. — Kér cigit? — húztam elő »»dobozt az öreg elé tartva.

— Inkább sodrok magamnak.

— Csak most ne, mert benne lesz a képben — intett nevetve Géza.

— Nem szégyenlem én azt

— állt föl a vászonra sandítva. — Te, mi a kórság az a fejemen?

— Cicomás kalap, mint a vajdáé.

— Na csak vigyázz, mert jön a lökös — fenyegette meg barátságosan az egyik papírgéppel.

Rágyújtottam. Néztem Kánya Ferit, a hóbortos, öreg cigányt, amint feszesen bámul Géza arcába.

A többiekkel jött 6 is valahonnan Szentmihályról, hátára kötött batyuval, meg Márival. Kifestette a télen hideg, nyáron meleg szobát. Eljárt zsákolni az olajgyárba, míg meg nem roppant a gerince. Hónapokig nyomta az ágyat, míg felépült; Akkor aztán már nem ment dolgozni, a barakkból is kiköltözött, ki a kertbe. Építi a papírlökösöket, s megszórja vele az olajgyár környékét. Űtálják is érte a szemetesek. Ha elkapják, benyomják a szeméttárolóba, megforgatják, aztán elzavarják. De ő nem törődik velük. Még csak nem is átko- zódik. legyint rájuk, s tovább szórja a kémények felé a röpcsiket. Tőlünk kér papirost. ha elfogy az üzemanyag. Gyűlöli a környéket.

— Még csak nem is cigánynak való! Ez senkinek sem való, talán csak azoknak ott fönn, azoknak való

— szokta mondogatni.

A közeli szövőgyár kétórás szelepje elkezdett kelepelni.

— Te, nem az amcsik? — nézett föl Feri, bevetésre szánva a bal kezében levő gépet.

— A gyár kelepei.

— Azért — eresztette le a kezét.

A sarkon már föl is tűnt néhány szövőgyári. Asszonyok nagy szatyrokkal, fejkendőben, sietős léptekkel, haza főzni, mosni, takarítani, férjük alá dőlni megadóan, hem gondolva másra, csak a holnapi felkelésre, hogy megint a norma, meg, hogy a főnök ... még két nap fizetésig, miből fogok főzni, egy új ruha is kéne, a gyereknek cipő... míg el nem alszik, olyan mély álommal, ahogyan csak az agyonütöttek tudnak aludni.

Jönnek az albérletis lányok csapatokban, lötyögve a kis, dohos szobák felé, magányos ágyakba, vagy a kültelki bárok olcsó örömei felé, vagányokhoz bújtatni minden védtelenségüket, akik aztán kihasználják őket.

Férfiak, szemükig lehúzott sapkában, zsíros aktatáskát lóbálva, a Jóbarátba igyekez, ve, leöblíteni a délelőttöt egy pofa sörrel, talán egészen estig, a berugásig.

Mint a kinyílt legyező szárnyai siettek szét minden irányban.

Mári is jött már, Kánya Feri lánya, áttetsző selyemruhában, barna mellei kinyomták a blúzát.

— Már megint itt koslat- tok? — kiáltott felénk, köszönés helyett.

— Letelt ,a műszak?

— És ha le? — vetette hátra haját kacéran.

— Nem jössz ide? — kérdeztem.

— Kis hülye — mondta, aztán eltűnt a barakk függönyajtaja mögött. Utána mentem.

A folyosó végében lakott. Mióta az öreg kint élt a kertben, azóta egyedül.

Kopogtam. Résnyire megnyílt az ajtó.

— Mi kéne? — dugta ki a fejét.

— Beengedsz? t

— Minek?

— Hát... kicsit bent lenni.

— Mit koslatsz utánam? Fehér vagy, mint a ritka holló, nem cigánynak való

— Baj az?

— Bai hát, csak szédítesz.

— Nem akarok én tőled semmit, csak lerajzolni.

— Meztelen?

— Dehogy — tiltakoztam

— Mit bámulsz?

— Szép vagy.

— Hülye! — vágta be az ajtót.

Ott maradtam.. Álltam, bámultam a kopott, kék ajtót, várva hátha kijön.

Benyitottam. Az ágyon feküdt. összehúzott macskatesttel. Halkan betettem az ajtót. Az egész olyan valószínűtlennek tetszett, mintha álomszakadékba zuhantam volna.

— Tessék. lerajzolhatsz. Így jó lesz? Egy képen láttam. Ugye, így szokták azok a nők?

— Milyen nők?

— Azok, akiket, képekre festenek.

— Azok az asszonyok nincsenek; nem is voltak soha.

— Dehogynem, hisz nem egy képen láttam.

— Akkor sincsenek, mindmind csupa álom, olyan,

ami hamar elmúlik, az ember észre sem veszi és nincs többé, mert minden csak álom. ez a barakk is, a reggeli felkelés is. te is, én is.

— Hogy te mekkora hülye vagy — kapta magára a takarót. — Menj innen. Mi a fenének jöttél ide, hogy hülyeségeket beszélj? Ki kíváncsi erre, hogy minden álom, meg ilyesmi. Lehet, hogy azok a nők beveszik, de én nem, érted? Én nem.

— Hallgass már. ne üvölts — ugrottam hozzá, befogva a száját.

Megharapta a kezemet, lerúgott az ágyról. Apró kés villant meg a kezében.

— Ha nem takarodsz, beléd vágom — sziszegte.

— Ne haragudj —r mormogtam kifelé menet. Akkor eszméltem csak föl, hogy micsoda barom vagyok.

A folyosón néhány gatyát- lan, szurtQs cigányrajkó vi- háncolt. Mihelyst megláttak, körém sereglettek, tapogattak, bámultak. Mocskosak voltak, mint a föld, csak szemük villogott, meg a foguk, ahogyan nevettek.

— Kéne a cigán macskara. mi? — kalimpált előttem az egyjk. — Elcsapnád véle a hasadat.

Kimentem, félrelökdösve őket.

Géza már befejezte a rajzolást. Ott álltak egymás

mellett, az olajgyár füstölgő kéményeit nézve. Közéjük álltam füstöt nézni, hogy terül szét az égen, a házak, az arcok fölött, hogy aztán lehullva befeketítsen mindent. Ilyenkor éreztem azt a régi gyerekkori szorongást, mikor a házunk lépcsőjére egy hatalmas szőrös hernyó esett a körtefáról, s az istenért sem akart onnan elmászni. Egyedül voltam, senki nem volt otthon, én meg nem mertem bemenni. csak álltam tehetetlenül, kilátástalanul.

— Maholnap fekete lesz itt minden, még a lelkünk is.

— Nem hagyom! — rázta a kémények felé ökleit Feri.

— Ez a bajakk is fekete lesz, azt eltűnik innen — tettem vállára a kezem. — Űj ház lesz q helyén, téglából, vagy vasbetonból. Égig érő, hogy ne érje a füst. Abba aztán bátran beköltözhet. Nem bántja semmi Sátán.

— Kell a nyavalyának.

— Elkotródik ez a barakk — erősködtem.

— Ha nem, majd szétrúgjuk -7 szólalt meg Géza. — Hárman szétrúgnánk az egészet. Mi a bakancsunkkal, maga meg a röpcsikkel. Élni sem lehet benne. Dögszaga van.

— Majd elrepülünk innen. Ráülünk a lökösökre, aztán huss. elszánunk, nyomunk sem marad — mondta Feri, el röpítve az egyik gépet.

— Igaza van, egyszer elszánunk innen, mindannyian, csak gyártsa a röpcsiket. öreg, mert a végén még kevés lesz.

— Gyártom én. csak hozd a papirost.

— Hozom én, ne féljen.

Menni kellett. Otthagytuk

az öreget. Lefelé néztünk mind a ketten, holott fölfelé kellett volna.

— Mi is csak beszélünk, beszélünk, és közben nem változik semmi, még mi sem. A szövegünk olyan csiszolt lett, mint a gyémánt, s mi magunk nem érünk többet egy kődarabnál.

— Az is valami, ablakot lehet zúzni vele.

Nevettünk, keserűbben, mint ahogyan szerettünk volna.

Hátranéztem. Láttam, az öreg mint dobálja a gépeket az olajgyári kémények felé.

Mind fölszálltak a Kánya Feri repülői.

Pető Sándor:

Kánya Feri repülői

Berényi tornyok (plakett)