Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

1979. október 14., vasárnap

o

TÉKA

Az eltemetett katona

antológia az Európa Kiadónál

Az antológiák mindig hagynak maguk után valamilyen hiányérzetet. Ez a kötet azonban inkább hézagpótló jelentőségű, lévén tárgya az első világháború. A második világháborús irodalom bőségéhez viszonyítva e korszak irodalmi ábrázolása eltörpül a mai magyar könyvkiadásban.

Anyáink énekelték: „Ágyúcsőre tábortűz világít.” „Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg” — ők saját élményeikre révednek vissza e könyv olvastán, mi pedig újólag tudomásul vesszük, hogy egy provokatív merénylet ürügyén kirobbant, kirobbanhatott egy véres háború. Imperialista világháború volt ez, amely azonban még (szemben a modernebb, népirtó háborúkkal) a katonára épített. Az egyenruhába bújt civil vált katonává, és kúszott, álcázta magát, gránátot vetett, kézitusát vívott. Nem gépek harcoltak helyette, általa.

A kötet 17 novellát tartalmaz. Egyenértékű írások. Az írók között van szerb, szovjet-orosz, francia, török, amerikai — soroljam-e még? Ott a cseh Jiri Wolker, a román Rebreanu, a mi százéves Móricz Zsigmondunk. Az előkelő írói névsorban három Nobel-díjas is van. Név szeint: Ivo Andric, William Faulkner, Luigi Pirandello.

Az írók túlnyomó többsége a XIX. században élte le élete nagyobb részét. Legtöbbjüknek személyes élmény az első világháború. A horvát irodalom nagy öregje, Krleza, mint lefokozott tiszt, közlegényként vett részt a harcokban, Alekszej Tolsztoj haditudósító volt, Rebreanu is katonaként kezdett írni. A novellák azonban mégsem vezetnek el bennünket a világhírű csataterekre. Nem olvassuk Gor- lice, Doberdó, Przenysl nevét. A névtelen frontok, a hátország területein játszódnak az események. A katonák lelkiállapotát, erkölcsi értéknormái átrendeződését ismerhetjük meg, s nem egy írás megérteti velünk, hogy népellenes háború volt ez is.

Nem kell azonban azt hinni, hogy a kötet csupa komor tónusban tartott írást tartalmaz. Ulrich Becher Hódítók c. novellája pl.: meleg, ironikus hangot üt meg, bár mosolyunk ránkdermed a tragikus befejezésnél. Ez a lezárás a filmek kimerevített képeire emlékeztet. A valóban szűkösen adagolt derű mellett az olvasó a háború poklának bugyraiban merítkezik meg. Krleza, Katajev írásai tábori kórházat mutatnak be. Ez a két mű a döbbenet katarzisával ajándékoz meg bennünket. Jiri Wolker Ilda c. novellája partizántáborban játszódik, s azt írja le, hogy a számolt napok keretei között a szerelem szenvedélyesebb, de életveszéllyel járhat. A címadó novella Jean Schlumberger, francia író megrázó erejű alkotása.

Milyen volt ez a háború? — Nem kapunk róla, s okairól gazdaságpolitikai, történelmi elemzést. Nem is írók feladata e sajátosságok támadhatatlan meghatározása,

Zsáky István; Őszi berek

de a maguk módján kísérletet tesznek erre is. Kiderül, hogy úgy 17—18 körül már azok is unták az értelmetlen harcokat, akik nó- tázva vonultak be. Pirandello így jellemzi e háborút: „Nem, ebben a háborúban nincs nagyság, talán csak vágóhídnak nagy: nincs benne nagyság, mert nincs benne semmiféle nagy mozgató és fenntartó eszme, kalmárháború ez egy túlságosan gyorsan kifejlődött, túlságosan nyüzsgő és nagyképű, állati nép háborúja ez, amelynek a támadással csak az a célja, hogy az egész világra ráerőszakolja áruját, s állig fegyverben ráerőszakolja a maga áltudományát.” Hasonló Faulkner véleménye is. így fejezi ki: „Mi haszna, hogy sok a bér, ha az élés is oly igen sokra megy, hogy nyeresége senkinek nincsen, csakis a nyerészkedőknek.”

El is téved ebben a háborús zűrzavarban a kisember, a szegény orosz, vagy magyar ember. Stefan Zweig: Epizód a Genfi-tónál c. írásának Borisz nevű alakja sem érti, miért kellett őt hazájából katonává hurcolni, s nem tudja, hogyan védheti idegen földön Oroszországot, melynek már cárját is elsodorta a történelem. Móricz gyilkossá lett paraszthőse már világosabban lát: „Én azt mondom neked, nem a muszka van a másik parton, hanem .a másik parton vannak a gazdagok.”

A kötetet Bart István, Gi- mes Romána, Nyiri Éva és Somló Vera válogatta össze. A novellákat tizennégy műfordító ültette át magyarra, köztük ilyen hírességek, mint pl.: Csuka Zoltán, Geher István, Karik Sára.

Korfestő elbeszélésgyűjteménnyel lettünk gazdagabbak.

Szabad Olga

KEPÉINK

Zsáky István festőművész, a szarvasi felsőfokú óvónőképző intézet tanára. 1979. október 5-én Békéscsabán, a színház előcsarnokában mutatta be legújabb alkotásait, ezek közül láthatnak olvasóink négyet kulturális mellékletünk hasábjain.

Kiállítása jelentős bemutatkozás, egyéni arcú festő közönség elé lépése.

Zsáky István: Fényben

Barta Kálmán

Szárkúpok,

gyerekkorom piramisai

Ördögh Szilveszternek ajánlom a „Bizony nem haltok meg” c. regénye katarzis-élményéért

orron vág őszi szagokkal a szél felöltőmet anyai gonddal begombolja rajtam zörgeti előttem érett tengeri száraz levelét

szemem kaleidoszkópján régi őszök mozaik-képe

összekoccan:

szárkúpokat látok — gyerekkorom piramisait,

Mount Everestjeit:

ostromoltuk csúcsukat bekecsbe burkoltan, belsejükben szarkofág-csend honolt; s a lankadó őszi nap

örök-éltű őröket rajzolt.

arany ecsettel

látom apám a szárkúp tövében

— néma paraszt-szfinx:

foga közt puha kenyér, sült szalonna,

főtt krumpli, fokhagyma, aludttej

elegye őrlődik lassan,

s szorongva-bizakodón

tekint a tél elé. —

szél fú újra s látott képeimet befedi az idő homokja

Cserei Pál:

Kegyetlen világ

S ha én volnék az Ür, az Ür helyett, nagyon szeretnének

az emberek. (József Attila)

Amikor Antal bátyám — így hívták a falubeliek — összeházasodott a háborús özveggyel, az asszonynak akkor már iskolás lánya volt. És sokszor mondta annak az édesanyja, amikor még csak legyeskedett körülötte Antal bátyám, s a fejét rosszallón csóválgatta: „Hová tetted a szemed, lányom! Meglátod, ez a konok ember a kislány életét is megkeseríti.” De hát Antal bátyám ésszel élt, s amikor meglátogatta a háborús özvegyet, mindig vitt a kislánynak egy stanicli cukrot. Meg aztán a kackiás bajusz, a feszes nyak elhomályosította az özvegy szemét, és nem hallgatott az édesanyja szavára, aki nem is engedte el magától a kislányt, csak amikor lezárták a szemét. Ekkor már Ilon — mert annak hívta Antal bátyám a kislányt — a negyedik elemit fejezte be. A tanító néni elment aztán Antal bátyámékhoz, s azt mondta azoknak, hogy a kislánynak jó zenei érzéke van, és taníttatni kellene. Ö maga zongorázik, és orgonán is szokott játszani a templomban, ezért mondhatja, hogy a kislány alkalmas a zenei pályára. Most elküldenék polgári iskolába, azután meg zeneiskolába járna.

Hon édesanyjának meg- csülant a szeme, mert arra gondolt, hogy az ő kislánya sokra viheti, ha a tanító néni ezt mondja! De aztán visz- szazökkent a mindennapi világba, mert Antal bátyám heherészve mondta, hogy nem urak ők, jó, ha nekik mindennapra a kenyérből jut elég, nemhogy taníttassák Ilont. A tanító néni mindjárt szaván fogta Antal bátyámat, és azt mondta annak, hogy egy fillérjükbe sem kerül a taníttatás, mert ők a férjével nagyon megszerették a kislányt, és mivel nincs gyerekük, ők taníttatnák. Meg ruhával is ellátnák.

A kislány meg állt némán, szeme hol az édesanyjára, hol a tanító nénire rebbent, mint a megriadt őzikéé, mert a felnőttek először beszéltek ilyesmit róla. Addig otthon csak azt hallotta, hogy szaladj ide, szaladj oda! Antal bátyám meg a tanító néni szavaira mind a két oldalról végig simította kackiás bajuszát, és nevetgélt egy sort. És mivel a tanító néni férje ugyancsak iskolai nevelő volt, azt mondta aztán,

hogy nagyon szép a tanító úréktól, amikor Ilonra gondoltak, de hát engedelmet kér, ő nem nevel kisasz- szonyt!

Emiatt aztán Ilon nem a polgáriba ment, hanem az ötödik elemibe, de oda is csak októberben, mert Antal bátyám elszegődtette szeptember végéig, Mihály napig egy tanyára mindenesnek. És aztán tavasszal meg, György napkor ki is vette az iskolából, s azt mondta a kislány édesanyjának, hogy Ilon most már keresse meg a ruhára valót, ne csak azt, amit megeszik és egy ingecskét, kötényt. Ilyen nagylány egész évben szolgálhat már, és a sok szülői jóságért valamit visszaadhat. Majd kialkuszik ő egy kis búzát is, mert abból pénzt is lehet csinálni. És azt vesz az ember, amire szüksége van.

De aztán úgy volt az, hogy Ilon az édesanyja elhasznált cipőit hordta mindig, mert Antal bátyám úgy fogta fel, hogy a tanyára jó az is, kár új cipőért pénzt kiadni. Örült is Ilon, amikor eljött a nyár, hogy nem kell a nagy csám- pás cipőkben botladoznia, mezítláb járhat. S az édesanyja lassan beletörődött mindenbe. Előszedte az ócska holmik közé dobált, elhasznált ruháit, és összébb varrogatta azokat, hogy Ilon felvehessen valamit, mert Antal bátyám azt mondta, hogy a tanyára nem kell fel- cicomáznia magát. És nem is bánta Antal bátyám, ha Ilont sose látja, csak akkor, amikor kimegy a tanyára, hogy kiadják a kis búzát, meg mindazt, amit ő kialkudott a lánynak, mert a gazdája azt tartotta, lássa Ilon, mit kap a munkájáért, mert akkor jobb kedvvel csinálja a dolgát.

Egyszer aztán Ilon megbetegedett, s haza kellett mennie, mert az istállóban nem feküdhet lázasan, ha már van szülői háza, és nem is lett volna, aki ránézzen. S amikor már jobban lett, megjött az étvágya, és többet evett, mert a legyengült szervezet követelte a magáét. Mondogatta is Antal bátyám, hogy amióta otthon van Ilon, jobban fogy ám a kenyér! És ha még azt tudta volna, hogy Ilonnak lop- pal süt az édesanyja rántottét, amikor összeszedi az ólban a tyúktojásokat, mert addig nem volt alkalma Antal bátyámnak megszámolni azokat. Meg azt, hogy amikor ő nincs otthon, a liter tejen kívül külön visz mindennap egy fél litert Ilonnak. Pénzt abból szerzett a fél liter tejre, hogy tudott varrni, s a környékbeli asz- szonyok, lányok vele varratták a ruháikat, meg a férfiaknak az ingeket, és a gépfiókba rakott varrási díjból mindig eldugott egy pár fillért a köténye zsebébe. Mert a varrásból jött pénzre nagyon vigyázott Antal bátyám, hiszen abból vette minden évben a hízónak valót, meg a belevalót. És hármat hizlalt minden évben, hogy kettőt eladhasson, ösz- szel egy bárányt is tartott, hogy karácsonyra legyen egy kis bárányhús. S azt mondogatta, ha valaki kérdezte tőle, hogy és mint megy a sora, hogy valahogy mindig kialakul. A rossznyelvek meg azt beszélték, hogy Antal bátyámat furfangos észjárása

miatt hagyta már ott két asszony.

Miután Ilon felgyógyult, megerősödött, és visszament a tanyára, a hetek, hónapok, évek ugyanúgy peregtek tovább, mint azelőtt. Csak egyszer aztán olyasmi történt, amiről Antal bátyám álmodni sem mert volna] Amikor kiment a tanyára, hogy kiadják Ilon búzáját, meg amit ő kialkudott évi bérébe, a gazda azt mondta neki, nem tud mit kiadni, mert a lány kiszedegette a bérét, és ruhát, cipőt vett abból magának. Kellett is annak, mert szegény úgy járt, mint valami koldus, pedig szorgalmasan dolgozik évek óta. És egy tizennyolc éves lánynak már mutatnia is kell, mert másként nem néznek rá a legények.

Antal bátyám arca hirtelen falfehér lett, és alig bírta kimondani, hogy akkor ő megy is. És még ezen a napon a lány édesanyja is kiszaladt a tanyára, s kétségbeesve lihegte: „Mit tettél kislányom? Mi lesz most? Apád nagyon bosszús.” Ilon fekete szeme kigyulladt, mint az esti fények és repesve mondta: „Mi lenne, édesanyám? Nem a göncökben járok ezután.”

Mivel a földi világ körforgásából senki sem válhat ki, Antal bátyám egyszer megbetegedett. A kórokozók őt sem kímélték, pedig hát keménykötésű ember volt, és ágyba kényszerült. S ahogy Ilon édesanyja kivette az orvos szavaiból, valamiféle daganatról beszélt az, amely a gyomrába fészkelte be magát. És amikor már az utolsó napokban reggelenként

morfiuminjekciókat adott neki az orvos, hogy enyhítse a fájdalmait, az egyik napon, nyugodtabb perceiben odaszólt a feleségéhez: „Hogy ez az Ilon, meg sem látogat! Pedig hát utánad, csak az apja vagyok én.” A felesége aztán ki is üzent Ilonnak, hogy jöjjön már egyszer haza. Haza is jött aztán a lány, és pdavet- ve kérdezte Antal bátyámtól, hogy mit akar tőle? Antal bátyám meg ránézett Ilonra és fájdalmasan kérdezte attól (mert este volt már akkor, és az injekció csillapító hatása lassan csökkent): „Hát olyan rossz ember voltam, hogy csak unszolásra látogattál meg?” De nem várta a választ, hanem odaszólt a lány édesanyjának, hogy az ünneplő kabátja belső zsebében talál egy kis pénzt. Vegye azt ki, és adja oda Ilonnak. Aztán meg a lánynak mondta: „Vegyél magadnak Ilon, olyan ruhát és cipőt, amilyen tetszik.” Aztán megcsendesedett. Ilon édesanyja meg, ahogy nézte Antal bátyámat, hirtelen fel- jajdult: „Meghalt apád!” Ilon ekkor azt mondta az édesanyjának, hogy az a pénz, amit az utolsó perceiben neki szánt a mostohája, jó lesz a temetésre.

S amikor a temetés után a templomi istentiszteleten Antal bátyám lelki üdvéért mondott imát a pap, Ilon a karzatra nézett fel, az orgonára, amely olyan szépen szólt, mielőtt még megkezdődött az istentisztelet, ők meg énekelve követték búgó hangját. És az orgona mögött most is a tanító néni ült. S Ilonnak összeszorult a szíve...

1