Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
1979. október 28.. vasárnap o Nagyszénási Máté: A gonosz révész Molnár Antal: Dubrovniki öböl Ménesi György: HURKOK öreg Gazsó felemelte bun- kósvégű botját és lesújtott. Előtte azért behunyta a szemét, hogy ne lássa a vízben fürdő fényes csillagokat. Nem mintha szégyenné előttük, hogy embert öl, hanem a nóta miatt. A révész ott állt a drótkötélnél ég énekelt. A hátát mutatta neki, a hátából kinövő piros-hurkás, undorítóan vastag nyakát, azon imbolygóit tar koponyája. Ezt célozta meg. Tompán recs- csent az ütés, aztán csend, mint mikor harang kondul az éjszakában. Megbillent a ladik, öreg Gazsó, egyensúlyát veszítve elterült. Zsörtölődő kis hullámok űzték el a csendet, ahogy körberiadozták a folyó közepén sodrásnak álló ladikot, meg a révész rekedtes, érces suttogása: — Már arra sem vagy jó, vén marha, hogy elküldj Iluska után. — Fölnyalábolta öreg Gazsót, felsegítette a padra. Erős volt, hatalmas, ritka fogai között kicsordult a gonoszság. Ezt látta a töpörödött kis vénember, amikor kinyitotta a szemét. — Nahát, lökj akkor a vízbe — nyögte öreg Gazsó. — Nem lehet. Nem merülsz el. Nincs súlyod, vénember. — Beleköpött a folyóba, aztán letelepedett a másik padra, szembe öreg Gazsóval. ötven éve múlt, hogy utoljára szóltak egymáshoz. Közöttük állt Iluska, Búzás Bandi özvegye, aki, mikor még lány volt, a legszebb nyírerdei lány, szerette kettőjük közül valamelyiket, talán Gazsót, talán emezt. Gazsóéknak nagy tanyájuk volt, körötte huszonöt hold föld. Iluska apja révész volt hét gyerekkel, a mostani révész pedig béres, Gazsóék- nál. Szél támadt fentről, a duzzasztó felől. A vízben összekoccantak a csillagok. A révész ráfektette tenyerét a vállára, ott, ahol az ütés érte. Nem a válla fájt: a tenyere. Engedték le Iluska koporsóját a sírba, s megszaladt a kötél, árkot vájt a tenyerében. Elégedetten szorította a vállát. — Amikor rám sütötted a puskát, akkor se tudtál megölni. — Mert nem is akartalak, gonosz ember. Ennek ötven éve. Valóban nem akarta lelőni, csak megijeszteni. Vagy saját gyávaságát eldurrantani. Mert elhívta Iluskához, hisz szebb hangja volt, mint a templomi orgonának. Ügy adott szerenádot, hogy ez énekelt: „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok...” Iluska kitette a lámpát a révház ablakába, ő meg nem mert előbújni az orgonabokor mögül. Aztán elküldte lánykérőbe, mert bár a cselédjük volt, úgy kezelte, mint a legjobb cimboráját. És Iluskát Búzás Bandival hirdették ki a templomban. A révész szánta a ladik orrában gubbasztó kis rongycsomót, s tudta, hogy nehéz lesz szót érteni vele. Már a temetésen sejtette, hogy meglátogatja egy éjjel, mikor senki nem jár a folyónál; készült rá: öreg Gazsó hiányzott még a zárás előtti leltárból. ' — Nem fázol? — kérdezte, s a jó szó úgy érte öreg Gazsót, mint a villámcsapás. Megrándult, mint aki az utolsót rúgja, s elhaló hangon nyögte: — Mi közöd velem? — Semmi. Nem érdemelsz emberi szót. — Amikor a börtönben voltam, akkor nem jöttél betakarni. Lecsukatni: ahhoz értettél, lecsukatni az embert. — Nem hibáztam. Tettem, ami a dolgom volt, meg a lelkiismeretem parancsa. — Mi köze volt a párttitkárnak az én gabonámhoz? — Elástad a búzát a trágyadombba. Az ország meg éhezett. — Az enyém... — Tied?! Vén marha! Még mindig ezt fújod? A fiad brigádvezető a „mienk”-ben, az onokád meg orvos, kitaníttatta az állam. — Egy kulák unokáját... — Egy kulák onokáját, látod, egy volt kulák onokáját, mostanra már tsz-nyugdíja- sét. — Elébb a kulákista, aztán a börtön, aztán a kolhoz. Ezt mind te csináltad, gonosz ember. — Az ökör elindul a szekér előtt, és végigjárja az utat, amit kimértek neki. De te még az ökörnél is ostobább vagy, nem tudod, hogy mindennek és mindenkinek, aki él és mozog, meg kell járnia a maga útját. Ha én nem vagyok, lett volna más, lehet, hogy éppen te, de valaki kimozdította volna Nyírerdőt a sarkaiból. A révész felemelte a hangját, úgy, mint a gyűléseken szokta annak előtte, hogy nyugdíjba küldték, öreg Gazsó sokszor hallotta, látta, megbújva a terem legsötétebb szegletében. Most megborzongott, ahogy nézte nagy, vörös fejét, sűrű szemöldöke alól kivillanó fekete szemét. Ettől, hát igen, ettől áléit el Iluska is. A révész meg felállt, a ladik végébe ment, felnyitotta a ládát, s kivett belőle egy pokrócot. Ráterítette öreg Gazsóra. — Mi közöd énvelem ... — motyogta. Akarta, de nem tudta lerúgni a pokrócot. — Mindenkihez van közöm. Amíg élek, közöm van hozzád is. — Közöd? Tudod, mit mondanak az emberek? — Tudom. — Hogy belekapcáskodsz még mindig az ő dolgukba, pedig azért küldtek nyugdíjba, hogy szabaduljanak tőled. Te meg kikönyörögted magadnak a révészséget, hogy a fiatalok ellen ágálj. Tudod? — Tudom. öreg Gazsó arcát elöntötte a vér. Valami ősi erő emelte most a gonosz révész fölé, szemei lázasan fénylettek, mint a fürdő csillagok. A révész messze nézett, le a folyón, át a Nagyhídon, túl a gabonasiló égig tápászko- dó fekete tömegén, megkereste a fényes műholdat, ott volt a Göcölszekér rúdjá- nál, ami aztán megsugárítot- ta, hogy szép pályáján átívelje a folyót. Amikor nyugdíjba vonult — tíz éve ennek —, bement a tanácshoz: — Kellene egy váltórévész. Elvállalnám. Nem az ötszáz forint, tudjátok, elvtársak, hanem az emberek... — Örömmel egyeztek bele, a révész a párttitkámál is többet tehet. Csak visszájára sült el a dolog: zsörtölődő vén ember lett; a szövetkezet vezetői már rég kerülő úton járnak dolgozni, mennek a hídon és nem a réven, összegyűjtögette a tagok elejtett szavait, zsákba rakta, s időnként rájuk zúdította. Tudta, hogy mit beszélnek róla. Nem bánta. Csak az fájt, ami ellen nem tehetett semmit: megméretett az ideje. — Hát Iluska is elment — mondta, hogy túl legyenek ezen is. — Most rajtam a sor — legyintett fáradtan öreg Gazsó. A révész meg felállt a pádról, odabatorkált hozzá, le akart kucorogni elé, de a ladik megbillent, s térdre esett. Így mondta: — Egyszer... még nálatok ... kukoricafosztáskor megpuszilt. Csak egy kicsit. Azután semmi. Soha, semmi. Érted, vén marha? öreg Gazsó arcát ismét elöntötte a vér. Keze remegett, ahogy rátette a révész vállára, oda, ahova az imént sújtott. Megkapaszkodott benne, hogy fel tudjon állni. A drótkötélhez ment, kiakasztotta a bilincset, s a part felé araszolt apró húzásokkal. Mire a túlpartra értek, mellette állt a révész is. Már ő irányította a ladikot a stéghez. — Tudsz aludni? — kérdezte. — Nem. — Ingatta a fejét. — Lehet, hogy holnap éjjel is kigyüvök. Isten áldjon. — Nekifeküdt a meredek gátoldalnak, s botjába kapaszkodva, lassan baktatott fölfelé. A folyó felől nótát fújt utána a szél: „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok ...” Mert a gonosz révész a csillagokat nézte. Vakarta nagy, kerek kobakját, s arra gondolt, hogy valahol olvasta: némely csillag olyan távol van tőlünk, hogy a fénye évezredek alatt ér ide. S míg a ladik lassan ballagott át a fényes folyón, halványan megfogalmazódott benne a levél egy mondata, amit nekem, hűtlen fiának ír majd: „Meg kell szoknotok a gondolatot, fiam, hogy nincsenek is már csillagok, csak a fényük maradt rátok ...” — A liba a legbutább állat — mondta az öreg kötélverő. — Ha sólymod lenne vagy papagájod, akkor nem nevetnének ki a többiek. Azokat lehet idomítani,. mint a négylábúakat. De a libát!? Mit kezd az ember egy libával? Megeszi. — Pajpaj az én legjobb barátom. Nincs párja még az óperencián túl sem. — Mégis megeszitek. — Meg. — Akkor, ha apád hazajön? — Akkor. — Anyád mit mond, az mikor lesz? — Ha Pajpaj eléri a tíz kilót. — Tömni akarja? — Tömni, hogy jó kövér legyen. Apám nagyon szereti a zsírját kenyérre kenni. — Te azt honnan tudod? — Tudom. — Anyádtól? — Attól, meg magamtól. Én is nagyon szeretem. — A fiúcska fél szemmel áz öregre sandított. — Hát ettél már? — Ettem. A felesége kent egy darabot. — Kinek a felesége, te? — A magáé. A szent asz- szony. — Miért mondod, hogy szent? — Másoktól hallottam. — Hát ők miért mondják? — Csak úgy... nem tudom ... — Nem a disznó miatt? — De. Amiatt... Maguk tényleg nem szeretik a húsát? — Az öreg visszakérdezett: — Akarsz még egy karéj kenyeret? — Akarok. De megcsinálja a hurkot is!? — Persze. Ma jól ment a _ munka. Ezer százalék. A kenyér prémium. — És megsimította a kisfiú fejét. A lugasban falatoztak. Nagyon messziről az anya kiáltása hallatszott. — Jan-csi-kaaa! Jan-csiii! — Hívnak — ugrott talpra a fiú. Otthon az anyja kérdőre vonta: — Honnan van neked eny- nyi új zsineged? — Ezek hurkok. A télen nyúlászok majd velük, meg fácánt is fogok. — Na, még az hiányzik... A libádra vigyáztál volna inkább. Nézd, hogy lelegelte a futót! A gangon most már nem lesz maradásunk a hőségtől. — Miért nem engedte kihajtani a tarlóra? — Kicsi fiam! Nem csúfos- kodhatsz egy libával. Ha akarod, kimegyünk szedegetni. — Ezért hívott!? — A kisfiú durcásan a tornác rácsára dobta a hurkokat. — Ha megyünk, az is csúfoskodás — dünnyögte. Az anya nem válaszolt. Kulcsra zárt mindent. — Gyere, Jancsikám! Apa is azt akarná, hogy gyere. A kezdetleges aratógép után bőven maradt el kalász. — Pukkaszkodsz még? — kérdezte kedveskedő arccal az anya, fölmutatva az első gyönyörű bugát. — Még négy ilyet szedünk. Meglátod, hogy örül majd neki Pajpaj! A tábla szélén kerékpáros férfi tűnt fel. — A postás lesz, ugye, Jancsika? — Az ... úgy látom — me- resztgette a szemét. — Biztosan a Szücs-tanyára megy. — Hát persze! — kiáltott fel megkönnyebbülten az asszony. Öröme azonban nem tartott sokáig. — Ha-hóóó! — Jaj, kisfiam! Ez minket keres. — Fölnyalábolta a bugákat és megindult a férfi felé. — Gyere te is! A naptól rákvörös postás nagy szitkozódva egy ajánlott levelet adott át az asz- szonynak, aki remegő kézzel tépte fel a borítékot. '— „Hivatalosan értesítem... ... elutasította ................mint t örvényes felesége..........kérh eti ...” — Tenyerébe gyűrte a ropogó papírlapot. Ujjai kifehéredtek az erőlködéstől, úgy szorította. Szótlanul indultak hazafelé. — Nagyon éhes lehet már Pajpaj! — sóhajtott a kisfiú. — Előreszaladok egy bugával, hadd egyen minél előbb. — Az anya bólintott. Könnybe lábadt szemmel nézett a fia után. A kiskapuban egy sosem hallott vinnyogó hang rázta föl kábulatából. A tornác végében Pajpaj tetemére borulva zokogott Jancsika. Az asz- szony végső erejét összeszedve magához emelte a gyermekét. Lefektette, betakarta. — Anya... a hurok... én öltem meg Pajpajt... — hánykolódott álmában. Mintha a nevüket kiáltotta volna valaki. Az asszony az utcára rohant. A postás állt a kapuban. — Távirat. Itt tessék aláírni ... Tudtam én azt kérem ... tudtam éh azt... — Kezét sapkájához emelve távozott. Az asszony könnyeivel küszködve betűzte: — „mai leveei teeves stop holnap uuj leveel eerkezik stop igazgatoo stop.” Kovács György Mit mondhatok? Ezt senkinek nem ajánlom Ha tőlem elmegy valaki, csak elmegy: nem néz vissza rám. Lepattog a lépcsőn szinkópás léptekkel; elhúzom a szám. Nem vártam többet — bár vissza is inthetne, jólesett volna. Nézd, Dulcinea del Toboso: ez egy száműzött hona. Mért hittem nekik, ők persze sose hittek ...? Tudom, na: — így van. Csak egy Don Quijote szállhat értem síkra: én. Egyszál magam. Jó, de mit mondjak, miért nem mesélünk, ha a kisfiú rám néz: — Édesapa, mért vagy mostanában mindig szomorú ... ? Csanády János Arany dűlőknek szélein Arany dűlőknek szélein hajladoztunk kelet-nyugatra, az égető nap szálai fonódtak kócosán hajunkba, ki-kitértünk, ha szekerek közeledtek kévékkel rakotton, meg sem lebbentek a szelek, míg kalászt szedegettünk ottan, a rakott szekerek nyomában kibomlott teljesen a nyár, ontotta aranyló tüzét, hónunk alatt kalászfüzér, körül ringott a sík Mezőföld szíves, édes hazai táj, füttyünk az akáclombokig tört, harangszó kongott déltájt, hajladoztunk kelet-nyugatra, ahonnan annyi ellenség tört egykor ránk — zöld ággal galamb szállt, és a miénk volt a világ. Molnár Antal: Tengerpart
