Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
NÉPÚJSÁG 1979. november 18., vasárnap „Ifjúságért” érdemérmeseink BARABÁS JÓZSEFNÉ őszintének éreztem a gratuláló kézfogásokat, s igazán örültem a jókívánságoknak. Ifjúságért Érdemérem! Mennyivel tettem én többet, mint azok, akiknek — munkájuknál fogva — lehetőségük volt, van naponta újat nyújtani a gyerekeknek, tanulásban, játékban egyaránt? „Egy harcos az egy sem!” — írja Majakovszkij versében. Bizonyára sok Békés megyei úttörővezető emlékszik még erre a sorra, amelyet 1978 nyarán, a csabai KlSZ-tá- borban, csapatvezetők továbbképzésén, felnőttek részére szervezett akadályversenyen jelszóként kellett megfejteni. Izgalom, jókedv, vidámság ... és éjfélre sikerült a megfejtés! Egy „harcos” vagyok a többi mellett. 1959- ben kezdődött, vagy folytatódott. 18 évesen lettem úttörővezető, s azóta is annak vallom magamat. Igaz, egy éve már nem pedagógusként dolgozom, de az úttörőmunkától nem tudtam, de nem is akartam megválni. A szeghalmi járási úttörőelnökség kulturális szakbizottságának vagyok vezetője, no és közművelődési felügyelő. E két munka nagyszerűen ösz- szeegyeztethető. Ha most megkérdeznék tőlem, melyik a legszebb hónap, határozottan a novembert választanám. Igen, a november, mert ekkor kaptam kitüntetéseimet. 1969-ben Kiváló Űttörővezető lettem. 1975- ben Űttörővezetői Érdemérmet vehettem át, s most az Ifjúságért Érdemérmet, s mindezt mindig a november 7-e tiszteletére rendezett ünnepségen. Sorolom az emlékeket: 1956-ban a gyomai gimnáziu- um KISZ-szervezetének alapító tagjai között voltam, s a mai napig valamilyen formában kötődöm ehhez az ifjúsági mozgalomhoz. 12 évig csapatvezető voltam. Nyaranta táborokban töltöttem napjaim zömét. Balaton, Duna-kanyar, Csillebérc ...! Ahhoz, hogy szívvel-lélekkel részt vehessek az ifjúsági mozgalomban, képeztem magamat. Szerettem másoktól tanulni, szeretek az embereA KISZ KB IFJÚSÁGÉRT ÉRDEMÉREM KITÜNTETETTJEINEK NÉVSORÁBAN HÁROM BÉKÉS MEGYEI SZEREPELT AZ IDÉN, NOVEMBER 7-ÉN. E LEGMAGASABB KISZ-KITÜN- TETÉST KAPTAK: BARABÁS JÖZSEFNÉ, A SZEGHALMI JÁRÁSI ÚTTÖRŐELNÖKSÉG TAGJA, JÁRÁSI KÖZMŰVELŐDÉSI FELÜGYELŐ; BORSI VINCENÉ, AZ OROSHÁZI KISEGÍTŐ ISKOLA GYÓGYPEDAGÓGIAI TANARA, MEGYEI SZAKFELÜGYELŐ ÉS DUDÁS ISTVÁN, A GYULAI Kö VÍZIG GÉPÜZEMVEZETŐJE, KISZ-PROPAGANDISTA. A KÖVETKEZŐ SOROKBAN ŐK MAGUK VALLANAK MUNKÁJUKRÓL, AZ IFJÚSÁGGAL VALÓ KAPCSOLATUKRÓL. kért dolgozni. Az ifjúságért, mindenkiért. Nagy szavak? Ne higgye senki! Ami az endrőd-öreg- szőlői általános iskolában, első munkahelyemen elkezdődött, az bontakozott ki bennem majdnem húsz év alatt a Dévaványai 1. sz. Általános Iskolában — Kálmán, Ili, Márta, Teri, Ilona, Kovi, Lonci, Juli, Imre és a többiek segítségével. Ilyen gondolatok törtek fel belőlem. És a költő, Hajnal Gábor verse, epigrammája: „Ö helytállni, amíg lélegzik az ember! A sorsom erre tanít. Vereség új csatasorba vezet, s győzelem is csak új feladatra mutatva, további munkát, tennivalót ró mosolyogva reám.” BORSI VINCÉNÉ Húsz tanév van már mögöttem a pedagógus pályán, ebből tizennégyet úttörő- csapatvezetőként dolgoztam. Ez az új tanév, a 21. változást hozott az életemben; megyei gyógypedagógiai szakfelügyelet ellátásával bíztak meg. Ez a szakmai elismerés örömöt jelentett, de szomorúságot is. Az oly sok évig végzett intenzív mozgalmi munkától részben meg kellett válnom, hiszen az úttörőcsapat vezetését a szakfelügyeleti munka mellett nem tudtam volna megfelelően ellátni. Bizony furcsa volt az első csapat-összejövetel, amikor már nem én álltam egyenruhában a csapat előtt, mint annyi évig, s mi tagadás, nehéz szívvel adtam át fiatal utódomnak az egyenruha tartozékait, a vezetői „kelléktárat”, a csapat dokumentumait, amelyekhez számtalan úttörőélmény fűződik. Az elmúlt 14 év alatt nagyon sokat fejlődött Oroshá- ,zán az úttörőmunka tartalmi színvonala, és örömmel tölt el, hogy ebben a nemés, szép munkában mint csapatvezető, én is részt vállalhattam. Ebből a 14 évből különösen meghatározó volt számomra a legutóbbi hét év, amely időszakban az orosházi kisegítő iskolában működő Kilián György Üttörőcsapat vezetője voltam. A kisegítő iskola nevelési-oktatási feladataival összhangban, alkotó módon használtuk fel az úttörőszövetség programját, eszközeit, módszereit, és alakítottuk ki sajátos, az iskolánkba járó gyerekek személyiségéhez igazodó mozgalmi életünket. Főként azon munkálkodtunk, hogy a mi gyerekeinknek is lehetőségük legyen képességeikhez mérten aktív cselekvésre, játékra, testedzésre, közéleti-politikai tevékenységre, s mindezt vonzó formában, játékos keretek között, olyan gyermeki élmények biztosításával, amelyek későbbi életükben is pozitív motivációs bázist jelentenek. A mozgalmi munkában töltött évek során nagyszerű munkatársaim voltak Orosháza város úttörőelnökségében, a városi KlSZ-vezető- ségben, a város csapatvezetői között, és iskolámban, akik szeretettel, törődéssel irányították, segítették munkámat, munkánkat. Sokat köszönhetünk a patronáló szocialista brigádoknak. A csapatnaplót lapozgatom, olvasgatom, és eszembe jut, milyen sokszor nyitotta ki számunkra kapuit az ifjúsági ház, s az ott rendezett játékos vetélkedőkön, versenyeken hányszor izgultak, játszottak velünk együtt a Táncsics Mihály Gimnázium KISZ-es ifjúvezetői. A mozgalmi munka ma már elképzelhetetlen e széles körű, segítő összefogás nélkül, s ez a szép kitüntetés, az Ifjúságért Érdemérem, amelyben tizennégyéves csapatvezetői munkám elismerése, megbecsülése jut kifejezésre, valamennyiünk közös öröme. DUDÁS ISTVÁN. A Nagy Októberi Szocialista Fórra - dolam 62. évfordulója kellemes meglepetést tartogatott számomra. Október 31- én meghívót kaptam Budapestre — a Hotel Ifjúságba — a november 6-án tartandó kitüntetési ünnepségre. Ekkor még nem tudtam, hogy ezen az ünnepségen Maróthy László, a KISZ KB első titkára az Ifjúságért Érdemérem kitüntetést fogja átadni részemre. A kitüntetés átadása és az ünnepség hangulata olyan élmény volt, amelyben a megért 40 év alatt ■még nem volt részerri. Különböző rangú és képzettségű emberek voltak jelen. Olyan emberek, akik abban voltak egyformák, hogy az ifjúság nevelésében eredményeket értek el, a szebb és jobb jövőért fáradoztak. Az ünnepélyes alkalom gondolkodásra kényszeríti az embert. Felvetődik a kérdés: miért vagyok én is részese a magas szintű elismerésnek? Nem tettem különösen nagy dolgot. Cselekedeteimben, magatartásban a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság gépüzeménél és a munkásőrségen belüli megbízatásomban az ifjúság nevelése bizonyos mértékben öncélú cselekedet volt. Üzemünk dolgozóinak több mint 35 százaléka 30 év alatti fiatal. Ki ne szeretné őket? Műveltek, értelmesek, jókedvűek. Szeretnek dolgozni, szórakozni. Szorgalmasan tanulnak. Több, mint fele középiskolába jár, vagy éppen a második szakmáját tanulja. Jó velük dolgozni. A politikai vitakörön aktívak, tele lelkesedéssel és értelemmel. Ezt a lelkesedést nem észre venni és nem felhasználni: bűn, és társadalmilag elítélendő cselekedet. Az úttörőmunkásőr szakalapegységben tartott foglalkozások alkalmával a villogó szempár, az érdeklődő tekintet csodálatos világot tár fel. Aki ebben a munkában részt vesz, az gazdag ember, mert olyan érték tulajdonosa, melyet soha sehol nem lehet megszerezni, csak ott, abban a körben. Ez egymagában is tulajdon. Külön jutalom a munkáért kapott meleg szavú köszönet, a társadalmi, erkölcsi é$ anyagi elismerés. A kitüntetés átvétele után úgy érzem, érdemes volt elgondolkodni, mert ez további erőt és még nagyobb lelkesedést ad a munka folytatásához, mely mindannyiunk javát és hasznát szolgálja. Diszkó van: létjogosultságán vitatkozni szalmacséplés lenne. S hogy milyen diszkó? Arról lehet, sőt: érdemes beszélni. Hiszen a fiatalok zömének — sajnos? — jószerével ez az egyetlen szórakozási formája. Békéscsabán, a közel hatvanezres nrte- gyeszékhelyen a hétvégeken jelenleg hat ilyen „diszkós hely” várja a város fiataljait. Az elmúlt szombaton és vasárnap este mi is elindultunk, hogy végignézzük a „diszkóóvodától” a diszkóbárig hogyan is fest ez a „milyen”. Még mindig a Dzsingiszkán... Szombat este. Az autóbusz utasainak többsége fiatal, jó- néhányuk beszédéből az is kitűnik: diszkóba igyekeznek. „Csak legyen helyünk” — aggódik az egyik tizenéves lány. Fél hét tájban érünk Ja- minába, a Nyolcasba. A zárt ajtó előtt kis csoport verődik össze, majd miután mindenki legombolja a beugrót — ez esetben egy tízest —, mögöttünk kattan a zár. A hangszórók jó zenét árasztanak. Az asztalok mellett tizen- és huszonévesek csevegnek, előttük kóla és sör, itt-ott apróbb pohár. — A hozzánk járók többsége fiatal — fogad a bájos üzletvezetőnő, Várhegyi Lász- lóné. — Nyolcféle üdítőből válogathatnak vendégeink, mégis azt mondom: a legkelendőbb a kőbányai sör. — Rendesek a fiatalok, baj csak akkor van, ha egy idősebb vendég betéved. Fél likőr zárunk, senkit sem kell küldenünk. Igaz, ebben segítségünkre van az autóbusz is, ugyanis záróra után néhány perccel megy az utolsó a városba — összegzi az üzletvezetőnő. Kezdődik a műsor. A diszkós lendületesen mondja a szövegét, s a hangulatvilágításban a párok jókedvűek, önfeledten mozognak. — A menő számok? — Még mindig a Dzsin- giszkán-nóták. Farmer és nagyestélyi 10 óra után érünk Mezőmegy erre. Az utcán 21, különféle típusú személyautó áll. A bejáratnál termetes férfi. Az „adó” befizetése után mindenki beléphet. A helyiség zsúfolt. Tánc, tánc, tánc. Az asztalokon kóla, sör, tokaji, pezsgő ... — Nincs kimondottan törzsközönségünk, sokan jönnek hozzánk a környező településekről, és természetesen Csabáról, segédmunkástól a mérnökig szinte minden foglalkozású — mondja Kvasz János üzletvezető. A zene lüktet, Illés Márton diszkós senkit sem hagy ülni. A rövid szünet alkalmat ad az öltözet szemrevételezésére is. A legváltozatosabb holmikban jöttek, a farmertől a nagyestélyiig minden fellelhető. Egyet viszont megállapíthatunk: a jól öltözött vendégek többsége nem egy húszassal indult a hétvégének ... Csönadrágos tinik A vasutas klubkönyvtár bejáratánál 20-an, 30-an tolonganak. A belépőjegy ára mellé kérik a diszkóbelépőt is. Akinek még nincs, annak személyi igazolványa alapján kiállítanak egyet. Igazi tinédzser-szórakozóhely. Az itt levők öltözetében a farmer, a csőnadrág az uralkodó. Né- hányukon olyan szűk a nadrág. hogy — mint mondani szokás — a bolha is visít alatta. A lányok járása mo- solyogtatóan bizonytalan, a tűsarkú cipőben. A lemezlovas ezúttal őszi Béla, aki csak átmenetileg segíti ki a házat. A teremben nem lehet dohányozni, csak az előcsarnokban. A büfé pultján katonásan sorakozik hatféle üdítő ital. A Vasutas is szeszmentes hely! Kihaltnak tűnik a művelődési központ. No, innen ze- i ne hallatszik, lesz itt valami. Bár még csak fél 6... Béniről ritmusos kattogás, kimért egy-két-há .. .-zás is hallatszik. Ja, persze: a tánc- tanfolyam. Hirtelen a folyosó homályából cémavékony hang szólal meg: „a bácsik is a diszkóra várnak?” Háát, arra... — mondanánk, de ebben a kényelmetlen helyzetben legjobb, ha nem szólunk semmit. Majd később visszajövünk. A „Melós”, azaz az Építők Művelődési Háza a Trefort utcában. Egy magasabb és fiatal, valamint egy idősebb és alacsonyabb férfi vigyázza belülről az ajtót — és bent, a nagyteremben a rendet. Aki csabai, annak nem a legjobb, legérdemdúsabb jelzők jutnak az eszébe, ha a „Melós”-ról hall. De menjen el most! A srácok, vagyis a telt ház néhány tizenéves vendége és: törzsvendége állítja, mióta megszüntették a sörmérést, amióta szeszmentes a büfé, egyetlen rendbontás sem volt. Hogy telt ház van? Két olyan szenzációjáról híres ez a hely, amellyel egyelőre másutt nem büszkélkedhetnek. Szigorúan amatőr alapon bi- liárdozni is lehet, no és a diszkós ... Csáki Gyöngyinek hívják, a megye egyetlen női disc jockey-je! A „diszkóoviban” Szóval, menjünk vissza a „Balassi”-ba, azaz a Megyei Művelődési Központ nagytermébe. Mint az iskolában, valamelyik óraközi szünetben. Fogócska, szaladgálás a folyosón, vihorászás négy—öt kislány között a fiúk láttán, szertartásos „kojtolás” a fér- fivécében, titokban: ez a jellemzőbb. Ugyanis a közönség átlagos életkora alig haladja meg a tizenkettő évet. A tánciskola résztvevői maradnak itt, hogy a tanultakat valahogy gyakorolják is. Persze, ezt önszántukból aligha csinálnák. De a tánctanár szavára fel kell állni, s táncolni azon a bizonyos parketten. Kicsit furcsa dolog ez, nem vitás. Főleg akkor, ha az ajtóban megjelenő, 16—19 éves fiúkat is odaképzeljük a parkettra. Igaz, a gyerekek csak nyolcig vannak itt. Igaz, kell alkalom a tánciskolásoknak is. De akkor legyen az délután, s csak nekik. De hát ez olyan kézenfekvő — lenne. Ha megvalósítanák. Ez a megfelelő forma?! Vasárnap este, kevéssel 9 óra előtt érünk a Rózsafa étterembe. Az elmúlt években ez a vendéglátó egység inkább botrányairól vált híressé, s nyomban tegyük hozzá: hírhedtté. Az elmúlt évben csaknem másfél millió forintos költséggel felújították, korszerűsítették. Ez év áprilisától már új formában, új műsorral fogadja vendégeit. A bejáratnál kisebb csoport verődik össze. Azon tanakodnak : bemenjenek-e, vagy máshová vegyék útjukat. „Sok a harminc forint” — mondja az egyik fiatalember. Mi legomboljuk az ajtóban álló férfinak a belépőt, amiből 20 forint a kötelező fogyasztás, majd belülről vesszük szemügyre az „éttermet”. A működési engedélyen „speciális étterem” szerepel, de azt hiszem, közel járunk az igazsághoz, ha diszkóbárnak nevezzük. Ügy tartják: ez most a megye legnívósabb diszkója. — Maradjunk inkább a speciális étterem megnevezésnél — mondja Nyeste Gábor üzletvezető. — Kicsit meglepett bennünket, hogy ön áll az ajtóban ... — Igyekszünk a közönséget megszűrni az ittasoktól és a fiatalkorúaktól. A rendért én vagyok a felelős. A húsz éven felülieknek szeretnénk szórakozási lehetőséget nyújtani. Nyelem a füstöt, hallgatom a zenét. Próbálok megállni a saját, és nem más valaki lábán. Mert rengetegen vagyunk. Mellém sodródik egy hófehér ruhás, fekete nő. Kora inkább 16, mint az alakja után ítélhető huszonöt. „Klassz, mi!” — inkább állítja, mint kérdi. Legalábbis cserépvörös dús ajkainak mozgásáról ítélve. A szokott hangerő miatt. Bólintok, ő felbátorodik. A fülembe kiabálja: „Szintén egyedül?” Ismét bólintok. Közben illedelmes gondolatök cikáznak a fejemben. „Akkor jó!” — válaszol, s a töménytelen szoknyaerdő közül kőbányais üveget halász elő. Nagyot húz a bizonyára langyosodé sörből, mosolyint egyet, aztán sodródik tovább. Másik helyszín. Húsz év körüli fiú, fehér- csíkos fekete pantalló, bársony mellény, habfehér ing, ugyancsak bársony, de bordó zakó. Stuccolt frizura. — Mindig itt vagy? — Rendszerint. — Egyedül? — Csak jövök. Menni már nem egyedül. Rengeteg itt a lány. — Ezért jársz ide? , — Miért, mi másért? Inni másutt is lehetne. — Számodra tehát ez a szórakozás ? — Persze. Meg minden. Telik rá! Ezzel töltöm az időmet. — Mindig? — Mindig. Miért, talán nyugdíjasklubba járjak?... Ennyi. Kommentár néküll. (Szekeres—Nemesi) Vollmuth Frigyes rajza
