Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-06 / 260. szám

1979. november 6., kedd Levéltár Békésen A békési fióklevéltár a Békés megyei Levéltár szerve­zett egysége, a Békés megyei közgyűjteményi hálózat tagja. A fióklevéltár létesítését kezdettől fogva nagy segítőkészség­gel támogatták Békésen, és már 1975-ben — ideiglenes he­lyen — megkezdhette tevékenységét. A Petőfi u. 14. sz. alatti, egykori banképület felújításával költözhetett megfelelő hely­re a fiók, ahol 1977. augusztus 20-án békés-tarhosi emlékki­állítást is nyitottak a volt ének- és zeneiskola dokumentu­maiból, az összegyűjtött fényképekből. A kiállítást azóta so­kan látogatják. A fióklevéltárban mintegy 1200 iratfolyóméter történeti értékű anyagot halmoztak fel, mellyel nagy segítséget nyúj­tanak a tudományos kutatóknak, és annak a csaknem 50 szerzőnek is, akik Békés város monográfiáját írják. A levéltár egyik érdekessége a békés-tarhosi emlékkiállítás, melynek igen sok látogatója van A Béke« megyei Tanács ipari osztályának iratanyagát Takács Gábor rendezi és dolgozza fel Fotó: Gál Edit Felnőttnevelési 0 konferencia Visegrádon A konferencia előkészítő fázisában a meghívottak munkájukról írásos anyago­kat küldtek be és cseréltek ki; a találkozót már egymás nézeteinek ismeretében nyi­tották meg. Az írásos beszá­molók átfogóan tájékoztattak a felnőttnevelés egész terü­letéről mind szemléleti, mind gyakorlati vonatkozásban. A permanens nevelés és a fel­nőttoktatás összekapcsolásá­ról, egységben szemléléséről Paul Lengrand tanulmányá­ból idézve: „A folyamatos nevelés azért jelent új kor­szakot az oktatás elméleté­ben, mert azok, akik e szel­lemi mozgalom kezdeménye­zői voltak, az oktatási folya­mat egészét látták maguk előtt, melynek során az ok­tatás különböző mozzanatai, azok, amelyek a gyerekekre, a serdülőkre és a felnőttekre vonatkoznak, megbonthatat­lan tagolódásban és kölcsö­nös függésben állnak egy­mással.” A permanens neve­lés és a vele egységben ér­telmezett felnőttoktatás azon­ban — természeténél fogva — a felnőttek oktatóira is vonatkozik, Dragomir Fili- povic jugoszláv felnőttneve­lési szakember frappáns megfogalmazásában a „Per­manens nevelés — kihívás az oktatóknak!” A főhivatású népművelők és felnőttokta­tók képzése, illetve tovább­képzése külön napirendi pontként szerepelt a konfe­rencián, szorosan kapcsolód­va a felnőttek nevelésével foglalkozók személyiségje­gyeit, pályaképét tárgyaló ponthoz. A napjaink felnőttnevelési problematikáját sokoldalúan megragadni kívánó találko­zón a témát exponáló alap- gondolat és kiindulási pont a felnőtt ember oktatási szükségletei címen fogalma­zódott meg, összhangban az­zal a pedagógiai-pszicholó­giai állásponttal, amely a tanulási folyamat legfonto­sabb, meghatározó tényező­jének a tanulót tekinti. Kü­lönösen fontos ennek az elv­nek mindkét vonatkozásával együttes, következetes végig­gondolása a felnőtt tanulók esetében, ahol olyan alapve­Az ELTE Közművelő­dési Tanszéki Szakcso­portjának szervezésében felnőttnevelési konferen­ciát tartottak október vé­gén Visegrádon. Mint­egy negyven hazai és külföldi szakember gyűlt össze tapasztalatcserére a felnőttek nevelésének, oktatásának elvi és gya­korlati kérdéseit is érin­tő vitára. tő — az ifjak oktatásában meghatározó — elemek kér- dőjeleződnek meg, mint pél­dául a tekintély. A felnőttek oktatásának, életünk min­den területét érintő ismere­teink folyamatos megújításá­nak szükségességét és a fel­nőtt képezhetőségét, tanulá­si készségét és képességét a résztvevők egységesen evi­denciaként vallották. A felnőttek számára köz­vetítendő tudásanyag elvi megfogalmazásában az eddig is elfogadott, a munkát és termelést segítő általános és szakműveltség harmonikus fejlesztése mellett hangsúlyt kapott mindaz, ami az „Ott­hon a világban” jelszónak, mint nevelési eredménynek megvalósulását lehetővé ten­né, az olyan jellegű ismeret- anyag, amely a tág értelem­ben vett környezet megérté­sét szolgálja. A tudásanyag közvetítője és a tanulási, nevelési folya­mat feltételeinek megszerve­zője, irányítója az oktatás területén a népművelő, a nevelési-nevelődési folya­matban pedig mindazok, akik tevékenységükkel valami­lyen — többnyire spontán módon — személyiségformá­ló hatásokat közvetítenek mások felé. Érdekes gondo­lati fordulat volt a konfe­rencián annak a nyilvánvaló ténynek az elismerése, hogy a főhivatású vagy társadal­mi munkás felnőttnevelők mellett milyen nagy szere­pük van — elsősorban a munkahelyi kollektívákban — a közép- és felsőszintű ve­zetőknek. A külföldi meghívottak, dr. Dusán Savicevic Jugoszlá­viából, dr. Jadwiga Nowak Lengyelországból és dr. Wer­ner Faber a Német Szövet­ségi Köztársaságból nyoma­tékosan vetették fel ezzel kapcsolatban azt a problé­mát, hogy kik legyenek azok, akikből a felnőttnevelés hi­vatásos gárdája kialakul, a középiskolából kikerülő diá­kok, vagy olyanok, akiknek már van valamilyen felnőtt­nevelési gyakorlatuk. Hozzá­szólásaikban inkább az utób­bi elképzelést támogatták. A részt vevő hazai szakembe­rek a jövendő felnőttoktatók személyiségére fektették a hangsúlyt, alkalmasságuk el­döntésében a majdani mun­kához szükséges készségek meglétét helyezték előtérbe. A személyiségjegyeket hang­súlyozó elképzelés összhang­ban van a népművelők tár­sadalmi és munkakörülmé­nyeit jellemző elvárásokkal, mindazokkal, amelyek a pá­lyaképpel, a presztízzsel és a konkrét munkafeladatok­kal kapcsolatosak. A felnőt­tek nevelésével foglalkozók ugyanis sajátos funkciójuk­ban — pedagógusok, akik nem gyerekeket nevelnek és vezetők, akik nem beosztot­taikat vezetik — egyesítik, alkalmazzák a vezetői és ok­tató-nevelő munka sajátos­ságait. A konferencián fel­szólaló pszichológusok, dr. Török Iván, a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont munkatársa és' Fodor Kata­lin, a Népművelési Intézet felnőttnevelési osztályának munkatársa éppen ezért, a legfontosabb személyiség- jegyként a teljes értékű fel­nőttséget jelölték meg, amely alkalmassá teszi a felnőttne­velőt, hogy irányító munká­ját ne hatalmi, hanem part­nerkapcsolatra alapozza. En­nek megfelelően a népműve­lők képzése során az okta­tási technológiák elsajátítása mellett az alapvető pályaal­kalmassági készségek fej­lesztése a cél. A találkozó harmadik na­pirendi pontjaként a külön­böző egyetemeken (belföldi és külföldi) folyó képzés ösz- szehasonlítása történt meg; a legfőbb hasonlóságokat és eltéréseket az alábbiakban lehet röviden összefoglalni. A képzés szerkezetét minden­hol a felnőttoktatók konkrét munkáját meghatározó tár­sadalmi elvárások határoz­zák meg elsődlegesen. Ez vo­natkozik a tananyag, a szak­mai gyakorlatok és a spe­cializálódás felépítésére is. Savicevic professzor a diplo­mamunkáknak a gyakorlati élettel való szoros kapcsola­tát emelte ki: a jugoszláv diákok az utolsó félévben a termelő üzemekbe kijárva írják meg szakdolgozatukat, és az államvizsga ennek megvédését jelenti. Faber professzor hozzászólásában a képzés folyamán történő manageri ismeretek oktatása volt érdekesség, a budapesti egyetem oktatói ismételten felvetették egy gyakorlóinté­zet szükségességét, a debre­ceni egyetem tanszékvezető­je, dr. Durkó Mátyás pedig azt a problémát, hogy a fel- nőttnevelő-képzés a közmű­velődési szakemberképzés rendszerében, vagy azon kí­vül történjék-e. A konferencia rövid, ki­egészítő jellegű hozzászólá­sokkal zárult, dr. Maróti An­dor, az ELTE Közművelődé­si Tanszéki Szakcsoportjá­nak tanszékvezetője zársza­vában bejelentette, hogy a konferencia anyaga az írá­sos beszámolókkal és a vi­táról készült magnetofon­felvételek felhasználásával külön kiadvány formájában jelenik meg a jövő évben, amely a felnőttnevelési szak­emberek széles fórumán te­szi hozzáférhetővé a visegrá­di találkozó anyagát. Dobosi Katalin Kedvelt és olcsó játékunk volt gyermekkorunkban — csupán papír és ^2ruza kel­lett hozzá —, hogy bal ke­zünkkel sáncot tartva elta­kartuk a papírnak azt a ré­szét, ahova írtunk, s játszó­társunknak a ceruza és a ceruzát tartó kéz mozgásából kellett kitalálnia, hogy mit írtunk. Akkoriban persze még megvoltak a gonddal formált betűk, s a betűfor­málás jól beidegzett mozdu­latai, de erről most ne el­mélkedjünk. Azt akarom el­mondani bevezetőként, hogy történt egyszer, hogy egyik közismerten csúnyán író ját­szótársunk, mikor rajta volt az írás sora, leírván a kita­lálandó szót, nem azt kér­dezte, hogy „mit írtam?”, hanem ezt: „mit akartam ír­ni?” Mivel éppen vele esett meg, hát nagy kacagás fo­gadta a tévesztését, és egyi­künk megjegyezte, hogy teljesen mindegy, hogy lát­juk vagy sem: ha látjuk is, nehéz kitalálni. Nos, ez formai kérdésnek tekinthető, s némelyek sze­rint elhanyagolhatónak. Amely példák viszont eszem­be idézték ezt a kedves kis epizódot, azok tartalmi szem­pontból vetik fel a „mit akartam írni” kérdését, mert a midennapi gyakorlatból valók, ugyancsak. Napon­ként találkozhat bárki olyan helytelen megfogalmazások­kal, melyek nyilvánvalóan nem _ —,!+ író­juk közölni akar. Most két ilyenre és tanul­ságaira figyeltem föl: 1. Az egyik sporttudósítás­ban olvasom: „Végig nagy fölényben játszott a listave­zető Nyíregyháza, óriási nyomás nehezedett az oros­házi kapura. Szünet után a vendégcsapat elfáradt, a hazaiak a gólokon kívül még számos nagy helyzetet is el­hibáztak.” (Kiemelés tőlem). Minthogy a nyíregyháziak 4—'1 arányban győztek, an­nak ellenére, hogy számos nagy helyzetet kihagytak, nyilvánvaló, hogy a gólokat legfeljebb orosházi szemmel nézve „hibázták el”. A tudó­sító pedig a megfogalmazást. De azt is mondhatjuk, hogy: „ilyen a magyar foci”. 2. A Nők Lapjában a mi­nap az alábbi házassági hir­detés jelent meg: „Budapesten egyedül élő, 45 éves, sajtó területén dol­goz. férfi, elfoglaltság hiá­nyában (kiemelés tőlem) megismerkedne korban hoz­záillő, lakással rendelkező, intelligens hölggyel házas­ság céljából. Kocsim van.” + Jelige. Irigylésre méltó munkahe­lye lehet (és éppen a sajtó területén!) az illetőnek, ha más dolga nem lévén, há­zasodni óhajt. De vajon egy rosszul sikerült házasságot majdan szívére vesz-e az a munkaadó, aki mással nem tudta lekötni dolgozója am­Beck Zoltán KÉP­ERNYŐ Az akaraterő Néhány esztendővel ez­előtt új oldaláról ismerhet­tük meg Vitray Tamást: mint a hazai kvíz-játékok megteremtőjét. Más esetben számtalanszor felbukkant a képernyőn „teljes terjedel­mében”, a Csak ülök és me­sélek című műsorában: ma­gyarázkodva, olykor kelle­mesen okoskodva. Napjain­kig a sportközvetítések al­kalmával érezhettük „csupán a háttérben”, habár ez alka­lommal minden esetben vé­leményformálásával arra ösz­tönzött bennünket, hogy nézzük-e tovább az ese­ményt, vagy elzárjuk a tele­víziót. (Az utóbbinál a lab­darúgó-mérkőzésekre gondo­lok.) Nos, a pénteki új sorozat­ban, a „Sok van, mi csodá­latos... ”-ban , újra eltűnt a szemünk elől, de mindvégig éreztük, s füllel érzékeltük, hogy ott ül a közelben, a 86 esztendős Lajos bácsival szemközt. S nem is kellett sokat irányítania az idős em­bert gondolatai rendezése közben. Visszafogott hangja inkább ösztönözte riportala­nyát a kitárulkozásban, mintsem zavarta volna, mint sok más riporterünk eseté­ben. A második epizódban, az Attilában már hangját sem hallottuk, s a monitoron is csupán arra a néhány tized másodpercre bukkant fel alakja, amikor a szőke kis­srác fejebúbját megsimogat­ta az előfutambeli jó szerep­lés után. A 20 perces kis­fiún egésze alatt mégis érez­hető volt jelenléte, sőt felis­merhető volt stábja össze­szokottsága, remek csapat­munkája. Bátorkodom úgy fogalmazni: le sem tagadhat­ta volna műsorát. Miért? A Lajos bácsit és az Attilát — mint témát — a televízió két 'tizedes történetében csak egy Vitray-egyéniség is­merte fel ezideig. Amennyire varázsa van Vitraynak, s képes megfogni a nézőt, annyira elragadta a tévé előtt ülőket a gyulai Je­szenszky család is. A szülői tenniakarás, útkeresés szép példája a jó pedagógiai ér­zékkel párosul. S a főszerep­lő valóban csodálatos: a csí­pőficammal született, négy­éves koráig többször operált úszópalánta — Attila — hi­hetetlen akaraterőről tett tanúbizonyságot, amely egyébként sajnos, kihalóban van a mai fiatalokból. En­nek a kitartó dacosságnak köszönheti a gyulai iskolás­fiú, hogy ma az ország leg­eredményesebb tizenéves sportolói közé tartozik. S mi mit fűzhetünk ehhez? Attila úgy fogalmazta: „Sze­retnék kijutni valamelyik olimpiára.” A nézőben, s a szülőben mindössze egyetlen kérdés merülhet fel: miért ilyen ké­sői órában vetítik a soroza­tot, amely az idősebb nem­zedéknek csodálnivaló, a fia­taloknak pedig tanulságot szolgálhat — lemásolható. Mert éppen azok a fiatalok aludták át a majd 10 órakor kezdődött műsort — ez köz­véleménykutatásom eredmé­nye —, akiknek legnagyobb szükségük lenne az álhata- tosságra, az akaraterőre. (jávor) SZÍNHÁZ, MOZI 1979. november 6-án, kedden, Békéscsabán, 19.00 órakor: INTERJÜ BUENOS-AIRESBEN NOSZF városi Ünnepe * * * Békési Bástya: 4 és 7-kor: Kovpak a Kárpátokban. I., rr. Békéscsabai Szabadság: de. 10, du. 4 és 6-kor: Születésnap — 8-kor: A tóparti ház asszonya. Békéscsabai Terv: Ostrom. Gyu­lai Erkel: Iskolai valcer. Gyulai Petőfi: Családi összeesküvés. Orosházi Partizán: fél 4 és fél 6-kor: Egy fiatal tiszt naplója — fél 8-kor: Júlia. Szarvasi Tán­csics: 6 és 8-kor: Visszajelzés — 22 órakor: Bruno vándorlásai. A békési bérház terve 1880-ból. Bemutatja Kis László, a le­véltár vezetője Mit akartam írni?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom