Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

SZÜLŐFÖLDÜNK■ 1979. december 16.. vasárnap nekik is, mert ha megkapják a bizonyítványt, több pénzt kereshetnek. * — Jóasi bácsi abban az ut­cában lakik — mutat egy hölgy a mélyen sáros utcára. — Menjen csak egyenesen, amikor egy nagyon pici ház­hoz érkezik, ott kopogtasson. Nem is volt nehéz megta­lálni. Valóban parányi épü­let, meg kell hajolnom, hogy belépjek az ajtón. — Hallottam, már a falu­ban, hogy keresett — fogad Szabó József. Hellyel kínál az ablak mellett. Elmondom, mi járatban va­gyok, s nem is kell noszo­gatnom a 76 éves Józsi bá­csit, mondókájába kezd: — Ügy neveztek 1945-ben, hogy községi altiszt. Aztán hivatalsegédnek hívtak. Mindegy minek nevezzük, egyik feladatom az volt, hogy harmadnaponként éjszaka őr­ködjek a községházán, nap­palra meg kaptam egy do­bot, s azzal jártam az utcá­kat. Mindig így kezdődött a szöveg: „A község elöljáró­sága közhírré téteti a követ­kezőket:...” Aztán később finomodott az előadás. Igaz, már másfél évtizede nyug­díjban vagyok, de még min­dig én vagyok a hírtiarso- na. A változás csak annyi, hogy most már mikrofonon keresztül értesítem a lakos­ságot a hírekről, olykor pe­dig hirdetéseket, közlemé­nyeket mondok be. Például ez a ház, vagy ez a tehén, vagy ez a kert eladó. Teg­nap a járási tűzoltóparancs­nokság közleményét idéztem. Meg felhívtam a figyelmet, hogy a mezei pockokat irt­sák a méreggel. — Melyik korszak volt a jobb a dobos vagy a mikro- fonos? — Mindkettőnek megvolt a maga izgalma, érdekessége. Amíg dobbal jártam, napon­ta több mint 40 utcát kellett bekürtölnöm. Ez egész napi Dob helyett mikrofon elfoglaltságot jelentett. En­nek az volt a hátránya, hogy ha tél volt, szinte odafagyott a kezem a dobverőhöz. Em­lékszem, egyszer a Damja­nich utca sarkán fújtam a mondókámat. Majd összera­gadt a szám a hidegtől, s egyszer csak látom, hogy a Komlósi szűcs integet. Behí­vott a műhelyébe, elővett egy bőrkesztyűt, s mondta: „fogjam”. Hát mit válaszol­tam rá: „Nem t’om én ezt kifizetni, nincs nekem any- nyi pénzem.” „Én ezt magá­nak adom ingyen” — volt a válasz. Azóta is megvan. A hid, a kisbíró, meg a cipó • Yifa­A Metakémia új üzemcsarnoka — Hát maga tud segíteni, hogy visszaszerezzem. — De hogy szerezzem visz- sza, hát nem tudom ki vitte el. — Hát azt én sem, inkább csak sejtem. — S miért nem a rendőr­séghez fordul? — Megyek én oda is, de maga közelebb volt. Külön­ben sem segítenek nekem azok — sóhajt nekikesered­ve. — Dehogynem, várjon csak — ezzel felveszi a telefont, s megtekeri az öreg készü­léket. — ... százados vagyok. — Én meg a tanácselnök... — s mondja a kárvallott pa­naszát. — Várom, küldjék be hoz­zám. Kivizsgáljuk — s ezzel kattan a készülék. Sanyi kisomfordál a szo­bából, csendesen behúzva maga mögött az ajtót. — Mit gondol, hány éves ez a jóember? — fordul fe­lém a tanácselnök. — Nyugdíjasnak saccolom. — Hát alig lépte át a negy­ven évet. De elég szeren­csétlen. Negyven hozzá ha­sonló lakosunk kap szociális gott az új ABC-áruház. Szí­nes kirakata mögött tágas téren megannyi portéka. — Lassan egy éve, hogy megnyílt üzletünk — mond­ja Árpád István, az ABC ve­zetője, s rögtön sorolni kez­di a legjellemzőbb adato­kat: — A raktárral, kazán­házzal és a szociális helyi­ségekkel együtt 630 négyzet- méter, s 17-en dolgozunk. Zömében nők. Az idei ter­vünk 18,6 millió forint, s ki­látásaink szerint teljesítjük. — S mit válaszol, ha azt kérdem, banánt kaphatok-e? — A múlt héten volt, de ha holnap is eljön, vehet. A holnapi lesz az új szezon ne­gyedik szállítmánya. Igaz, egy-két óránál tovább nem tart a készlet... — Ezek szerint mindent kapnak, amit kérnek? — No, azért nem. A mosó­szer, az édesség és a lisztes­áru időnként későn érkezik, ezért úgy tűnik, mintha ke­vés volna. De hát nagy a forgalmunk, különösen nyá­ron, amikor nem egy turista­autóbusz is megáll, utasai nálunk vásárolnak. Ilyenkor karácsony előtt megint csak megélénkül a kereslet. Főleg a tizedikéi fizetés után. Föl is készültünk rá. Tavaly ke­vés volt a paprika, amit disz- nóölők keresnek, most du­gig a raktár. Szilveszterre a pezsgő volt I:evés, most tán még marad is belőle — mu­tat körbe a gondolákon. Hogy jól fölkészültek, azt bizonyítja, hogy aranyva­sárnap — ma — is várják a község vásárlóit. * Serfőző Jőzsefné, a Vö­rös Hadsereg útján lakik. Ez munkásságával, ha véletle­nül is, de összefügg. Lassan öt évtizede a kommunista párt tagja. — A férjem vitt be a munkásegylétbe, hajdanán. Itt születtem, itt élek ma is. Végigkísérhettem falum vál­tozásait. Láttam, a múltban mennyire uraskodtak az elöljárók, s láttam, amikor a szovjet hadsereg átvonult Körösladányon Debrecen fe­lé. Átéltem és aktívan ki­vettem a részem a helyi párt megalakulásában, s segítettem a beteg katonák­nak, a gyerekeknek, egyszó­val a szegényeknek. Olya­noknak, mint amilyenek mi voltunk. — Alig hogy felszabadult a községünk, létrehoztunk a gyerekeknek egy napközit. Hetven apróság kapott is he­lyet. Ügy kuncsorogtuk ösz- sze a pénzt. A férj-uram ak­koriban rendőr volt, s amit elkoboztak a feketézőktől, azt is megkapta a napközi: hízót, libát... Aztán, mikor megjelent a forint, havonta kaptunk abból kétezret tá­mogatásként. — De átéltem a tsz-ek megalakulásának viharos éveit is. Én is toboroztam a tagokat, sőt a tagosító bi­zottság elnöke voltam, s to­boroztam más falvakban is. Mindig ott kellett dolgoz­nom, ahol a baj volt, vagy nagy volt a feladat. — Szépen fejlődik a köz­ségünk. Csak egy baj van: már idős vagyok, nem sokat tehetek a közért. De tesznek helyettem a mai fiatalok. Olyan szépen épül, például itt szemben a szövetkezet... * Vakító fehér a Metaké­mia Ipari Szövetkezet új üzemcsarnoka. Majdnem a portával szemben van az irodaépület, ahol Farkas Mártonnal, a szövetkezet fő­könyvelőjével beszélgettünk. — Tudja, sokat jelent a községnek, hogy saját üze­me van. Sokan irigylik is ezt tőlünk. Ha az egész telepü­lést tekintem, akkor az egyik legfontosabb feladatunk, hogy munkaalkalmat tu­dunk nyújtani. Ma csaknem 250 dolgozónak van, s közel fele nő. Azt mondják, hogy a szomszéd várnak — Szeg­halomnak — elszívó hatása van, de ez a mi üzemünkben nem érződik. Sok embert az itteni lehetőségek tartanak vissza attól, hogy elköltöz­zön. Ezért is, de magáért a termelésért is állandóan igyekszünk mindent korsze­rűsíteni, fejleszteni. A jövő számunkra a vegyi ágazat felfuttatása. Már ma is van­nak ismert termékeink, mint a cipő- és padlóápoló szerek, a rovar- és rágcsálóirtók, fürdősók. De új termékek gyártását is tervezzük. S ami a legújabb, az idén ősz­től első ízben szakmunkás- képzést is beindítottunk. A kétéves tanfolyamra 40 dol­gozónk jelentkezett. Jó ez Nagy a forgalmunk ... Kecses új híd húzódik a Körösök fölött, s szinte be­letorkollik a fáik között meg­bújó egyszerű épületbe, amelynek bejárója fölött tábla: Községi Tanács. Kö- rösladányban jártunk. Kiss Gyula, a 6200 lelket számlá­ló település tanácselnöke. Pasztellszínre festett falú szobájában épp társalogni kezdenénk, amikoF az ajtó mögül hangok szűrődnek át, majd sietős kopogtatás után egy idősnek tűnő ember nyit be. Leveszi sapkáját, s ke- ményedő öklei közt gyűrve, szinte sírósan, mondókájába kezd. — Elnök elvtárs! Az éjjel ellopták a fél zsák kukori­cámat. — És miért hozzám jött, Sanyi? segélyt rendszeresen a köz­ségben. Sanyinak az esete is nagyon furcsa. Mondtuk ne­ki, gyűjtsön egy kis pénzt, s ha van tízezer forintja, kap a tanácstól egy lakást. Tud­ja, most egy amolyan roz­zant viskóban lakik, ahol az ember fektében látja az eget. össze is gyűjtötte a pénzt, de ahelyett, hogy jelentke­zett volna nálunk, vett rajta egy csikót. Hogy minek az neki, a jó ég se tudja, mert még csak fuvart sem vállal. * Kissé lehangolva folytat­tam utamat a kövesúton. A köd szürkébbnek látszott, mint reggel, s az eső szitált. E sűrű levegőn is átcsillo­— A mikrofon, az más: nincs annyira közvetlen kap­csolatom a néppeL Habárma is az van, hogy a falu ap- raja-nagyja messziről kö­szön: jó napot Józsi bácsi, csókolom Józsi bácsi... — Viszont a mikrofon elő­nye: csak eljárt már felet­tem az idő, nehéz lenne min­dennap végigmenni az utcá­kon. Itt meg ülök egy kis szobában, aztán jönnek az emberek, én meg negyed­óránként bemondom a köz­leményeket. 1964-ig még szívküldi is volt. Az ismer­tebb névnapokon olyan so­kan jöttek, hogy be se fért az egész napba a sok üze­net, meg zene. Mert zenél­tünk is ám! Ha nem volt a tanácsnak olyan lemeze, ak­kor én hegedültem a nótát. — Aztán, ahogy nyugdíjba mentem,' csak visszahívtak. Háromszor is. Ügy érzem, szeretnek engem errefelé. * Korszerű új sütöde áll a Gyomai út szélén. Tisztaság és kenyérillat. Hatalmas táb­A híres ladányi kenyér la az egyik pulton: „Üzle­tünkben a legkisebb súlyú kenyérmennyiséget is kiszol­gáljuk.” — S ha én egy harapás­nyit kérek? — fordulok Nagy Józsefnéhez. — Annyit is kimérünk. — A Békés megyei kenyér­nek híre van az országban. Azon belül is a körösladá- nyit emlegetik első helyen. Igaz ez? — Hát, lehet benne vala­mi, mert nap mint nap jön­nek az emberek, hogy én szolnoki, egri, fővárosi va­gyok, innen viszek haza ke­nyeret. Múltkor is itt volt két ellenőr, és azt mondták, hogy a békéscsabai kenyér­hez képest ez kalács. — Mennyit sütnek napon­ta? — Átlagban ezer darabot. Ez főleg háromkilós cipó. Itt a boltban 150—160 darab el is kél. De jut belőle a kör­nyező községeknek is, ha igénylik. — Mégis, mitől jobb, mint a többi? — Hát, én azt nem tudom, pedig ugyanabból a békés­csabai lisztből készül, mint a megyeszékhelyen. Ezek szerint a szakmasze­reteten múlik. A 23 dolgozót számláló kenyérüzem pék­jein. S hogy hírnevük mész-, szebb tájékon is ismert, bi-> zonyítja, hogy a községen áthaladó Volán-buszok né­melyike egyperces pihenőt tart, amíg utasaik vásárol­nak az illatos kenyérből. * A Magyar—Vietnam Ter­melőszövetkezeten és a Me- takémián kívül, ami sajá­tunk, a községben még szá­mos üzem foglalkoztatja la­kosainkat — mondja a ta­nácselnök. Itt a Csepel Au­tó. a Sztár Üj Divat Szövet­kezet, a kosárfonó, a tégla­gyár, az Üjpesti Bőrgyár egy részlege. Ennek ellenére elég sok ladányi, csaknem 300 ingázik. Igaz, van, aki köz­ségünkbe jön reggelente, de többen eljárnak. Az a köz­ségünk funkciója, a telepü­léshálózat szempontjából, hogy segítséget adjunk Szeg­halamnak. Van, aki átköltö­zött, vagy messzebb tájékon lakik ma már, de ott sem tagadja le, hogy idevaló. Jávor Péter I ilifffl Ilii! I tfilTTll 1 Hi Jf ' ? . } -.■'' Vv - ,/--■ i / -i; ■ **r‘ -- JK- » ;aB

Next

/
Oldalképek
Tartalom