Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-23 / 248. szám
1979. október 23., kedd A kiállítás nézői Kiállítás a piacon Mit mutat egy iskolai felmérés? Barátságok, értékek, példaképek A gyomai piacon bábeli hangzavar. Van, aki alkuszik, más nagy hangon kínálja a portékáját a járókelőknek. Amott öt, kalapos öregember állja el az utat, elmélyülten beszélgetnek, mit sem törődve a körülöttük zajló élettel. Két asszony ösz- szezörrent valamin, tán haj- bakapnának, ha nem lenne köztük a szatyrokkal, kosarakkal megrakott kerékpár. Minden úgy megy, mint a piaci napokon általában. Vagy mégsem? — gyanakszunk egy beszélgetés töredékeire felfigyelve. Az egyik vásáros izgatottan igazít egyet-egyet eladásra szánt terítőin. — Hogy mit ki nem találnak? — mondja szemét mérgesen szűkre húzva — kiállítás a piacon. Hát látott maga ilyet? — Nem is rossz... — mondja a fiatalasszony félénken babrálva az egyik terítő rojtjait. —Nem-e? Hiszen nem is eredetiek! — legyint az árus harciasán. — Hát... — válaszol amaz határozottan, miközben lassan hátrál. „Jobb nem vitatkozni” ' gondolja talán. Megkeressük azt a kiállítást — döntjük el, s a távozó nő nyomába eredünk, hátha megnézi, kinek van igaza. Így történik. Vesz valami zöldségfélét, aztán indul, s már ott is vagyunk: Két, fák közé kifeszített kötélre gémkapcsokkal tűzték fel a térítők, s a hímzett ruhák egész sorát. Messziről különös hangulatot kelt, mintha frissen mosott ruhákat lengetne a szél. Közelebb érve aztán órákig elgyönyörködne az ember a művelődési ház hímző szakkörének munkáiban, az asszonyok keze alatt kinyílt virágok színpompájában. Ki kerékpárral, ki gyalog jön, mindenkit megállít a látvány. A nézők alkalmi beszélgető partnerekké válnak: — Nézze ezt a futót! Csak az én asztalomra kicsi, nem fedi el! —Ez a párna se rossz, jó anyagból készült, a piszok se látszik meg úgy rajta ... — Nézze csak! Ez mind egyedi darab. Kalocsai megmondja fontoskodva felénk fordulva egy nagyobbacska leányzó. — Hát, kérem, én soha nem kézimunkáztam, de elmennék ebbe a szakkörbe megpróbálni — bizonygatja valaki, szerencséjére épp az egyik szakkörvezető, Tamás Józsefné mellett... Vele és a művelődési ház előadójával, Kovács Károly- lyal elegyedünk szóba. — Korábban csak egy szakkör volt 20—24 taggal — mondják — a műszakok ösz- szeegyeztethetetlensége miatt aztán ketté váltunk. A tagok nagy lelkesedéssel fogadták, hogy ily módon kiállítva próbálunk hadat üzenni a giccses, az értéktelen dolgok árusítása ellen. Körútra invitáljuk őket. Középkorú asszony, Orosházáról jött karácsonyi térítőkét, hímzéseket eladni. Csengettyű, gyertya, fenyőág, és amit akarunk ... Minden egy helyre kivarrva ... — Én találom ki, lerajzolom, kivarrom. Viszik is a népek... A harcias árus nem ismeri fel bennünk a korábbi bámészkodót. Döbbenten figyeli a fejleményeket a sátra körül. — Ezek a hatalmas virágminták a fekete anyagon, ilyen soha nem létezett... — mondja Tamásiné. — Ez a drukkolás viszont teljesen eredeti, kalocsai. Ha kellő színárnyalatokkal hímeznénk ki, nem lenne rossz. A fonalak bő választéka ugyanitt, ám tanácsot nemigen kaphatnánk hozzá... A melírozott fonalat, amely ugyancsak szép számmal akad, nemigen ismerte a népművészet ... — Akartam én díszítőművész szakkörre járni — men- tegetődzik immár bárányszelídséggel az árus —, de valahogy soha nem jött ösz- sze. Könyvekből próbálok tájékozódni. — Ez jó, ez nem jó... Ez eredeti, ez közel sem az... Békés megyei mintákat nem árul? — pereg a párbeszéd. A végeredmény meglepő. A vásáros megnézi a kiállítást, végighallgatja a rögtönzött előadást, s vesz egy eredeti mintával drukkolt térítőt, ö talán meggondolja a jövőben, mit árul. Más is? .. . Nagy Agnes Szép, színes rajz az asztalon, gondosan kimunkált, Egy-egy kör közepén számok, melyeket vonalak kötnek össze. Már amelyiket. Mert olyan is akad jócskán, ahova a többitől nem vezetnek szálak. Titokzatos térképnek tűnik az egész, s az is az idegen számára. A megfejtés kulcsa a készítő — Szatmári Gáborné — kezében van. A harmadik esztendőt kezdte meg az ősszel a békéscsabai 9-es iskolában, azelőtt tizenhat évig Körösladányban dolgozott. Most harmadik osztályosokat tanít. — Egy-egy szociogram valóban térkép, hiszen a jelek pontosan tükröznek bizonyos meglevő dolgokat. Mégpedig a gyermekek közti kapcsolatot, az egymásról való véleményt, vagyis az osztály közösségi életét. Mióta itt vagyok, több szociometriái felmérést készítettem. Az elsőt is harmadikosokkal. Azt akkor 1977-ben az indokolta, hogy az osztály tanulói több iskola körzetéből jöttek hozzánk, kevesen ismerték egymást. így nem is volt meglepő az eredmény: még nem alkotnak közösséget. Mikor a negyedik végén új felmérést végeztem, az már igazolta, amit egyébként is észleltem, a jó osztályközösséget. — A mostani osztály már két évig együtt élt, dolgozott. Volt idejük összeszokni. — Ez igaz, és az is, hogy a gyermekek személyiségének alakulását már az óvodában figyelemmel kísérik és formálják. Az iskolában ez folytatódik. A tanító, a napközis foglalkozik velük, megismeri őket, hat rájuk. Aki viszont egy ilyen váltáskor átveszi az osztályt, bár rövid idő alatt képet nyer róla, mégsem árt, ha így is meggyőződik feltevése igazáról, hogy aztán a tapasztaltakat mielőbb hasznosíthassa a nevelés során. A szeptember közepén készült munka célja: tisztázni, milyen az összetartás ebben a 8 évesekből álló, 38 tanulót — 20 lányt és 18 fiút —. A part mentén indult útnak könnyű, nyári ruhában. Ahogy ment, nézte a szoknyaként fodrozódó vizet, és arra gondolt, hogy játék az egész. Remélte, hitte, hogy ők ketten most valami nagyszerű, felelőtlen játékba kezdtek, valami édes, soha le nem játszódó kalandba feledkeztek bele ... És akkor megpillantotta a kisfiút. Szánalmas törpe az egeket ostromló nyárfa alatt, hátán degeszre tömött hátizsák, oldalán kopott kulacs, kezében jókora husáng. A vizet kémlelte. Ahogy közeledett, hirtelen rossz érzés fogta el. Talán vissza is fordult volna, de a lábai csak vitték tovább. — Szervusz — mondta komolyan. — Látom, mindent összepakoltál. A kisfiú fel se pillantott, magabiztosan válaszolt: — Most aztán keresztülmegyünk a folyón és ... — Ekkor vette észre, hogy a lány üres kézzel érkezett. — De te... te még nem vagy kész? A jövevény arcát egyszerre borította el a csalódottság és kétségbeesés árnya. — De igen, csak ... Csak nem gondoltad komolyan az egészet!? A kegyetlen szavaktól a kisfiúnak pillanatra elakadt a lélegzete. Előbb megingott, majd elsápadt és valószerűtszámláló osztályban? tanyán és kik képeznek olyan magot, amely köré többen csoportosulnak, s kik állnak egyedül, magukra maradva? Vagyis hogyan néz ki a barátság, pajtásság kérdése? Aztán megtudni, kit tekint a gyermek társai közül példaképnek, s kit ismer el irányadónak? Mindezt — előzetes magyarázat után — négy kérdés alapján lehetett kibogozni. Ezek: ki a legjobb barátod? Négyesben kikkel játszanál legszívesebben? Szerinted kik képviselhetnék legjobban az osztályt? Kit tisztelsz legjobban, és miért? Az első kettőre adott válaszok feldolgozása megmutatta, hogy még kiforratlan a közösség. Sok a magányos gyermek. Nagyobb baráti körök eddig nem alakultak ki, s maga a baráti kapcsolat is kevés és nem eléggé szoros, s több szállal kellene összefűződnie. Különböző — pozitív — tulajdonságukért tíz tanulót elismernek ugyan a többiek, és ez nagyon jó, de barátsággal ezekhez kevesen kötődnek. A barátságok az otthoni szomszédságból, a közös sportolásból, szakköri foglalkozásból és az óvodai ismeretségből erednek. Akiknek nincs barátjuk, azok többsége visszahúzódó alkat, vagy rendbontó, sőt több okból problémás gyermek, esetleg gyenge tanuló. De van köztük nagyon rendes kislány is, akinek komoly megbízatása van az osztályban. Ez utóbbit nem számítva, a példakép a fentiekkel ellenkező tulajdonságokkal rendelkezik. Ugyanis a miért tisz- teled-re ilyen feleletet adtak: mert jó tanuló; nem bánt senkit; nem kell rászólni; mindenkinek segít; jószívű... Ezeket a jellemvonásokat értékelik tehát nyolcéves korban a gyermekek. Nincs ebben semmi meglepő, talán csak az, hogy a régen oly vonzó „fenegyerek”, a csin- talanság mintaképe hiányzik az elismerési listáról. Legalábbis megfogalmazva. Egyébként más értékek tiszlen-hosszúra nyúlt az arca. Néhány lépés után a töltésre rogyott és megcsóválta a fejét: — Szóval kitoltál velem. Te is olyan vagy, mint a többiek... — Tényleg nem érted? — mondta a lány, és tétován közelebb ment. — Hiszen ez hülyeség! Nincsen ország, ahol ne lennének bajok... Az embereknek tűrniük kell... — Igenis van! — szakította félbe szenvedéllyel a kisfiú. — És ha azt hiszed, hogy kitoltál velem, hát nagyon tévedsz. És ha akarod tudni, az az ország... — Itt egy másodpercre elhallgatott, valami nagyon meggyőző kifejezést keresett. — Egészen más! — mondta végül. — A felnőtteket nem alázzák a gyerekeket nem bántják... — Nincs hová menned — érvelt tovább, szinte könyör- gőre fogva a lány. — Értsd már meg, hogy nincs!... A folyón túl is csak dombok vannak, aztán egy másik folyó, és megint dombok, hát nincs hová menned, Ferikém! A kisfiú elgondolkozva babrált a husánggal. — Már nem hiszek neked, Zsanett — mondta aztán kimérten. — Hazudtál nekem. Pedig, hogy bíztam benned! Azt hittem ... teljes szívemből hittem, hogy benned bízhatok!... És hoztam telete nem is igen várható el ebben a korban. Annál inkább meglepő — vagy csak első pillanatra tűnik annak, hiszen a gyermeki ítélet már korán nagyon reális —, hogy milyen ösztönös érettséggel választották ki a vezető egyéniségeket. Ezt nem kellett indokolni, s ezért a döntés helyessége csak a megjelölt tíz tanuló külön vizsgálatával derül ki. Ahogy a hat kislányt és négy fiút személy szerint sorba vesz- szük a tanítónővel, az általános kép a következő. Okos, értelmes, jó képességű, jó tanuló — és kivétel nélkül mind: határozott, önálló, van saját véleménye, és annak hangot is ad. A felnőtt is csak ilyen embert ismer el és tart vezetésre érdemesnek. — A helyzetkép ismeretében mi a feladat? — Nagyon röviden: a meglevő közösségi magot továbbfejleszteni és a magányos gyermekeket bevonni a többiek közé. Részletezve a munkát, ez azt jelenti, hogy jobban ki kell használni az úttörőmozgalom adta lehetőségeket. Közös tevékenység, közös kirándulás, s a különböző dolgok közös gyűjtése. S az osztályfőnöki órák jó hasznosítása a barátság, pajtásság további kialakulása érdekében. A gyengébb tanulók segítése, mert erre is szükség van, annak dacára, hogy az osztály tanulmányi eredménye jó. A múlt héten például matematikából 3,77- es átlag jött ki. — A szülők ismerik-e már a felmérés eredményét, s ha igen, mit szóltak hozzá? — Szülői értekezleten vázoltam a helyzetet, természetesen nevek említése nélkül. Először nagyon megdöbbentek, aztán megbeszéltük a tennivalókat. Többen azonnal jelentkeztek. Üzemlátogatásra, kirándulni vinni a gyermekeket. S lesznek akik vendégül látnak egy-egy őrsöt, s a szórakozásról is gondoskodnak. Tehát részt vesznek — segítik az iskolát — a közösség formálásában. Vass Márta is neked valamit, pedig ha megtudják ... Felállt, megigazította hátizsákját. — De hát nem érdemied meg, hogy foglalkozzak veled. És ereszkedni kezdett, a lankás folyópartig. A lány összeszorult torokkal nézett utána. A kisfiú óvatosan, kelletlenül lépett az acélszürke, sekély vízbe, maga előtt úsztatva a jókora husángot, vonszolódott a túlsó part felé. A lány megbabonázva nézte egyre távolodó alakját. Még mindig valószerűtlennek, meseszerűnek tűnt az egész. Nézte, ahogy bokáig, majd térdig merül, aztán egyre apróbbá válik, és végül felkapaszkodik,- túlnan a folyón. Csak ekkor döbbent rá arra, hogy tulajdonképpen mi is történt, és bele- sajdult a szíve. A kisfiú a túlsó parton megállt, pillanatra visszanézett, és felemelte a kezét, így állt egy ideig, felemelt kézzel. Aztán elindult. Ment, ment, egyre elszántabban, rendületlenül, és lassan beleolvadt a vadvirággal kivert, párafelhös mezőbe ... A lány is megindult visz- szafelé a part mentén. Erőt vett rajta valami addig ismeretlen fáradtság, lelkére a kifosztottság érzése nehezült. Mert nem is olyan régen még volt egy ország, lehet, az Öperencián túl, vagy talán még azon is túl, amelyről csak ketten tudtak: ö és a kisfiú. Zana Zoltán Műemlékeink Magyarország műemlékekben |az egyik legszegényebb országa akár Európának is. Szám szerint 8535 olyan építészeti emlékünk maradt meg, amely a műemlékvédelem körébe tartozik: ebből alig kétezer aranlak a száma, amelyet igazán műemléknek nevezünk. A többi csak jellegében, vagy városképi jelentősége miatt védett. Védett? A világviszonylatban is nagy horderejű 1/1967. ÉM. számú ren,delet egyértelműen, pontosban határozza meg azokat a feladatokat, amelyeket intézményeknek és főhatóságoknak, tulajdonosoknak és magánosoknak meg kell valósítaniuk hazánk történeti múltjának jellegzetes, pótolhatatlan emlékeinek megőrzése, fenntartás^ érdekében A Magyar Televízió által szombat délutánonként sugárzott, négyrészes doku- mentumfilm azonban fájdalmasan lehangoló képet festett erről a helyzetről. Ahogyan a sorozat címe is mondta: Pusztuló műemlékeink nyomában. Az október múzeumi és műemléki hónap. A figyelem tehát a védelem felé is irányul. Ezért volt értékes ez a dokumentumfilm. Szakái y István író-rendezőt és stábját valóban a jobbító szándék vezette. Hogy kevesebb olyan példa legyen, "tint la legutóbbi részben bemutatott monoki várkastély. De találhatott volna a műemlékekben az ország átlagánál ás szegényebb Békés megyében is példát. a filmet készítő csoport. A pósteleki kastélyt. Ami talán nem tartozik a védelem első osztályába, de tragikusan gyorsuló ütemű elpusztulása nagyon is intő jel a többi érték fenntartásának megoldásába. Sokan mondják, a filmben is elhangzott: kidobott pénz az, amelyet restaurálásra, sok száz éves épületek felújítására fordítanak. A százezreket, milliókat inkább új l|akások építésére kellene áldozni. Vagy iskolák, utak, egészségügyi létesítmények megteremtésére. A dokumentumsorozat kitűnő érzékkel világított rá az ellenvélemény hazugságára. Akik nem becsülik történelmünk megmaradt értékeit, azoktól a jelen tudományos, kulturális, művészeti és gazd|asági eredményeinek megbecsülése, kímélése sem várható el. Akik kőtárakat fosztanak ki és rombolnak szét, zömében azok törik szét a 'lámpatesteket, cibálják ki a fiacsemetéket, semmisítik meg a mások munkáját. És fordítva. A társadalmi és nemzeti kötelességein^ mértékét nem lehet és nem szabad pénzzel mérni. Legfeljebb arányosítani és minőségi sorrendét megállapítani. Hogy mi legyen laz első, amit megoldunk, megvalósítunk. De csak úgy, hogy a második, sokadik se szenvedjék kárt. A film után senki ne érezze azt, -hogy ezután csak a műemléki helyreállító és karbantartó munka vár ránk. A tegnapelőtt és a tegnap, a ma értékeinek megőrzésére, fennmaradására is felhívfja figyelmünket a négyrészes film. Amit csak ésszerűen, okosan, értelmesen lehet megcsinálni. (N. L.) MOZI 1 Békési Bástya: Buffalo Bill és az indiánok. Békéscsabai Szabadság: de. 10 és du. 4 és 6 órakor: A kétbalkezes és az örömlány, 8 órakor: Júlia. Békéscsabai Terv: Vendégek vadnyugaton. Gyulai Erkel: Gyerek, igazodj el! Gyulai Petőfi: Fehér agyar visszatér. Orosházi Partizán: Ulzana. Szarvasi Táncsics: 6 és 8 órakor: Az utolsó valcer, 22 órakor: Egy hatás alatt álló nő. A folyón túl A „konkurrencia” Fotó: Gál Edit
